Budapest, 1971. (9. évfolyam)

7. szám július - Rózsa Gyula: Vilt Tibor szobrai Budapesten

Tulajdonképpen díszítő plasztika ez, méretében sem túl nagy kompozíció, de többszörösen jelentős Vilt életművében és a városban. Ami az életművet illeti: először mutatja meg köztéri kompozícióban azt az expresszív indulatokkal ellentétes, kubista-konstruktivista szándékot, amely a korai művek óta ott dereng Vilt munkásságában, s amely a negyvenes-ötvenes évek heves kisbronzai után ma mind jobban meghatározza ezt a munkásságot. A szerény-kedves Duna-parti fémkompozíció mindezt önmagában nehezen árulja el. önmagában inkább mint városképi tényező fontos, mert először jelentkezik vele a budapesti utcán (s utána is sokáig csak Vilt tevékenységében) az oldott, dekoratív, modern és érdekes dekoráció. Emléktáblát helyettesítő plasztika, az utcák elején a névadóra emlékező, szokásos márványlap pótlására. S elég egy pillantást vetni a ház nagy, sima kőfelületére, hogy bebizonyosodjék, milyen mérhetetlenül unalmas, banális és furcsa lett volna ezen a kőborításon még egy kőtábla. Vilt kompozíciója felesel a kőmezővel és könnyedén megbontja simaságát. Felesel a nehézkes, egybemosódó síkon lebegő, plasztikusan szárnyaló fémlemezek rendszere, felesel a kőlapok szigorú négyzethálóján „rendetlensége", felesel, mert levegős mer lenni a tömör zártság fölött. Ha ennyi érdeme lenne csupán, akkor is betöltené feladatát; de Vilt megtartotta az emléktábla-funkciót is, amelyet ugyancsak jobban kielégít, mint egy emléktábla. Az emlékező sorok, s a Magyar Enciklopédia szerzőjének neve a középső, legnagyobb szárnyakon úgy olvashatók, mint a márványlapon, de ezek a lepkeszárnyas formák mind könyvre emlékeztetnek, s köztük a tartó-öszszekötő fémrudak — a kicsi, geometrikus elemekkel — lombosodó, éppen rügyet bontó vesszők emlékét is keltik. Ez pedig együtt nyitott könyv és nyitott, tavaszi hajtás — a reneszánsz, a felvilágosult elme, a tiszta emberség jelképe, akkor is, ha nem tudatosul bennünk. Sajnos, azóta sem követte elég modern, bátran dekoratív falplasztika Viltnek ezt az úttörő kompozícióját, s ha követte, úgy járt, mint ugyancsak Vilt vasoszlopa a Kosztolányi téren. Néhány évvel később hegesztette-olvasztotta a szobrász a MÁVAUT-pályaudvar fölé növő vasoszlopot, amely hegesztési varrataival és ritmusával, nyers megmunkálásával és szabályos szabálytalanságával az önfeledt formajáték és az ipari munka, főleg pedig a vízszintes épületet oldó függőlegesség céltalanszép szimbóluma lehetne. Ha a MÁVAUT nem keresett volna számára „funkciót". A vasobeliszk ugyanis ma, vastag, fekete olajfestékbe fullasztva, az utólag rárakott, vörösre mázolt (!) MÁVAUT-betűkkel senkiben sem kelt játékos hangulatokat. De reklám-gondolatot sem: reklámnak értelmetlen, dekoratív játéknak elrontott, legfeljebb szimbólumnak kiváló, példázva, mennyire érett közízlésünk az ilyen „értelmetlen", de örömet keltő dekorációra. A csepeli strandon Tavaly állították fel, még mindig nem a végleges talpazatra, a csepeli strandnak 1960-ban elkészített kedves gyerekcsoportját. Tíz év előtti periódust képvisel hát az „új" szobor a hirtelen gyorsuló életpályán, annak a Vilt-korszaknak egyik utolsó alkotása, amely szorongó kisbronzokkal, vonagló kentaur-tetemmel, háborúra emlékező figurákkal bizonyította, milyen meghatározó élménye maradt a szobrásznak az emberpusztítás. S mégsem egy tragikus korszakot, hanem bájt, humort és melengető kedvességet idéz. A figurák véznák, mint a háborúra emlékező bronzok, de törékeny nyurgaságukat itt életkori adottság, reálisnak magyarázható gyermek-törékenység békíti megnyugtatóvá; a kézmozdulatok is nagy lendületűek, mint a haláltusában kapálódzó vagy reménytelenül búcsút intő Vilt-figuráké, de ez a nagy gesztus itt vidám-feloldó módon nevetni való strandkacsában, peckes pecabotban és rendetlen kendőben végződik. Az arcvonások elmosódtak, de a fájdalmas arcok torzsága helyett derűs, csupa-maszat formák keltenek hangulatot. A figurákat is szigorú szerkezet köti össze, de a kisbronzok erőszakos fegyelme helyett a játékhoz körbeálló gyerekek spontán vállalt szabályossága. Egyszóval minden ellenkezőjére fordul, mindennek a fordítottja érvényes, mintha ebbe az egyetlen, életnagyságú bronzcsoportba költözött volna minden mosoly, könnyűszívű líra, aminek hiányáról a korszak kisbronzai olyan fájdalmasan beszélnek. A halas-pecabotos fiú, a labdás-kendős kislány, meg a harmadik, játékmadarával és copfjával, úgy áll körben, úgy vezeti a tekintetet kezek és játék-attributumok irányításával, mintha körbenálló, egymástól dallamot elkapó, vékonyhangú gyerekek éneke szólna. Mondom, a szobrot talpazatra szánják, egyelőre azonban bronztalpával mezítláb áll a strand sarkában, a füvön. Most kivételesen szurkolok és hosszú életet kívánok a nemtörődömségnek : sokkal közvetlenebbül hat játszó, hús-vér gyerekek között a bronzgyerekek kara piedesztál nélkül. Bárcsak ott felejtenék örökre. Lenne egy jól felállított szobrunk. Pesterzsébeten Nem állíthatja ugyanezt senki a szomszédos kerület, Pesterzsébet felszabadulási emlékművéről, amely építészeti következetlenség, sok küzdelem és némi városrendezői tévedés eredménye. 