Budapest, 1971. (9. évfolyam)

7. szám július - Sipos Péter: Kommunista mozgalom az egyetemeken a 30-as években

Az olvasás és polémia önmagukban nem kötötték le a fiatalok energiáját. A cselekvést szomjazták és sürgették az ellenforradalmi rendszer nyilvános kihívását. Mielőbb a porondra akartak lépni, bizonyítandó ellenségnek és barátnak, hogy az értelmiségi nevelés fellegvárait sem lehet hermetikusan elzárni a forradalmi munkásmozgalomtól. Bíztak abban, hogy felhívják magukra a figyelmet, s ily módon gyorsabb tempóban szélesíthetik a mozgalom befolyását, gyarapíthatják a sejtek erőterében mozgó szimpatizánsok, érdeklődők táborát. Nem csupán az egyetemisták tapasztalatlanságán, óvatlanságán, hanem a KMP egészének politikai-szervezeti arculatán múlott, hogy a lelkes tettvágy meggondolatlanul kivitelezett akciókban, a toborzónak szánt hitvallás elriasztóan megfogalmazott jelszavakban kelt életre. A pártban a belső küzdelem — a tényleges magyarországi helyzetből s nem a forradalmi illúziókból kiinduló új irányvonalért — vontatottan, visszalépésekkel zajlott. Az érinthetetlen dogmaként tekintett stratégiai célkitűzés — a „második magyar Tanácsköztársaság" — kedvezett „az osztály osztály ellen" politika híveinek, akik akcióról akcióra hajszolták a kommunista mozgalmat. Az egyetemista sejtek készítette röplapok hangvételében a nyíltsisakos taktika fejeződött ki. „A Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége Egyetemi Csoportja" nevében osztályharcba hívták az „egyetemi proletárokat, szegénydiákokat: ötéves koplalás, szekszuális nyomorúság után mindennapos megalázkodások jutalmául kezetekbe nyomják az oklevelet. És ma, amikor a pénzéhes kapitalista gazdálkodás meglevő szellemi bérmunkásait sem tudja eltartani, mit várhattok ti ? . . . Egyetemi proletárok, választanotok kell: vagy megmaradtok álmos tétlenségben . . . vagy csatlakoztok az .. . osztályharcos proletariátushoz." A szövegezés kétségkívül számos politikai és társadalmi sarkigazságot foglalt magában. Helyesen követelte az ingyenes és teljes tanulási szabadságot, ösztöndíjakat, a militarista uszítás beszüntetését, teljes autonómiát diákjóléti ügyekben, emberi bánásmódot a tanárok és az egyetemi bürokrácia részéről. A röplapok frazeológiája azonban olyan volt, mintha közvetlenül napirenden lett volna a proletárforradalom, amelyért szintén harcba hívták az egyetemistákat: „Harcoljatok ne csak a tandíj leszállításokért, ingyen tanszerekért, de egy kommunista társadalom felépítéséért." Aligha kell bizonyítani, menynyire nem számoltak az ilyen és a hasonló megfogalmazások az ellenforradalmi rendszer egyetemének miliőjével, s mennyire nem volt reális alapja a felszólításnak:,,... lépjetek ki az Emericanaból, a Turulból, csatlakozzatok a KIMSZ egyetemi csoportjához." Az átlagos egyetemi polgár, ha az előadóterem padjában vagy a folyosói ablakmélyedésben kezébe került egy-egy ilyen röplap, idegesen körülnézett, nem látta-e valaki, majd igyekezett mielőbb megszabadulni a dinamitpatronnak érzett papírlaptól. Akadtak persze stréberek vagy politikai gyűlölködők, akik azonnal questurára vagy Turul-vezérségre siettek, hogy feljelentést tegyenek. Az egyetemi hatóságok 1932 márciusában értesítették a hírhedt Hetényi Imre főkapitányhelyettest, a politikai rendőrség főnökét. Hosszabb megfigyelés és nyomozás után 1932 júniusában előállították a főkapitányságra a Fischl —Stolte —Stolczer csoportot, majd 1933 februárjában letartóztatták a Széli—Birki—Beck szervezkedés résztvevőit is. A bírósági tárgyalásra 1932 októberében, illetve 1933 májusában került sor. Kommunistaellenes, ún. izgatási perek napirenden voltak az ellenforradalmi Magyarországon. A napisajtó a rendőri és az igazságszolgáltatási apparátus szokványos eljárását többnyire csak néhány rutinszerű sorral nyugtázta. Szenzációnak azok az ügyek