Budapest, 1971. (9. évfolyam)
4. szám április - Kereszty András: Első nemzedék
Kereszty András Első nemzedek Nem véletlenül csinált belőle köszönést az angol: a „hogy van?" a világ legértelmetlenebb kérdése. Vagy azt lehet rá felelni: „jól", vagy azt: „rosszul", vagy: „megvagyok". Esetleg, miként a társadalmi illem igazi értékét érző szigetországbeliek teszik, vissza lehet kérdezni: „hogy van?" De aki igazán kíváncsi, nem éri be a semmitmondó kérdéssel. Tovább érdeklődik. Addig, amíg csakugyan meg nem tudja: beszélgető partnere „hogy van". — Hogy van ? — Köszönöm, lassan. — Mióta dolgozik Pesten ? — 1953 óta. — Azelőtt ? — Harmincéves koromig vidéken. — Városi embernek érzi már magát ? — Hogy érti ezt ? — Változott-e valamit, mióta Budapesten dolgozik ? — Miért változtam volna ? Felnőtt emberként jöttem ide. — Mondjuk, a környezete. A lakása például. — Az igen. Most a Népköztársaság útján lakom, főbérletben. Azelőtt egy szobában éltünk. — A szabadidejét hogyan tölti ? — Ugyanúgy, mint azelőtt. Egy kisfröccs. Aztán indulás haza. A legtöbbször alszom. —• Semmi más ? — Persze, tévé. — És a körömtisztító ? Láttam, kézmosás után kitisztította a körmeit. — A feleségem nem szereti, ha gyászkeretes az ujjam vége. Itt meg sok az olaj, meg a korom. Gulyás Mihálynak körömpucolója meg körömráspolya van, meg hajkeféje és Bebo Sher villanyborotvája, lábtörlője van meg papucsa, hogy odahaza abban járjon. Négy gépet szolgál ki, két embernyi magas vulkanizálógépeket. Fekete kormos dömperkerekeket emelget. Kézfogás helyett a könyökét nyújtja. A Cordatic gyár vulkanizálójának csarnokában Legeza József üzemvezető és Pál Józsefbrigádvezető kísér végig. Meg-megállunk a gépek mellett egy-egy „hogy van"-ra, „mi újság"-ra, és kezet fogunk. Sötétkék atlétatrikós férfiakkal, kékköpenyes lányokkal fogunk kezet. Van, aki csuklóig olajos tenyerét nyújtja, van, aki szabadkozik, a háta mögé rejti karját. Hárman a könyöküket nyújtják, mint Gulyás. A másik ember megbecsülése, kímélése van a mozdulatban, meg bizonyos távoltartás, sok évtizedes munkásbeidegződés. Itt, a vulkanizálóban, néhány kivételtől eltekintve — Pál József brigádjában kivétel nélkül — olyan emberek dolgoznak, akik vidéken, a mezőgazdaságban tanulták: mi a munka. Onnan kerültek a gyárba. így kezdték újra életüket. Húsz év alatt Magyarországon a mezőgazdaságban dolgozók egyharmada hagyta el a földet és keresett munkát az iparban. Közel másfélmillió ember. A Cordatic gyár valamiféle városi végvárnak számít. Közel a Keleti pályaudvarhoz, közel a Kerepesi úthoz, szinte gyűjtőhelye a vidékről érkezőknek, az ingázóknak. A vulkanizálóból egy kis oldalajtón át lehet a szerelés alatt álló, új automata gépsorhoz kerülni. Néhány lépés az udvaron. Körülöttünk a műhelyek füstös téglaépületei. Kémények, kis, rácsos ablakok, csővezetékek, gépdohogás. Századeleji ipari táj. A gyárudvarok változatlanok. S talán ugyanilyenek maradnak majd 2000-ben, netán 2071-ben is. Veres György, a szakszervezeti bizottság titkára magyarázgat. Mutatja, nem alakították át kívülről azt az épületet sem, ahová