1967-ben leplezték le a XX. kerületi Hősök terén, 1963-tól dolgozott plasztikai részén a szobrász, s bár az életnagyságnál hatalmasabb asszonyalak többszöri átdolgozások eredménye, önmagában, a tértől és az architektúrától elválasztva erőteljes alkotás. Az ökleit összezáró, karjait szétfeszítő, terpeszben álló asszonyhérosz azt a pillanatot érzékelteti, amikor" egy mozgásában sokáig akadályozott, de erejében teljes ember hirtelen cselekvőképessé válik, s azonnal cselekszik is a maga erejéből. A figura tagoltsága, egyszerűsítő modellálása sokszorozza ezt az érzetet (annak ellenére, hogy Vilt nem valósíthatta meg az eredeti terv energiát fokozottabban sugárzó formáját), és sokszorozza a kifelé nyíló keret, amelynek az öklök nekifeszülnek, érzékeltetve, hogy ellenállásba, de akaratának engedelmeskedő ellenállásba ütközik a pasarétihez hasonlóan félig dombormű, félig szobor-figura. A plasztikát és az egész emlékművet azonban csak spekulatív elemzésekben lehet különválasztani a környezetétől. Ez a környezet tipikusan erzsébeti; nagy, ráérős kertvárosi tér, amelynek zártsága elvész a kis családi házak, kerttel lazított házsorok szellősségén. Ezt a lezáratlan teret talán jól „szervezné" egy égbetörő, karcsú obeliszk, de még inkább szétszórja a zömök, oda nem illő csonkagúla, s feszíti a csonkagúlára nem illő, hatalmas Vilt-plasztika is. Ráadásul az építészeti rendszer, amely a plasztikát hordja, önmagán belül is következetlen. Az építés „modern" aszimmetriát és konvencionális emlékmű-szimmetriát akart összeházasítani benne, így lett teljes a feladat félreértése. Majd a Margitszigeten ... Remélhetően több összhang lesz emlékmű és környezet, természet és szobrászmunka között a Madáchszobor és a Margitsziget találkozásakor. A szobor nagyszerű, ezt most már a pesti közönség is lemérheti a városligeti szoborparkban, ahová az őszi felállításig ideiglenesen közszemlére tették. Madách figurája nyugtalanul mintázott, expresszív alkotás. Koreográfiája, tépett alakja rokon azzal az Izsó Miklós-i nemzeti romantikával, amellyel Vilt korábbi szobrait méltán rokonitották, s rokon azzal a romantikus antiromantikával, amely Madáchot is, a Madáchot mintázó Viltet is ihlette. Alacsony talpazaton, írásra kész kézzel, ihletet sejtető kézzel ül a kónya bajszú nemzetes úr, akinek tragikus nemzetesúr-voltát öklömnyi mentegombok, plasztikusan kiemelt csizmapaszományok, paszományos gomblyukak és eltúlzott menteszárnyak hangsúlyozzák. Groteszk és fenséges az ellentét a kurtanemesi öltözék meg az írásra-révületre tartott vékony test között — legalább akkora az ellentét, mint az alsósztregovai táblabíró státusa, meg az emberiség történetéről és létkérdéseiről drámakölteményt író poéta között. Az öltözék további feszültségeket teremt és jellemez. A lelógó, hatalmas, üres mandzsettákat (amelyeket már nem hitelesít történeti stílus sem) úgy hordják a vékony, inas kezek, ahogy fájdalmas bohócok, szomorúan nevettető clownok hordják. Az ötvenes évek Vilt-szobrainak bohóc tragikuma, sajgó-groteszk lírája tér vissza ebbe a lompos mandzsettába, még inkább az „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon" keserű iróniája, meg az az általános, örök és megrendítő mimus-gondolat, amely mindig komikus, akkor is, ha tragikum a lényege. Hosszú lábaival, vékony combjaival, okos, groteszken fájdalmas arcával mégis fenségesen nagy és fenségesen esendő ez a Madách. De a talpazatból kinövő nagy vízszintes tömeg, a megnyugtató és hatalmas súlyú bronztömb megtámogatja gyengeségét: erőt, hatalmat, pátoszt ad a törékeny jelenségnek. S talán fordulatot Vilt Tibor és Budapest kapcsolatának. Azzal kezdtem, hogy ami a köztéri szobrokat illeti, a művésznek nem sok szerencséje volt Budapesttel. A Madách után azzal a reménnyel szeretném befejezni, hogy az érvényes félmondat talán nem jelent végérvényes félmondatot. Budapest látná hasznát. DARAZS ENDRE Nyírfa a Várhegyen Már megfoghatom derekad Te régesrégi kisleány, Hiszen gyönyörű nyírfa vagy A Várhegy déli oldalán. Mert ahogy a Föld a Napot, Babonásan szerettelek. Egyszer már fogtam derekad, Hogy közös sírba tettelek. 26