Budapest, 1971. (9. évfolyam)

7. szám július - Sipos Péter: Kommunista mozgalom az egyetemeken a 30-as években

Sipos Péter Kommunista mozgalom az egyetemeken a 30-as évek elején A magyar egyetemek társadalmi arculatának meghatározó jegye az 1930-as évek elején az értelmiségből származó hallgatók túlsúlya volt. Egyidejűleg egy új vonás is megfigyelhető az egyetemisták szociális összetételének alakulásában: míg 1927/28-ban a hallgatók 8,1%-a, 1933/ 34-ben már 13,4%-uk tartozott a statisztikában „segédszemélyzetének jelölt csoportba tehát az alkalmazott, munkás, altiszt és más nem-értelmiségi, gazdaságilag nem-önálló kategóriába. A feltörekvési vágy, az egészséges ambíció és a tudásszomj azonban nem pótolhatta a hiányzó anyagi hátteret. Igaz, hogy a hallgatók közel háromnegyedének ellátásáról hozzátartozóik vagy valamely — többnyire egyházi — intézmény gondoskodott; de meghaladta a háromezret azok száma, akik kénytelen-kelletlen maguk teremtették elő óraadással, borítékcímzéssel, fordítással és egyéb munkákkal megélhetésük s tanulmányaik költségeit. A nélkülözést az egyetemisták jelentős hányada tehát már az oklevélért folytatott küzdelem időszakában megismerte. S tanulmányaik befejeztével számithattak-e biztos megélhetésre, amikor egy 1928-as felmérés kb. tízezer kereset nélküli szellemi dolgozót talált, több mint 40%-ban diplomásokat! A „minőségi munkanélküliség", azaz a képzettségnél alacsonyabb munkakörben való foglalkoztatás adatok híján nem is volt mérhető. Érthetően egyre gyarapodott tehát azon egyetemi hallgatók, fiatal intellektuelek száma, akik a kiutat a konszolidációs rendszer felszámolásában látták. A tagadás szelleme vetette meg lábát a nevelkedő értelmiség új — a hivatalos bajtársi egyesületeken kívül, sőt, azok ellenére burjánzó —, létszámban viszonylag csekély, de szellemi erőben jelentékeny csoportosulásaiban: Budapesten a Bartha Miklós Társaságban, Szegeden a Bethlen Gábor Körben, Miskolcon a Kőtörő c. kiadvány szerzői gárdájában stb. A békételen ifjúság gyülekezőhelyein elhangzott izzó felszólalások és a kérészéletű folyóiratokban megjelent lázongó írások közös tartalmi jegye — az oppozíciós indulaton kívül — a nosztalgia egy „igazságos", a „magyar sorsproblémákat" megoldó társadalom iránt. A határozatlan eszméket és ködös vágyakat a gyakorlati politika nyelvére viszont mindenki a saját szótára szerint fordította le. Miért kapcsolódott valaki éppen egyik vagy másik mozgalomhoz? Miért öltöttek fel néhányan fasiszta színes ingeket és bújtatták „forradalmiságukat" az álradikális demagógia zubbonyába ? Mások útja miért vezetett az éledő agrárdemokrata szervezkedéshez, majd a népiesekhez? Miért osztoztak többen is az üldözött kommunisták sorsában ? Az osztályháttér és a materiális körülmények önmagukban épp úgy vérszegényen magyarázzák az útválasztást, mint a lélektani okadatolás. A pályák és sorsok ezért társadalmi és személyes impulzusok, szükségszerű és véletlen hatások eredőiként vizsgálandók. Similis simili gaudet — hasonló a hasonlónak örül —; de honnan tudhatjuk, ki az, aki velünk érez, osztja nézeteinket, és megbízható őre bizalmas ügyeinknek? Ez a kérdés óhatatlanul fölmerül minden föld alá szorított eszme híveiben. Az ókorban a keresztények egy hal alakú rajzolatról, a középkori alkimisták varázsszavakról, a szabadkőművesek szimbolikus jelvényekről, gyűrűkről ismerték fel egymást. A kommunista eszmékhez vonzódó egyetemistáknak, fiatal értelmiségieknek nem volt szükségük ilyen titkos jelképekre ahhoz, hogy elvtársakra találjanak. Vitába elegyedve az előadások szüneteiben, a menzára menet, vagy a vitafórummá vált egyesületek helyiségeiben, elegendő volt „bedobni" néhány irodalmi-művészeti forradalmat jelentő nevet és társadalmi forradalommal asszociálódó fogalmat, hogy a reagálásból megítélhető legyen, ki a rokoniélek. „Bartók- • rajongásom hozott