Budapest, 1971. (9. évfolyam)

1. szám január - A címlapon: Az Országháza díszlépcső csarnoka (Czeizing Lajos felvétele)

gáltatások, a kulturális és társas élet létesítményeivel. Az eddigi lakótelepeken ezt még alig-alig oldották meg, most jobban fölkészülnek rá; kérdés persze, sikerül-e megtalálni a legalkalmasbb megoldásokat. Egy mindenképpen biztos: ez a gyors és hatalmas arányú építkezés a város képét is, az emberek életét is aránylag rövid idő alatt nagymértékben átalakítja, mégpedig egészében kedvező irányban. A másik szembetűnő változás a közlekedésben várható. Ma ioo ezer gépkocsi fut Budapesten és körülbelül ugyanennyi vidéken. 1975-re az országos gépkocsipark 300 ezerrel növekszik. Ha feltesszük is, hogy most ennek nagyobbik része vidékre kerül, biztos, hogy Budapest gépkocsi-forgalma legalább megduplázódik. Vegyük még a belföldi és külföldi idegenforgalom várható megnövekedését is. 1975-re a budapesti közlekedés oda jut, ahová már egész sor európai nagyvárosé. (1870-ben a párisi lóvontatású omnibusz óránként 8 km-es sebességgel közlekedett, 1970-ben a párizsi autóbusz óránként 9 km-es sebességgel. Majdnem ott tart, ahol 100 évvel ezelőtt a lóvontatás!) Ahhoz, hogy a budapesti közlekedés javuljon, legalább két, inkább három metróvonalnak kellene működnie. 1972 végére talán elkészül az első a Déli pályaudvarig. Ha minden jól megy, ha sikerül megvalósítanunk a beruházási egyensúlyt — vagyis a volumen csökkenését és az erők koncentrálását, ahogy a kormány szeretné —, a második vonal is felépülhet 1975-ig. Tudnunk kell azonban, hogy itt igen szenvedélyes ütközések vannak, egyfelől a gazdasági tevékenység legfőbb állami hármasa (miniszterelnök, tervhivatal elnöke, pénzügyminiszter), másfelől a maguk gondját-baját közvetlenül érzékelő egyes tárcák és a különböző regionális érdekek között. Lehetséges, hogy éppen a nagyon szoros szűkösség megteremti majd a koncentráció feltételeit. De még úgy is számítsunk rá, hogy a budapesti közlekedés 1975-ig súlyosan romlani fog, hacsak — az életforma nem változik, azaz nem válnak a budapestiek kényszerűségből kevésbé mozgékonnyá. Ami a forgalom várható rosszabbodását illeti, sajnos, számítunk rá. A lakásépítéssel kapcsolatban azonban fölvetettük, hog}' a 85 ezer vagy akár több új lakás, ha számításba vesszük a bontásokat és a 130 ezer igénylőt, igazán érezhető javulást alig hozhat a budapesti lakáshelyzetben. Nyers Rezső ebben a kérdésben derűlátóbb, és optimizmusát érvekkel támasztja alá: Először is, az 1971. július i-én életbe lépő komplex lakásrendelet bizonyára módosítani fogja a keresletet, a kínálatot és a forgalmat. Az elmúlt 25 évben lakáscserék, úgy, ahogy az élet megkívánja, nem voltak. Az elhalasztott lakáscserék volumene tehát fel sem mérhetően nagy. Már pedig a lakásgondok nem kis része voltaképpen lakáscsere probléma. (De még a közlekedés zsúfoltságát is nagymértékben a meg nem valósított lakáscserék okozzák.) Igen könnyen lehet, hogy olyan mozgás indul el most, amelynek eredményeképpen reálisabb és a mainál kedvezőbb lesz a kép a lakáshiányról. Az optimizmusra azonban a legfőbb alapot az adja, hogy a következő öt évben végbemegy az építőipar korszerűsítése. Gondoljuk csak meg: ha egyszer már rendelkezésünkre áll az a kapacitás, amely öt évenként országosan 400 ezer lakás előállítására alkalmas (egyéb ipari és járulékos építkezés mellett), akkor bizonyosra vehető, hogy mihelyt a rendkívüli lakásínség valamelyest oldódik, sokáig nem lesz bajunk utána bármiféle építési feladataink közben a kapacitáshiánnyal. A korszerűsítés során nagy mértékben javulnak az építőmunka feltételei és a kereseti lehetőségek is a szakmában, ez pedig módot ad a szelekcióra és a munkafegyelem javítására. Alighanem sikerül gazdasági életünkben egy már-már gyógyíthatatlannak tűnő bajt rendbehoznunk. Elérhető távolságban látszik már, hogy kapacitás-kínálat lesz az építőiparban. Ez pedig garancia egyebek közt arra is, hogy