Budapest, 1971. (9. évfolyam)

5. szám május - Gerő Győző: Buda, az „iszlám védőbástyája”

ok. Lényegében azonban ugyanezt a gyalogságot, illetve annak egyes csapatait „hiszár eri", vagyis „várkatona" néven is emlegették, de mindkettő mégiscsak „szerhád kulu", azaz „vidéki szolga" volt. Különös alakulata volt a gyalogságnak az a kisebb egység, amelyet önkéntesekből toboroztak, s akiket „szerden gecsti"-knek neveztek, ami annyit jelent, mint „fejét vesztettek". Ezek tulajdonképpen mai értelemben véve amolyan rohamosztagok lehettek, amelyeknek feladata a különleges és veszélyes vállalkozások végrehajtása volt. A török lovasság Rangban a gyalogság után következő fegyvernem a lovasság volt. Ez is két, illetve tulajdonképpen három részre tagozódott a csapatok katonai teljesítőképessége és képzettsége alapján. A lovasság erejét az élvonalbeli „önkéntesek", a ,,gönüllü"-k alkották, míg a második sorban az „ulufedzsi szuvari"-k, a „zsoldos lovasok" következtek, akiknek ez az elnevezése csupán a hagyományból táplálkozott, mivel nemcsak ők, hanem valamennyi katona kapott zsoldot. A lovassághoz tartozó harmadik egység a martalócok soraiból került ki, akik nemcsak a lovasságban, de egyáltalán az egész helyőrségben a „legutolsók" voltak. Különleges feladatok elvégzésére a lovasságnál is találkozunk kisebb létszámú csapatokkal. Ilyenek voltak a „deli"-k, vagy „őrültek" csapatai, amelyeknek már az elnevezése is érzékelteti, hogy milyenek lehettek feladataik a harcok során. Ezek valójában a gyalogságnál már tárgyalt „szerden gecsti"-kkel hozhatók párhuzamba. Ugyancsak ilyen alakulat volt a „besli"-k csoportja, amely nevét — ami „ötösök"-et jelent — onnan nyerte, hogy napi zsoldjuk a többiekénél magasabb volt, 5 akcse. A zsolddal fizetett lovasságon kívül azonban a helyőrség lovasságához tartoztak a „szpáhi"-k is, akik e néven a janicsárok mellett a török sereg legismertebb katonái voltak. Ezek külön csapatokba sorozott, birtokkal fizetett katonák voltak, tulajdonképpen már tartalékos állományban, de szükség esetén — ha Buda veszélyben volt — az alajbég vezetése alatt ismét csatasorba álltak. Épp ezért — hogy szükség esetén kéznél legyenek — ők is a várakban laktak a magyarországi és a szomszédos balkáni szandzsákok területén. A harmadik fegyvernem A török tüzérség csak harmadik volt a fegyvernemek sorában. Ide tartoztak azonban nemcsak a tényleges tüzérek, de a bombavetők — a „kumbaradzsi"-k, amint őket az egyik bombavető ágyú után nevezték — és a különféle műszaki alakulatok is, mint amilyenek az aknászok, vagy az erődítési munkákat irányító „hadmérnökök" voltak. Ide sorolták a fegyverkovácsokat, a pajzs- és vértkészítőket is, akik bizonyára valamennyien inkább a fegyverek javításával, mint újak készítésével, valamint a fegyvertárak készleteinek karbantartásával foglalkoztak. A helyőrség soraiban rangban utolsókként említjük a zenészeket — akiknek létszáma budai viszonylatban mintegy 6—8 fő lehetett. A dunai hajóhad Mint már korábban utaltunk rá, Budán külön fegyvernemet képviselt a dunai hajóhad. A hajóhad parancsnoka a „dunai kapitány" a „Tuna kaptani" volt, aki rangban a budai pasa után következett. Szerepe azért is jelentős volt, mert nemcsak a birodalom belső részeiből a Dunán érkező kincstári szállítmányokat kísérte hajóival; hanem elsősorban a császáriak támadásait volt hivatva elhárítani, amelyek a Duna felől is fenyegették Budát és a tartomány más Duna melléki erősségét, mint Visegrádot, de főleg Esztergomot. A flotta legénységét itt is „azab"-oknak nevezték, mint a földi gyalogosokat. Katonái nagyrészt nem mohamedánok, hanem elsősorban délvidéki rácok voltak, akik a Duna mellékéről kerültek Budára és Pestre. Külön műszaki alakulat is tartozott a dunai hajóhadhoz, amelynek — elsősorban Pesten — hajójavító és építő műhelye is volt. Ezek a hajóácsok — akik közül néhánynak a nevét is ismerjük — ugyancsak balkáni szlávok voltak. A budai és a pesti oldalt összekötő hajóhíd karbantartása ugyancsak az ő feladatuk volt. A török katona élete még békeidőben is igen kemény volt. A rendszeres napi szolgálaton kívüli gyakorlatok — mint a dárdavetés, a futás, vagy a nyíllövés — igencsak igénybe vették testi erejét és ügyességét. A hadjáratok vagy nagyobb portyázások idején nemcsak a nagy tettek véghezvivése — az előléptetés előfeltétele — volt csupán a cél, hanem a megszerezhető zsákmány reménye is ösztönözte őket. Janicsár-föveg, a „kecse" (Karlsruhe, Landesmuseum) Janicsár. Török miniatúra (részlet) XVI. sz. 39