össze az egyetemen egy volt iskolatársammal . . . aki ugyancsak magyar-francia szakos tanárjelölt volt, de egyidejűleg zeneszerzést is tanult a Zeneakadémián. Mindig a modern zenéről szerettem volna beszélni vele, és ő egyre inkább másra terelte a szót, összehozott unokatestvéreivel . . . majd mind több barátjával ismertetett meg . . . Vasárnaponként kirándulásra vittek.Különös dolgok történtek ezeken a túrákon. Űj nevekkel, a novellaíró Nagy Lajossal, a költő József Attila nevével ismerkedtem meg, Jack London és Gorkij-könyveket kaptam olvasni, munkásmozgalmi dalokat és harcos szövegű népdalokat énekeltünk. Munkásfiatalokkal is találkoztunk, lelkesedtünk a Szovjetunió ötéves tervéért, politikai előadásokat hallottunk, szavalókórusok Ernst Toller műveit adták elő — szinte észre sem vettem, és ott álltam a kommunista mozgalom kapujában" — írja le egy visszaemlékező a beszervezés jellegzetes útját. A spontán egymásratalálás, alkalmi kapcsolatfelvétel fokozatosan céltudatos mozgalmi tevékenységgé rendeződött. Az illegális KMP felismerte a fiatal intellektuelek erjedő hangulatában rejlő lehetőségeket értelmiségi bázisának kiszélesítésére. Olt Károly, aki kommunista létére a Pro Christo református diákegyesület titkáraként ismert személyiség volt az egyetemisták gyülekezőhelyein, maga köré vonta a marxizmussal rokonszenvező ismerőseit, és megalapozta a párt és a KIMSZ hálózatát az egyetemeken, főiskolákon. 1930 — 31-re kb. 30 — 40 egyetemi hallgató és fiatal diplomás gyülekezett össze Fischl (Fejtő) Ferenc, Stolczer Emil és Stolte István körül, majd az ő letartóztatásuk után, 1932 közepétől Széli Jenő, Birki Ágnes, Beck András, Beck Mária és Szabó Ferenc vezetésével. Többen az Eötvöskollégium növendékei voltak. A „felsőbb pártkapcsolatot" Farkas Sándor, majd Kálmán Endre személyesítette meg, ők közvetitették a KIMSZ főiskolás bizottságának direktíváit, átvették a jelentéseket, javaslatokat, meghallgatták a beszámolókat az elvégzett munkáról. A Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsész és orvos fakultásain, valamint a művészeti főiskolákon működtek KIMSZ-sejtek, a mozgalmi zsargon szerint „gépek", amelyek körül szemináriumok, tanulókörök alakultak. A tagok, szimpatizánsok és érdeklődők terjesztették az Ifjú Proletárt, Vörös Segély bélyegeket árultak, tüntetéseken vettek részt; de munkájuk középpontjában a marxista elmélet alapvonalainak tanulmányozása állott. A szükséges irodalom beszerzése kockázatos, ám nem megoldhatatlan feladat volt. Az illegális kommunista apparátus eljuttatta a sejtekhez a KMP és a Komintern kiadványait, kerültek marxista könyvek, folyóiratok ausztriai, németországi, csehszlovákiai forrásokból is. Esetenként a Múzeum körúti antikváriumok poros polcain bukkantak rá egy-egy 1918 — 19-ben megjelfcnt klasszikus kötetre; s rendelkezésükre állott művelt polgári környezetből származó társaik gazdag könyvtára. A szemináriumokra, vitákra kötelező irodalom nem volt — azt olvasták és tárgyalták, amihez éppen hozzájutottak. Nem maradt el az aktuális napi események értékelése sem, hiszen a fordulatokban gazdag hazai és nemzetközi politika bő teret nyújtott a kombinációkra, latolgatásra. Szenvedélyes tudásvágy, merészség és lendület jellemezte a gárdát. Az illegális munka szigorú biztonsági követelményeiről inkább romantikus elképzeléseik voltak, mint reális ismereteik; még kevésbé tudták elképzelni, mit jelent a valóságban is átélni egy rendőrségi kihallgatást, bírósági tárgyalást. Igaz, mindenki viselt fedőnevet, de a konspiráció ezzel nagyjából végetért. A mozgalom ifjú volt és koedukált — a barátok és szerelmesek nem tekintették különösebb vétségnek, ha a feltétlenül szükséges mozgalmi találkozókon kívül egyéb alkalmat is kerestek az összejövetelre, ha a „fekete", azaz a rendőrség által ismert tagokkal továbbra is fenntartották az összeköttetést. 19