számítottak, amelyek a lefogottak nagyobb száma, vagy különleges jelentősége folytán eltértek az átlagtól. A polgári társadalom meghökkent, ideges reagálását a jelen esetre elsősorban az magyarázza, hogy 1919 óta első ízben hatolt be a KMP és a KIMSZ a szellemi elitet képező intézmények féltve őrzött falai mögé. Az ügyészi vádbeszéd döntő érve az 1932-es perben az volt, hogy „olyan kommunista szervezkedés került a bíróság elé, amely nem is annyira a szervezkedés kiterjedése, hanem a szereplő személyek miatt bír jelentőséggel. Tanárok, tanárjelöltek, a vezető értelmiség tagjai, a nemzeti kultúra munkásai állnak itt kommunista szervezkedés miatt". Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter határozott preventív és megtorló intézkedéseket kívánt a felsőoktatási intézmények vezetőitől. „Igen nagy súlyt helyezek arra, hogy egyrészt az ifjúság állandóan érezze mind az állam, mind . . . az egyetem lehető gondoskodását, amellyel a mai nehéz gazdasági viszonyok között a megingathatatlanul hű fiatalság helyzetén segíteni kivánunk, másrészt érezze a nemzeti állam . . . teljes szigorát is akkor, ha . . . szembeszáll a törvényes rendelkezésekkel és a . . . magyar nemzetállam ellenségeinek táborába áll" — vonta le a tanulságokat a Gömbös-kormány oszlopos tagja a Pázmány Péter Tudományegyetem Tanácsához intézett leiratában. A bíróság elé állított bölcsészeket az egyetem vezető testülete — még a jogerős ítélet és végleges fegyelmi határozat előtt — ún. közbeszóló döntéssel eltiltotta a beiratkozástól, nem bocsátotta őket tanári vizsgára, doktori szigorlatra, nem kaphattak bizonyítványt, oklevelet. A balsikerek tanulságain okulva, a kommunisták feleletet kerestek a párt létkérdésére: miként lehetne szétzúzni a mozgalom köré ásatag jelszavakból és avitt metódusokból jegecesedett szigetelőréteget? Sürgette a megoldást a hitleri Machtergreifung és ezt követően a német munkásmozgalom szétzúzása. Magyarországon ekkor már Gömbös Gyula a miniszterelnök. Neve 1919 óta a magyar fasizmus szinonimája; nem titkolta kormányrajutása első pillanatától, hogy célja az osztályalapra épített munkásszervezetek megsemmisítése. A növekvő veszélyt érzékelve, a KMP sejtekben és a felsőbb pártszervekben egyaránt mind többen vallották, hogy a testközelségű kapcsolat a társadalom dolgozó rétegeivel mindenekelőtt nagyobb fogékonyságot kíván a munkások és kisemberek aprólékos ügyei, hétköznapi panaszai iránt. Érlelődött azon felismerés is, hogy a részkövetelések kiharcolására felhasználandók a legális lehetőségek, az ellenforradalmi jogrendszer törvényes „kiskapui", amelyeket a kormányzat elmulasztott bereteszelni, vagy éppen szándékosan nyitva hagyott az elégedetlenséget levezető szelep funkciójára. Számos, a mozgalom célkitűzéseivel rokonszenvező dolgozót eddig távol tartott az akcióktól a biztos „lebukás" esélye. A legális módszerek viszont csökkenthették a veszélyeztetettség érzetét, s így növelhették az aktív közreműködésre hajlandók táborát. A legalitás előnyeit elsősorban a már létező szervezetek élvezhették, hiszen új, és a rendőrileg is nyilvántartott kommunisták vezette organizációk csupán illegálisan alakulhattak volna. Ezért mindenekelőtt az osztálytudatos proletariátus zömét tömörítő szakszervezetekben nyithatott a KMP széles homlokzatú harci frontot. „Meg kell mutatnunk a reformista organizációkban szervezett munkásoknak, hogy mi nem vagyunk szakadárok, hanem mi vagyunk a munkásosztály egységének képviselői. . . helyes kurzust vettünk a reformista szakszervezetekben folyó munkára . .. az egységfrontra" — rögzítették a KMP szakszervezeti irányelvei 1934-ben. A párt politikájának mindinkább érvényre jutó alapelvei a 30-as évek középső harmadától: harc a napi követelésekért; a legális adottságok figyelembevétele; aktivitás a már fennálló és benépesült szervezetekben; egységpolitika a totális fasizmus elleni küzdelem jegyében. Az 1934-es középiskolai és egyetemi tandíjreform-mozgalom bebizonyította, hogy milyen lehetőségeket nyit a KMP előtt, ha ezeket az elveket nem félszívvel és fanyalogva, hanem őszinte meggyőződéssel és maradéktalanul alkalmazzák. A párt új ifjúsági politikájának célkitűzése az volt, hogy a KMP-képletre formált kommunista ifjúsági szervezetet szintén szélesebb bázisra épülő mozgalommá fejlessze. A KIMSZ útkeresése juttatta Rajk Lászlót (fedőnevén ,,Mór"-t) — aki a KMP és a KIMSZ tagjaként részt vett az I93I —

