Budapest, 1971. (9. évfolyam)

4. szám április - Bogáti Péter: Filmleltár a Városról

szigetre, a Halászbástyára, a Citadellához, az Úttörővasúthoz, a Libegőhöz, az Emkéhez, a Metróhoz ? Hiszen, ha privát-vendégem érkezik, aki sohasem járt még Budapesten, ugyanerre a sétára vezetem! Könnyű azt tanácsolni, hogy inkább az emberekről mondjon a film valamit, azokról, akik építik és lakják e város tetszetős köveit. Valamint a Közértben vásároló háziasszonyról, a villamoson zsúfolódó utasról, a mecscsen ordítozó .férfiakról, a játszótéren homokozó kisgyerekekről, „ellesett pillanatokat" az utca végtelen színes forgatagából... Könnyű tanácsolni, de felesleges. Mert ez is csak leltár. Amelyik filmbe belefértek, ott ott is vannak. Önmagukban azonban nem helyettesíthetik a hidakat, épületeket. Sőt, még kevesebbet mondanak náluk. Mert a kőbe-vasba öntött városkép mégis csak egyedi és egyszeri; az intim, vagy annak vélt zsánerképek azonban csalókák. A városi élet mindinkább nivellálódik és a világ nagyvárosait — e tekintetben —, hovatovább csak a forgalom méretei, a feliratok másnyelvűsége és esetleg a lakosság bőrszíne különbözteti meg. De a pesti busz aligcsukódó ajtaja csekély különbözetet mutat a tokiói földalattit külön alkalmazottakkal „megtömő" zsánerképtől. T J—lehetetlent kívánnék hát? Valami olyasmit, amiben tíz perc alatt benne foglaltatik mélység és magasság, ember és alkotása, egyedi és általános? Mellesleg, kívánhatnám, noha szó sincs erről. Kívánhatnám, hiszen a művész azért művész, hogy a pillanatban rögzítse a Mindenséget — de maradjunk a Földön. Sőt: Budapesten. Mivel e filmek nemcsak Budapestre'/ készültek, hanem Budapesten is. A világ pedig kerek, sőt, gömbölyű, de a realitások benne már szögletesek és nem ritkán szúrósak is. Mindenekelőtt: milyen célra készül a film? Van közöttük, amelyiket közvetlen megrendelésre forgattak. Egy fővárosi kerület kívánta megörökíteni fejlődését, létesítményeibe fektetett munkáját. A megbízott filmesek pedig becsülettel eleget tettek ennek a megbízatásnak. Ha akár jó, akár más értelemben „művészkedni" kezdtek volna, aligha nyerték volna el megbízóik tetszését. Valószínűleg a nézőét sem. Közvetett megrendelésnek nevezném jobb híján azokat a filmeket, amelyek ugyan nem az utazási iroda mozgó prospektusai, de mégis az idegenforgalom fellendítése céljából készültek. Ezeknek kifejezetten erényük, ha szeretett fővárosunkat legelőnyösebb megjelenésében mutatják meg. Büszkélkedve benne azzal, ami új, és romantikusnak álcázva benne azt, ami már megkopott. A zsánerképek is alkalmazkodnak a becsületes célhoz; végtére is sok nagyvárost szel át folyó, de kevésnek a partjára építettek folyamatos lépcsősort, hogy napozni, csókolódzni és horgászni lehessen rajtuk. E filmekben a „lakkozott cél" sem ellenkezik azzal, hogy az alkotó saját egyéniségét is érvényesülni engedje. Nem csak mutatja a várost, hanem látja is; és a nézőnek úgy mutatja, ahogyan ő látja. A képek ellenpontozásával, a színek harmóniájával vagy éppen diszharmóniájával, a kísérőszöveggel vagy éppen hiányával sok mindent hozzá lehet tenni a leltárhoz, hogy elvegyék leltár-ízét. Némelykor sikerül, némelykor nem. Tömegkommunikációnk, riportázsunk — és e filmek végső soron a riportázs változatai —, olykor vészesen hajlamos a pátoszra és az érzelmességre. Oly kór ez, amelynek társadalmi-irodalmi gyökerei mélyen fekszenek és témámtól messzire kellene ásnom, hogy végükig érjek. De nyiladozott a türelmetlenség bicskája zsebemben, amikor a természetes, egészséges képek alatt önmagától meghatódó bariton kezdte rezegtetni természetellenes frekvenciáit. És ki is nyílt, amikor a maga módján „erősíteni" igyekezett a látványt : komor kép — drámai tremoló, derűs kép—csevegő fekvés, munka — lelkesedés, fiatalok — elnéző gúny, öregek — elérzékenyülés. Szinte felüdülésnek hatott, amikor a kísérő szöveg tréfára vette a hangot, a játékos-könnyedség szellemét idézte; még ha olykor a szellemből szellemeskedés, a tréfából rossz vicc kerekedett is ki. Inkább egy idétlen poén, mint a pakfon-nagyképűség, ha már választani kell. Marad még lehetőségként: a csend. Ilyen filmet is láttam. Az alkotó bízott képeiben és nem óhajtotta magyarázgatni őket. Talán, mert rájött, hogy ha képekben, amelyek táján szuverén, sikerül is elkerülnie a közhelyeket, a szavakban nehezebben. A városok köveikkel és lakóikkal beszélnek — tolmácsuk a látvány és