az automaták kerültek. Csak a tetőt emelték meg. Jól látni: vagy nyolc-tíz méterrel magasabb lett, odafönt meg minden üveg. A fény miatt — mondja Veres György. — Meg a légköbméter is számít. Tisztább, hűvösebb a magas tető alatt a levegő. Tíz-húsz év múlva minden megváltozik itt. Talán csak az üzem külső képe nem. Itt maradnak ezek a vörös téglás falak — ezek a kicsi kemény téglák, amelyek a századforduló táján mintha az állami építkezések (üzemek, iskolák, kórházak) egyetlen építőanyagául szolgáltak volna. Belül azonban világosak a tetők, világosak a falak, világosak a gépek. (A jövő héten kezdik el pasztellszínűre festeni odalent a falakat — mondja Veres György.) Az új vulkanizáló gépek világosszürkék. Hosszú csápjaik — mint a holdjáró-automaták ásóberendezései — ezüstösek. Vörös, sárga, kék nyomógombok. A falak mellett már a festők vödrei. A pemzli meg a vödrök oldala olyan világoskék, mint régi leányszobák bútorai. Hétfőn mázolni kezdik a falakat. — El tudja képzelni — kérdezi Legeza \ József —, hogy itt olyan emberek dolgozzanak, akiknek nincs otthon fogkeféjük ? — Fogkeféjük ? — Nem a szó szoros értelmében. Valamiféle kulturális minimumot akarok ezzel jelezni. A Cordatic gyár fizikai dolgozóinak 70 százaléka vidékről jár be a munkahelyére. További 22 százalék a mezőgazdaságban kezdett el dolgozni és később helyezkedett el az iparban. Száz munkás közül kilencvenkettőnek otthonában nem tudták, mit jelent ipari munkásnak lenni. Nem tudták, mi a gép, mi a munkáséletforma. Száz munkás közül kilencvenkettő a munkásosztály első nemzedékébe tartozik. Ugyanúgy tanulják ezt az új életet, mint ahogy száz, százötven évvel — négyöt nemzedékkel—korábban a munkásdinasztiák ősei. Bata úr hegesztő. Pók Imre lakatos. Egymást nem ismerik. Véletlen, hogy így összekerültek, egy riportban. Történetüket öt perc eltéréssel mesélték. Bata úr zöldövezetben, kertes házban él. Pók Imre a Terézvárosban. Bata úr otthona valóságos ócskapiac. Öreg — pár nélküli — cipőket, rossz kabátokat, üres üvegeket őriz. Mindent eltesz, semmit sem dob ki, megegyezett a szemetesekkel, ha találnak valami nekivalót, néhány deci borért megveszi tőlük. A bort ribizliből és hullott almából maga készíti. Mert pénzt nem hajlandó kiadni olyasmiért, ami a ház körül is megterem. Pók Imréékkel naponta veszekszik az Izabella utcai bérház. A Pók-család hajnalban bömbölteti a rádióját, reggel háromkor veri Pókné a szőnyeget, éjfélkor veri Pók a Póknét. Ha rájuk szólnak, felordítják a házat, mi köze bárkinek is ahhoz, mit csinálnak, a saját lakásuk, ők fizetik a bérét. Bata úr disznót tart a ház mögött egy sufniban, az udvaron tyúkok kaparásznak. Sok a légy. Egy közelben lakó megfenyegette, följelenti őket a KÖJÁL-nál. Megpróbálták kiengesztelni egy kiló kolbásszal (a disznóból valóval). Pók Imréné tyúkjai a fürdőszobában nevelkednek. Összepiszkították a kádat, emiatt eldugult a lefolyó, az alsó emeleten beázott a mennyezet, falat kellett bontani. Akkor derült fény a tyúkokra. Napközben Bata úr is, Pók is, Pókné is gyárban dolgoznak és a vidéket csak szabad-13