32-es szervezkedésben — 1934 márciusában első olyan pártmegbízatásához, amely személye iránt „teljes bizalommal", „szabad kezet" és „az ide vonatkozó kérdésekben önálló intézkedési jogot" jelentett. Feladata a kommunista diákmozgalom újjászervezése volt, a szegénydiákok számára megfizethetetlen tanulmányi költségek csökkentéséért indított harc keretében. Rajk arra törekedett, hogy munkája beleilleszkedjék a párt törekvéseibe, a politikai és szervezési szemlélet felfrissítésébe. A túlzottan konspirativ szervezeti felépítést és módszereket helytelennek ítélte. Nem értett egyet a jelszavak idő előtti kiadásának gyakorlatával sem, amelynek eredménye csupán az lehet, hogy „végrehajtóit és terjesztőit súlyosan illegalizálja, anélkül, hogy az elért eredmények ezzel bármiképpen is arányban lennének". Javasolta az eddigi egyéni agitáció felcserélését olyan tömeges agitációra, amelyben nincs semmi illegalitás és direkt politikum, mert a politikum „már csírájában benne van". Rajk László 1934 márciusától június közepéig, az iskolaév végéig mindenekelőtt a „lebukások" következtében megszakadt kapcsolatokat igyekezett helyreállítani. Elvetette az eddigi hagyományos KIMSZ nyári programot: „be a diákokat a pártszervezetekbe, munkás kultúrhelyekre", s úgy vélte, hogy meg kell maradniuk a szünidőben is „a maguk munkaterületén . . ." 3—4 főnyi csoportokkal megkezdték a háziagitációt a magas tandíjak ellen, a progresszív tandíjrendszerért; aláírásokat is gyűjtöttek egy memorandumra. Rajk logikusan átgondolta a megmozdulás minden részletét és aprólékos pontossággal tervezte meg és irányította az egymásra épülő mozzanatokat: a címgyűjtést, a szülők látogatását, szülői értekezlet összehívását, a szülők és a középiskolás diákok tandíjellenes bizottságának megválasztását; memorandum előkészítését, sokszorosítását, szétküldését az újságok szerkesztőségébe, majd átadását Hóman Bálintnak, mint illetékes miniszternek. A tandíjreform-mozgalom sikere a viszonylag rövid időt tekintve — július közepétől szeptember 15-ig tartott —, adatszerűen is figyelemreméltó: háromszáz szülői aláírás, négy szülői értekezlet, 40—45 diákkapcsolat, 18 osztálybizottság magva. Rajk az egyetemi hallgatók tandíjreform mozgalma irányításánál is érvényesítette a középiskolás akció sikerét eredményező elveket. Célja: beépülni a Turulba, az Emericanaba, a Hungáriába stb. s így közvetve befolyásolni a diákokat, mozgósítani őket a kommunisták szervezte küzdelemre, anélkül, hogy akár sejtenék is, valójában kiket követnek. „Be a szakszervezetekbe!", „Be a Turulba!", be mindenüvé, ahol a közvetett és óvatos agitáció számottevő hallgatóságra találhat! Annyira komolyan vette ezen taktika érvényesítését, hogy azokat a KIMSZ-tagokat, akik eleinte vonakodtak a joggal gyűlölt Turulhoz csatlakozni — kizárással fenyegette. Ha emlékeztetünk az 1931-es röplapnak csupán a megszólítására: „Egyetemi proletárok!", s felidézzük mellette egy 1934-es röpirat címzettjeit: „Egyetemisták! Bajtársak! Szegénydiákok!", s ha összevetjük a kibocsátók aláírását — „Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetségének Egyetemi Csoportja", illetve „Egyetemisták és Főiskolások Tandíjreform Bizottsága" —, nyilvánvaló a változások hordereje a KMP és a KIMSZ politikájának fejlődésében. 20