Budapest, 1971. (9. évfolyam)

7. szám július - Rózsa Gyula: Vilt Tibor szobrai Budapesten

meghökkentően nyúlik ki a lábfeje szembenézetben, hogy az a keskeny konzol-talpazat mégis szélesnek, mélynek látszik. A korábbi egyiptomi példákon nevelkedett tudás nemcsak ebben a perspektíva-bravúrban nyilvánvaló. A teljesen frontálisan ábrázolt szentek nagy síkjában, a szigorú oldalnézetre komponált farkas és halak laposában éppúgy felismerhető az óegyiptomi „legnagyobb felületek törvénye", mint a fáraói időtlenség az egyébként átszellemülten keresztényi arcokon, s a piramisok dombormű-figuráinak koreográfiája az egyébként kegyesen középkori kézmozdulatokon. Fölfedezhető a kubizmus hatása is, pontosabban nehezen választható szét, hogy az alakok fegyelme és geometriája „kubista"-e, vagy „egyiptizáló", s hogy honnan erednek a keményebb, logikusabb, „modernebb" felhangok, amelyeknek igazi feladata a pietikus, középkori kegyesség tompítása, elfogadtatása. Mert Szent Antal meg Szent Ferenc domborművén-szobrán mégis a középkori átszellemültség, a legfeljebb protoreneszánszt és Giottot utánzó hangulat, kompozíció és tartalom a lényeg, s Vilt mesterien oldotta meg ezt a megoldhatatlan feladatot. Olyanok ezek a plasztikák, mint a modern-archaikus templom, amelyet díszítenek, s éppen olyanok, mint a farkast megjuhászító szent alatti felirat, amely Ferenczet ír czvel, ötven évvel azután, hogy ezt a betűt a magyar írásból törölték. Az Apáczai Csere János utcában Az alcímbeli megbízatás éppen huszonöt évvel később jött, s ha voltak is elődei ebben a negyedszázadban, Budapesten kívül is kevesen voltak. Vilt ugyanis a ferencrendi szenteket követő harmadik-negyedik esztendőben egy csapásra és drasztikusan szakít kegyeskedéssel és római iskolával, félmodernséggel és klaszszicitással, s ennek következtében ugyancsak egycsapásra és drasztikusan szakít Vilttel az eddigi mecénás, a pályája első éveit egyengető állam és az egyház. Vilt szakít korábbi, egyiptizáló-kubizáló, higgadt és logikus önmagával is. Szobrászata nyugtalanná és szenvedélyessé válik, érzelmeit fékezetlen indulatok és balsejtelmek, formáit nyugtalan, zaklatott mintázás sodorja el; tíz esztendő magára erőltetett nyugalma után kitört belőle az elementáris, szenvedélyes és ihletett expresszionista. Érzelmeit a tragikum fokozza végletessé, élményvilága mindinkább az előre érzett, majd megérkezett háború iszonyatával töltődik fel, szobraiban a védtelen, de élesen kiáltó, a kiáltó, de eleve reménytelenül kiáltó humánus intellektus szólal meg. Magától értetődik, hogy a mindinkább fasizálódó államrezonnak, a halni kész hősöket, s nem a tiltakozó intellektusokat akaró közszellemnek nem kell ez a tartalmában „defetista" módon tépelődő, formájában gyanúsan modern és nyugtalanító művészet. Vilt köztérről való kiszorulásának első évtizede tökéletesen érthető. S ugyancsak érthetően nem kellett szenvedélyes és magányos, traumákkal és emlékekkel küszködő szobrászata a következő, 1945 és 1955 közötti évtized megrendelőinek sem. De a helyzet nem azonos és nem magyarázható ilyen egyszerűen. Aki az utóbbi esztendők Vilt-kiállításait látta Székesfehérváron, a velencei biennálén és a pesti Műcsarnokban, egy olyan Vilt Tibort ismert meg, az 1945-50-52-es plasztikákból, akinek változatlanul és gyógyulhatatlanul meghatározó élménye maradt a háború, s aki védtelenség- és tragikumérzését szívszorító bohócokba, vádlóan dekomponált „Gyerekfej a háború után" plasztikákba mintázta és öntötte. Aki viszont csak az akkori évek nyilvánosság előtt szereplő termését ismerte, nem túl jelentős és nem túlságosan sikeres Vilt-domborműveket ismert meg, az ötvenes években előírt tematikával, stílussal; meg legfeljebb a tiszalöki nőfigurát, amely valamiképpen ezt az expresszív szenvedélyt egyesíteni próbálta az akkori klasszicizmussal. Hogy milyen módon befolyásolta az utóbbi műveket a voluntarista, témát, jelkép-rendszert, sőt, stílust is megszabó művelődéspolitika, s másfelől mennyiben késztette ezekre a szobrászt rosszul értelmezett azonosulni akarás vagy egzisztenciális szükség — ma már nehéz volna kikutatni. Itt nemis kell. Tény, hogy a voluntarista esztendőkben sem került igazi Vilt-szobor köztérre, tény továbbá, hogy néhány, épületre került domborművön kívül nem tatálni Budapesten Vilt-művet ebből a korszakból. Az első jelentősebb munka 1958-ban született, s i960 óta látható az Apáczai Csere János utca 1. falán. A Madách-szobor 25