egy sor olyan szociális és kulturális középítkezést, ahol eddig presszióval is csak gyér eredményre jutottunk, megvalósíthatunk s e téren is utolérhetjük magunkat. Budapest ipara Nem is olyan régen úgy tartottuk számon, hogy Budapest az ország ipari termelésének felét adja. Megjegyezve, hogy ez az egészségtelen centralizáció eredménye. A most forgalomba került tervszámok jelentős változást mutatnak. Megkértük vendégünket, elemezze a változást. Nyers Rezső szerint nem lesz, nem is lehet és nem is volna helyes holmi látványos arányváltozás. Miről van szó? A vidéknek van még 5—6 esztendeje arra, hogy extenzív iparfejlesztést folytasson. Amíg ez tart és amíg Budapest nem vált át komolyabban intenzív irányba, az arány dinamikusabban módosul a vidék javára. (Persze, közben azért a budapesti ipari termelés, abszolút mértékben, növekszik.) A kiegyenlítődés akkor áll majd be, amikor már a vidék is csak intenzív irányba fejlődhet, vagyis nem a munkáslétszám növelésével, hanem a technika tökéletesítésével. A budapesti ipari termelés értéke az országos termelés 30—35%-a között fog végül is megállapodni. A kép, amelyet ennek kapcsán a következő évekről Nyers Rezső felvázolt, az ember kamaszkorához hasonlítható: a változások hordereje tekintetében is, de a velük járó zavarok tekintetében is. A munkaerőhiány máris Budapesten a legnagyobb, máris úgy hat, hogy a Budapesten felhalmozott holt tőkét — egyszerűsítve: a gépeket — nem tudjuk teljes kapacitással működtetni. (Ne feledjük, hogy a magyar ipar a három millió koldus korszakában, Európa egyik legnagyobb munkaerő-tartalékhadseregének bázisán alakult ki!) Az intenzív fejlesztés viszont még csak a kezdet kezdetén tart. A budapesti ipar jelentős része olyan szakaszba került, amikor már nem tud megfelelő munkaerőhöz jutni, de még nem tervez a reálisan megszerezhető munkaerővel és a technikai fejlesztéssel. Nem is nagyon tud ilyen fejlesztéssel tervezni, hisz nemigen van még felhalmozott tőkéje a rekonstrukcióra. A változás azonban érlelődik, egyre több gyárban meg is valósul. Mihelyt pedig a Rubikont átléptük, a mostani terv-periódus vége felé — amikor már természetessé válik, hogy az ipari növekedés nem új munkáskezekkel, hanem csakis intenzív módon biztosítható —, a budapesti ipar kilép a kritikus állapotból és termelési üteme felgyorsul. Közbevetettük, nem volna-e mód rá, hogy bizonyos központi intézkedésekkel (a budapesti ár- és bérszínvonal emelésével, a tanácsi költségeknek, a MÁV költségeinek stb. az üzemekre hárításával) meggyorsítsuk ezt a folyamatot? Nyers Rezső véleménye szerint ilyen intézkedések lehetségesek. Viszont óvatosan kell eljárnunk, nehogy a termelésben olyan áremelő tényezők jussanak érvényre, melyek a lakosságot sújtják. Tudományos elemzést igényel a kérdés, mert nem biztos, hogy egyedül vagy döntően valóban kalkulációs tényezők tartják vissza a vállalatokat a korszerűsítéstől. (Azaz, hogy a munkaerő olcsóbb, mint az új gép.) Egyfelől, mint említettük, a rekonstrukcióhoz két év alatt még nem is gyűlt össze a kellő fejlesztési alap. Azután meg: ama bizonyos szubjektív tényezők; a tervezés fogyatékossága, gondolkodásbeli, helyzetismereti fogyatékosságok. Valószínű, hogy a fordulatot maga a szorongató munkaerő hiány fogja elsősorban meggyorsítani. Ennek kapcsán egész sor részletkérdés is fölmerült, amelyeket itt csak érinthetünk. Nem volna-e mégis célszerű a budapesti ár-és bérszint valamelyes növekedése ? (Mellesleg: hiszen valamivel most is magasabb, de ez nem intézményes rendezés eredménye, pusztán a városi életformának a következménye.) A múltban a nyugdíjasok vidékre költöztek Budapestről és az egészséges folyamat volt. Ma: az ország nyugdíjasainak mintegy a fele Budapesten él. Ami nemcsak a város zsúfoltságát növeli, de az illetők szempontjából sem ideális. Szóbakerült, hogy a vidéki ipartelepítés feltehetően elsősorban Budapest környékét, az agglomerációt érinti. Az üzemeknek az a leg-2