Budapest, 1971. (9. évfolyam)

5. szám május - Fülöp János: Egy pesti munkásdinasztia

Az Újpesti-rakpart Angyalföldön (Chochol Károly felvétele) Fülöp lános Egy pesti munkásdinasztia Évszázadokon át az arisztokrácia hovatartozásának, családirokoni kapcsolatainak, ősiségének volt megdönthetetlen, írásos bizonyítéka a „gothai almanach". Aki ebben nem szerepelt, nem mondhatta született nemesnek magát. Julius Perthes nyomdatulajdonost, az első ilyen kiadvány megjelentető)ét kezdetben a csődtől mentette meg, később vagyonos emberré tette az ötlet, legbüszkébb azonban arra lehetett volna, hogy egy közmondásosán ismert fogalomnak vált szülőatyjává. Mindez ma már anakronizmus, jószerével nyomtalanul eltűnt a köztudatból; különösen azokban az országokban, ahol a kékvérű nemesség fogalma gyakorlatilag megszűnt. Ámde — ha szabad egy nyilvánvaló közhelylyel élnem — nemcsak főuraknak és polgároknak volt és van családfájuk, hanem az igazi „nemzetfenntartó" osztályok tagjainak, a munkásoknak és a parasztoknak is. Elmélyülni egy angyalföldi munkáscsalád történetében: ez nemcsak a kutató számára tartogat felfedezői örömöket, hanem talán tanulságos lehet a mai magyar valóság minden rendű-rangú alakítója számára is. Azok a hagyományok ugyanis, amelyek a magyar dolgozó osztályokban nemzedékről nemzedékre öröklődtek, ma is nagy erővel hatnak — vagy, fájdalom, kihalófélben vannak, holott éppenséggel, újjászületésük, a jelen viszonyokra való alkalmazásuk volna kívánatos. * A családi emlékek szerint 1865-ben költözött Pozsonyból Pestre az az akkor harminc esztendős malomgépész, akinek vezetéknevét, a „Práth" nevet később öt gyermek, majd harminckilenc unoka, harmadik soron pedig számon nem is tartható leszármazottak serege örökölte, s akikről rövid krónikám szól. Erről az „ősapá"-ról Práth Lajos, a ma hetven év körüli legidősebb unoka is csak homályos gyermekkori emlékeket őriz: — Akkor már az egész család a „Tizenháromházban" lakott. Nagyapára csak úgy emlékszem, ült a fal mellett, egy alacsony gyalogszéken, a napon, melengette a csontjait. Ami kevéske haja megmaradt, fehéren lengett a koponyáján, s hófehér volt a bajusza is, azt mondogatta tréfásan: megfogta a liszt... A hasonlat a nagyapa számára önmagától adódott: Práth János közel ötven évet dolgozott le a malmokban. Székesfehérvárt született, mesterségében történt felszabadulása után „valcoló" legényként bejárta az osztrák örökös tartományokat s végül Pozsonyban kötött ki. Ott meg is nősült; ha nem jönnek nagyon nehéz évek, tán soha el nem hagyja azt a környéket. 1862-ben azonban súlyos aszály nehezedett az országra, s ezt követte a 63-as év, amelynél szárazabbat sem azelőtt, sem azóta nem jegyeztek fel az évkönyvekben. A búza a legtermékenyebb földekben sem hozta meg akár a belévetett mag mennyiségét sem; ezrével haltak éhen az emberek, a molnárok mind tönkrementek. Ha nem ért a vasmunkához, Práth János se járt volna különbül; így is az apósa kenyerére szorult, amikor pedig tehette, másfelé nézett munka után. Szerencsésen választott: Pest ekkoriban lett igazán az első városa az országnak, s Pest leggyorsabban fejlődő része éppen a „váci gát" környéke volt. A hatvanas évek elején Pest még csupán egyik átmenő állomása volt az egyetlen magyar vasútvonalnak, s gazdasági élete a gabonakereskedelem állapotán állott vagy bukott. Nem sokkal ezután nagyot változott a helyzet: csaknem egyszerre készült el a Tiszavidéki Vasút, amely a leggazdagabb gabonatermő vidék-5