Budapest, 1971. (9. évfolyam)

5. szám május - Fülöp János: Egy pesti munkásdinasztia

ben került gyárba. Az inasok akkoriban napi tizenkét órát dolgoztak, órabérük három fillér volt. 1917 vége felé elviselhetetlen lett az élet, ők is sztrájkba léptek. A 16—17 esztendős Lajos egyik szervezője volt az inas-sztrájknak. Hét napot a gyári fogdában töltött, de követeléseiket mégis kivívták. Az apja, aki addig is elégedetten figyelte őt — az elsőszülött fiú igen életrevalónak látszott, már ötéves korában újságkihordással, csomagcipeléssel pótolta a sosem-elég családi keresetet —, ez időtől kezdve embernek tartotta, becsülte. Csak az nem tetszett neki, hogy a „gyerek" túl sokat olvas. — Ha apám hagyta volna, minden éjjel hajnalig égettem volna a petróleumlámpát — meséli Práth Lajos. — Ámde nem hagyta, ezért majd minden éjszakát az ablak közében töltöttem, mivel odaesett az utcai lámpa fénye. Nem volt' ritka eset, hogy ott, az ablakdeszkán köszöntött rám a reggel... Kevés volt, jószerével hozzá sem férhető az akkori magyar nyelvű mozgalmi irodalom, de még az olyan könyv is, amely szabadságharcosokról, zászlóbontó népvezérekről szólt. Az olvasás ízére rátalált esztergályos-tanuló hamarosan az ismeretterjesztő irodalom búvára lett, meg akarta érteni a világot, az abban élő ember helyzetét; ott volt a gyár, apja elvtársi köre, Angyalföld levegője. Legénysorba lépve, szórakozásaiban is ezt kereste: a „szervezett ifjak" dalkarában énekelt, a fás szakszervezetben tanult meg táncolni, s egyívású barátaival együtt szolgált a városparancsnokság őrségében. A húszas évek első fele nagyon nehéz volt Práth Lajos számára. Házassága miatt ő is összekülönbözött apjával; szakmájában nem tudott elhelyezkedni, fatelepen segédmunkáskodott, alkalmi munkákat vállalt; s ha egyszer-egyszer el is tudott helyezkedni valamelyik gépgyárban, hol politikai nézetei, hol a munkás-szolidaritás törvénye okából hamarosan kikerült a kapun. Egy idő után úgy-ahogy elrendeződött az élete, szaktudásához illő állásba jutott, apjával is kibékült. A „kivált esztergályosok" mozgalmában már együtt vettek részt, s együtt voltak 1930. szeptember elsején is, a nagy tüntetés alkalmával, az azt követő rendőrroham elleni harcban. Időközben öccsei is felcseperedtek. Az idősebbiknél, Jánosnál, a törzsökös családi — és angyalföldi — felfogás inkább robbanó, ösztönös formákat öltött: Csepelen egyízben elkapta a munkásokkal ellenségeskedő mérnököt, alig tudták élve kiszedni a markából. A fiatalabbik, Károly, a mozgalmi környezetben érezte jól magát, életelemévé vált a fegyelmezett, kollektív munka, a pártfeladatok vállalása. A „Magyar Acél"-ban dolgozott; onnan vitték el a rettegett Defenzív Osztály detektívjei, mert — konspirációs hiba folytán — megsejtették róla, hogy tagja egy kommunista sejtnek. Tizenöt hónapi raboskodás után, 1941. június 21-én szabadult. Ez szombaton délben történt. Másnap, vasárnap hajnalban a fasiszta Németország megtámadta a Szovjetuniót. Károlynak — Lajos bátyja révén — sikerült elhelyezkednie a Weiss és Serényi-féle gépgyárban, ahol az esztergályosokat felmentették a katonai szolgálat alól. De csak a katonai szolgálat alól! Károly 1942 tavaszán behívót kapott a hírhedt 401-es különleges munkásszázadba, amelyet azzal a titkolatlan utasítással indítottak ki a frontra, hogy tagjai közül senki sem jöhet haza élve. Práth Károly — Kossá Istvánnal és több bajtársával — a doni áttöréskor orosz fogságba, később politikai iskolára került s a felszabadítókkal érkezett haza. 1944 vége felé Práth Lajos is nevet, külsőt, lakhelyet változtatott. Angyalföldön mindenki — nemcsak az elvtársak, a jóbarátok, hanem az ellenség is — túl jól ismerte . . . Ennek köszönhette, hogy a megismétlődő razziák hálójába nem került bele. Épségben érte meg a sokat remélt, sokszor emlegetett új rendet — amely azonban romok között, éh- és fagyhalál fenyegetésével érkezett el, s úgy tűnt, felépítése nehezebb dolog lesz, mint a világ bibliai semmiből való megteremtése . .. Nem is volt — mindmáig sem sokkal könnyebb. Csak jámbor lelkek képzelhették mennyországnak a földet s lakóit angyaloknak. Azok, akikre a munka hárult, nagyon is emberi módon végezték a dolgukat: emberhez méltó sokoldalúsággal, megértéssel, de emberi gyengeségekkel is. Práth Lajos hasznát vette fiatalkora óta táplált érdeklődő, kultúrára éhes, szellemileg igényes természetének: aránylag könnyen és gyorsan alkalmazkodott a rohamosan növekedő követelményekhez. Szakszervezeti-, majd pártvezetője lett üzemének, az államosítás után pedig igazgatója egy másik vállalatnak. Öccse, Károly, számos különféle pártfunkciónak felelt meg becsülettel, később diplomáciai szolgálatban képviselte hazánkat. Lánya, aki már a negyvenes évek elején a Vasas Szakszervezet munkatársa volt, a felszabadulás után pártmunkás lett, s az is mindmáig. * Félreértés ne essék: nem a nevezett család apoteozisát kívántam felvázolni. Róluk beszélve, mindazokról szólok, akik — a fővárosban vagy vidéken — hozzájuk hasonló pályát futottak be, hozzájuk hasonló családi emlékeket őriznek, s akikről keveset — nem eleget — tudunk. Minden társadalom felfogható az egyedek összeségeként is; ezek az egyedek tehetségük, jellemük, sajátos tulajdonságaik révén konkretizálják a népi, nemzeti karakter, a közösségi arculat általánosságait. Ha igaz az, hogy a szocialista társadalom művének betetőzése elképzelhetetlen a szocialista embertípus kialakulása nélkül, akkor az irodalom, a zsurnalisztika, a szociológia és szociográfia, vagyis valamennyi, az ember és a társadalom viszonyával közvetlenül foglalkozó tudomány- és művészeti ág műveléséhez az ilyen embertípus meghatározása, ábrázolása és nevelése szorosan hozzátartozik. A szocializmus gyökérzete térben és időben messzire nyúlik, sokfelől táplálkozik. Az utóbbi években örvendetes virágzásnak indult helytörténeti mozgalom rengeteg új adalékkal járult hozzá a kép teljességéhez. A dolgozó emberek „genealógiája" további színekkel, vonalakkal gazdagíthatja ezt a képet. Proletárlakás (Siklós Péter reprodukciói) Egykori gyártelep 7