Budapest, 1971. (9. évfolyam)

7. szám július - Rózsa Gyula: Vilt Tibor szobrai Budapesten

meghökkentően nyúlik ki a lábfeje szembenézetben, hogy az a keskeny konzol-talpazat mégis szélesnek, mélynek látszik. A korábbi egyiptomi példákon ne­velkedett tudás nemcsak ebben a perspektíva-bravúrban nyilvánvaló. A teljesen frontálisan ábrázolt szen­tek nagy síkjában, a szigorú oldalné­zetre komponált farkas és halak la­posában éppúgy felismerhető az óegyiptomi „legnagyobb felületek törvénye", mint a fáraói időtlenség az egyébként átszellemülten keresz­tényi arcokon, s a piramisok dombor­mű-figuráinak koreográfiája az egyéb­ként kegyesen középkori kézmozdu­latokon. Fölfedezhető a kubizmus ha­tása is, pontosabban nehezen választ­ható szét, hogy az alakok fegyel­me és geometriája „kubista"-e, vagy „egyiptizáló", s hogy honnan ered­nek a keményebb, logikusabb, „mo­dernebb" felhangok, amelyeknek igazi feladata a pietikus, középkori kegyesség tompítása, elfogadtatása. Mert Szent Antal meg Szent Fe­renc domborművén-szobrán mégis a középkori átszellemültség, a leg­feljebb protoreneszánszt és Giottot utánzó hangulat, kompozíció és tar­talom a lényeg, s Vilt mesterien ol­dotta meg ezt a megoldhatatlan fel­adatot. Olyanok ezek a plasztikák, mint a modern-archaikus templom, amelyet díszítenek, s éppen olyanok, mint a farkast megjuhászító szent alatti felirat, amely Ferenczet ír cz­vel, ötven évvel azután, hogy ezt a betűt a magyar írásból törölték. Az Apáczai Csere János utcában Az alcímbeli megbízatás éppen huszonöt évvel később jött, s ha voltak is elődei ebben a negyedszá­zadban, Budapesten kívül is kevesen voltak. Vilt ugyanis a ferencrendi szen­teket követő harmadik-negyedik esz­tendőben egy csapásra és drasztiku­san szakít kegyeskedéssel és római iskolával, félmodernséggel és klasz­szicitással, s ennek következtében ugyancsak egycsapásra és drasztiku­san szakít Vilttel az eddigi mecénás, a pályája első éveit egyengető állam és az egyház. Vilt szakít korábbi, egyiptizáló-kubizáló, higgadt és lo­gikus önmagával is. Szobrászata nyugtalanná és szenvedélyessé válik, érzelmeit fékezetlen indulatok és bal­sejtelmek, formáit nyugtalan, zakla­tott mintázás sodorja el; tíz esztendő magára erőltetett nyugalma után ki­tört belőle az elementáris, szenve­délyes és ihletett expresszionista. Érzelmeit a tragikum fokozza vég­letessé, élményvilága mindinkább az előre érzett, majd megérkezett há­ború iszonyatával töltődik fel, szob­raiban a védtelen, de élesen kiáltó, a kiáltó, de eleve reménytelenül ki­áltó humánus intellektus szólal meg. Magától értetődik, hogy a mind­inkább fasizálódó államrezonnak, a halni kész hősöket, s nem a tiltakozó intellektusokat akaró közszellemnek nem kell ez a tartalmában „defetista" módon tépelődő, formájában gyanú­san modern és nyugtalanító művé­szet. Vilt köztérről való kiszorulásá­nak első évtizede tökéletesen érthető. S ugyancsak érthetően nem kellett szenvedélyes és magányos, traumák­kal és emlékekkel küszködő szobrá­szata a következő, 1945 és 1955 kö­zötti évtized megrendelőinek sem. De a helyzet nem azonos és nem magyarázható ilyen egyszerűen. Aki az utóbbi esztendők Vilt-kiállításait látta Székesfehérváron, a velencei biennálén és a pesti Műcsarnokban, egy olyan Vilt Tibort ismert meg, az 1945-50-52-es plasztikákból, aki­nek változatlanul és gyógyulhatatla­nul meghatározó élménye maradt a háború, s aki védtelenség- és tragi­kumérzését szívszorító bohócokba, vádlóan dekomponált „Gyerekfej a háború után" plasztikákba mintázta és öntötte. Aki viszont csak az akkori évek nyilvánosság előtt szereplő ter­mését ismerte, nem túl jelentős és nem túlságosan sikeres Vilt-dombor­műveket ismert meg, az ötvenes évek­ben előírt tematikával, stílussal; meg legfeljebb a tiszalöki nőfigurát, amely valamiképpen ezt az expresszív szenvedélyt egyesíteni próbálta az akkori klasszicizmussal. Hogy milyen módon befolyásolta az utóbbi műveket a voluntarista, témát, jelkép-rendszert, sőt, stílust is megszabó művelődéspolitika, s másfelől mennyiben késztette ezekre a szobrászt rosszul értelmezett azo­nosulni akarás vagy egzisztenciális szükség — ma már nehéz volna kikutatni. Itt nemis kell. Tény, hogy a voluntarista esztendőkben sem került igazi Vilt-szobor köztérre, tény továbbá, hogy néhány, épületre került domborművön kívül nem ta­tálni Budapesten Vilt-művet ebből a korszakból. Az első jelentősebb munka 1958-ban született, s i960 óta látható az Apáczai Csere János utca 1. falán. A Madách-szobor 25

Next

/
Thumbnails
Contents