Budapest, 1971. (9. évfolyam)

6. szám június - Kunszery Gyula: Budapesti alakok a századfordulón

Az utcaseprő drótos, kosaras szlovákok, hátukon üzletükkel, kebelükön kenyerükkel. A magyar nyelvet csak törve beszélték. „Ablakot csinyányi, ablakóóót!", „Drótoznyi, fótoznyiii!", „Kossarat, kossarat tessék!" — Az erdélyi románok nem annyira ipart űztek, inkább mutatványosok voltak. Láncra fűzött retyezáti mackót táncoltattak, duda-kísérettel. Erről szól a régi gyermekversike: „Dirmeg-dörmög a medve, — Nincsen neki jó kedve, — Szegény medvét megfogták, — Táncolni tanították. — De kedvetlen a tánca, — Zireg-zörög a lánca. .." A mai pesti gyerek már csak az állatkertben láthat medvét. A bábjátékos Félig-meddig nemzetiségnek számítódtak a csizmás, darócnadrágos — „harisnyás" — erdélyi székelyek is, ők szőttest, csergét, saját szövésű vásznat árusítottak. De még a határon túlról, Ausztria tartományaiból is érkeztek jövevények. A törökbugyogós bosnyákok nem az „ipar", hanem a „kereskedelem" terén tevékenykedtek. Nyakukba akasztották az „üzletüket"; hatalmas tálcát, amely tele volt mindenféle balkáni csecsebecsével, faragott szipkákkal, bicskákkal, vékony szíjból fonott gyerekbocskorral... Az Isztriából idevándorló kürtő kalapos olaszok nem „iparkodtak", nem is kereskedtek, a „művészetnek" hódoltak. Dudáikat nyekergették, tarantellájukat csörgették.. . S ezzel el is érkeztünk a vándor-, ,dolgozók"-nak egy másik népes csoportjához. .. Az utcai zenészek Ami ugyanis a zeneművészetet illeti, nem szorultunk mi olasz behozatalra. Voltak nekünk is bőven tartalékjaink. Az utcai muzsikusok különböző fajtái. A verklisek vagy kintornások. A szerényebbek nyakukba akasztott sípládájukat forgatták, a „nagymenők" kerekeken mozgó, harmónium nagyságú muzsikáló szerkezetet toltak maguk előtt sarokról sarokra. Ám a „gépzenészek" mellett a régi hagyományos hangszerek mesterei is működtek még: aflótások és hegedűsök.Meg-megálltak az udvar közepén és hangszálrezgetős dalkíséret mellett elfújták vagy elhegedülték érzelgős — szerelmes vagy hazafias —dalaikat. Ilyenkor kinyíltak az ablakok, s égi mannaként a magasságból hullott le a honorárium, papírba csomagolt obulusok alakjában. . . A rikkancs Az udvari énekesek andalító muzsikáját egyszeriben megzavarta az utcáról behangzó diszharmonikus üvöltés: „Az Est, Az Est, világszenzáció!" A rikkancsok rikkantottak. Ezt az új foglalkozási ágat a tízes években elburjánzó bulvár-sajtó, az egymással konkurráló kolportázs-lapok teremtették meg. A század elején még csak az utcasarkokon kántáló újságárusokat ismerték. Nóta is született róluk: „Betörés a bécsi bankban. . . Friss Újság, csak egy krajcár. . . Kecskemétit nem fogták el. .. Friss Újság, csak egy krajcár..." De aztán a szó szoros értelmében „nekilendült" a lapkereskedelem. Most már nem a vásárló ment az újságárushoz, hanem a rikkancs rohangált a vevők után. Felugráltak a villamosokra is (akkoriban még nem volt biztonsági ajtó-szerkezet), s egy megállásnyi idő alatt villámgyorsasággal osztogatták szét lapjaikat, szedték be a pénzt és adták vissza a visszajárót. Közben még arra is volt idejük, hogy néhány reklámszólammal kellessék a portékát. A rikkancsok igen népszerű alakjai voltak a pesti utcának. Érzelgős sanzon is íródott egyikükről, egy kis lapárusgyerekről, akit egy türelmetlen vásárló végzetesen inzultált. Valahogyan így végződött: „S a kisfiú egy nagy pofont kapott, — S nem árul többé Világot, Estet, Pesti Hírlapot, — Világot, Estet, Pesti Hírlapot..." Küldöncök A rikkancsoknál jóval tempósabbak voltak az utcasarkokon álldogáló, élénk pirossapkás, rendszerint már idősödő hivatalos hordárok. Szerelmesleveleket, bizalmas üzeneteket, virágcsokrokat, csomagokat szállítottak a megadott címre szerény díjazásért, s persze még utólagos borravaló reményében is. . . De persze a fővárosi élet egyre gyorsuló tempója nem sokáig tűrte a pirossapkás öreg bácsik kényelmes cammogását. Hamar lekerültek a porondról, s felváltották őket a fürge biciklis küldöncök, a „messzendzser boy"-ok. Népszerűségüket bizonyítja, hogy róluk is keletkezett pesti sanzon ezzel a tréfás refrénnel: „Pukkadjon meg biciklistől a messzendzser boy!" A lámpagyújtó Alkonyatkor indult el körútjára a lámpagyújtó. Mert még csak gázvilágítás van Budapesten, s minden egyes lámpát külön kell meggyújtani. A lámpagyújtó hosszú rúdon viszi a tüzet lámpától lámpáig, rúdja csücskével kinyitja a lámpa üvegajtócskáját s lángra lobbantja a gázt. . . De hadd adjam át inkább a szót Kosztolányi Dezsőnek, aki róla — és egy kicsit saját magáról — írta egyik leghangulatosabb versét: Egy szűk kicsiny botban viszem a szent tüzet felétek, én örök újra bújtó, én kormos lámpagyújtó. Fölgyújtom a vak éjét. A rézkapuknak öblén halkan szitál a tört fény, ha jő az alkonyat s alélt kanócok, álmos utcalámpák szomjúhozzák piros tűzcsókomat. Ki sejti, hogy a réz-szitán egy vad tűzhenger ég benn s a gyáva pillelángban egy lázadó világ van bebörtönözve mélyen? Csak én tudom, ha tűzsugáros vörös szemekkel int a város és rám hull a sűrű köd és tűzbotommal görbe utcasarkon én kormos ember csöndben eltűnök. Az éjszaka vámszedői Ha már így ránk esteledett, hát menjünk el egy kicsit szórakozni. Persze kettesben. De hová? — Először is egy moziba. A mai szemnek és fülnek két dolog azonnal feltűnik. A film néma, s ezt a süket némaságot zongoraszó enyhíti. A mozi-zongoristák igen különböző társadalmi rétegekből regrutálódnak. Van közöttük valaha jobb napokat látott, elszegényedett idősebb özvegy úriasszony, akit hajdanában zongorázni is megtanítottak a zárdában. De van közöttük kócos hajú ifjú titán is, afféle félbemaradt zenei tehetség, akiről érzel-42