nem a kommentár. Csapda még így is marad, az igényes művész számára. A film lehet néma, de nem lehet „süket". Aláfestő zene mindenképpen kell hozzá. S ha a zene követi el mindazt az érzelmiértelmi kihágást, amelyekről előbb, a kísérőszöveggel kapcsolatban szóltam, talán nem is olyan feltűnő (hogy hatása is megbocsáthatóbb lenne, az már nem oly bizonyos). Bárhogyan is van, amíg a zene „aláfest", azaz nem lehet észrevenni, több-kevesebb eredménnyel teljesíti feladatát. Megesett azonban, hogy a film aláfestő-zenéjét a neves zeneszerző kis Budapest-szimfóniának komponálta meg, amely sikerre számíthat a koncertteremben, de a moziban fokozatosan fölébe kerekedik a filmnek, önállóan kezd szólni, mintha (manapság a televízióban „kísérletezők" felfedezésének hitt) expreszszionista álom éledne újjá: képekkel kísérni a zenét. Pedig a zenét legtöbben behunyt szemmel hallgatják. . . A .X X tíz között akadt más természetű is. Filmek, amelyek célja a dokumentáció volt. Például az Erzsébet-híd újjáépítésének megörökítése. Erről két változatot is láttam, egy hosszabbat az utókor számára, és egy rövidebbet a napi moziműsornak készítve. Olyan filmek ezek, amelyeket korrekteknek szokás nevezni. Hűséggel kísérik végig a munka különböző fázisait, olykor nem csekély rendezői leleménnyel és jó adag operatőri bravúrral szemléltetve a munkát ég és föld között, rekkenő hőségben és fagyos szélben. Néztem őket és fokozatosan különös érzés vett erőt rajtam: ezek a filmek, noha a város képének csak egy objektumát, és történetének csak egy epizódját igyekszenek elmondani, valahogyan mégis többet mondanak el az egészről, mint a leltár-filmek. Pedig, ha úgy tetszik, leltárok ezek is. Végigjárják a történelem útját, az első Erzsébet-híd építésének állvány-erdejétől a szétrobbantáson át a roncseltakarítás és a tervezés, építés minden fázisáig. Totál-képeikben ugyanaz a várospanoráma jelenik meg, mint az idegenforgalmi filmekén. Az emberek is: hegesztenek, betonoznak, sétálnak, nézelődnek, ünnepelnek, avatnak, kitüntetnek; vannak közöttük fiatalok, öregek, munkások, mérnökök, ha jól emlékezem, még szerelmesek is — teljes a leltár. Mi a többlet hát ? Mi az, ami e filmekben részesévé tesz a látványnak, ha lakója vagyok a városnak, és érdeklődővé, ha látogatója? Alighanem a történés, amely a technikaidokumentatív szándék ellenére — vagy mellett — felöleli az élet alapvető mozzanatait! Születés és halál, pusztulás és pusztítás, alkotás és alkotók, történelem és jövő egy már szimbólummá is nőtt emberi produktum, egy híd sorsa kapcsán lépnek fel: az Erzsébet-híd története <ira»w, amelyben benne foglaltatik városunk, embereink, hazánk múltja és jövője. Ha huszonöt év történetét Magyarországon a világ elé kívánnám tárni, az Erzsébet-híd filmjével is tehetném. És ha magunknak, csak magunknak mutatnám meg Budapestet? Volt egy a filmek között, amelyben életveszélyessé vált öreg házakat és vadonatúj lakótelepeket mutattak be, majdnem a leltár parancsai szerint. Azután elmondották, hogy a régi házak tatarozására azért nem jut pénz, mert a felújítási költségvetés tételeit felemészti az új házak gondatlan kivitelezéséből adódó hibák javítása. Komor és kegyetlen film, nem is anynyira a romló régi és új kövek látványa miatt, hanem a megszólaló emberek arca, véleménye, magatartása miatt. Ez a film is dráma, ez a film is Budapest, ez a film is igaz. Kevert is vihart, de mert cáfolni nem lehetett, letiltani a vászonról sem sikerült. Igaz, nagydobra se verték . .. Pedig enélkül a leltár soha sem lehet teljes, akárhányszor fényképezzük színesen, szélesen a Halászbástyát és a Hősök terét. A Város — és nekünk Budapest nagybetűvel az, mint másoknak Róma vagy Párizs — nem műemlékek és táj panorámák, Duna-parti és körúti zsánerképek, üzemi és lakótelepi tablók terjeszkedő gűjteménye. Budapest számunkra életünk meghatározója. Történelmével és topográfiájával, lehetőségeivel és lehetetlenségeivel. Ez a város a nagyszerűségek és abszurdumok gyűjteménye és azért elpusztíthatatlan, mert az előbbiből, ha olykor csak egy parányival is, de mindig több volt, mint az utóbbiból. R -L'udapestfilmen? Még nem született művész, aki egészben, aki teljességében megmutatta volna. Talán nem is lehet. De talán nem is szükséges. Elég, ha csak a leltár egy-egy darabját veszik alaposan szemügyre és mutatják fel. Ha jól mutatják, ráismerünk belőle az egészre, amelyet birtokolunk. 19