Budapest, 1971. (9. évfolyam)

4. szám április - PRO URBE, 1971

Pro Urbe Koffán Károly felvételei Bakács Tibor Bakács professzor, az Országos Közegészségügyi Intézet főigazgatója, a főváros • közegészségügyének a szó szoros értelmében veterán harcosa: a felszabadulás első pillanatától kezdve. S talán máig azokat a kezdeti időket tekinti munkássága egyik legjelentősebb, sorsdöntő szakaszának. (Itt kell közbevetnünk — mert életéhez mégis ez adja a kulcsot —: 1935-ben, szigorló orvos korában már tagja a Kommunista Pártnak; 1938-ban bezárja rendelőjét és Spanyolországba megy; a Nemzetközi Brigád főhadnagy-orvosaként szükségszerűen foglalkozni kezd járványügyi problémákkal; ott a víz járványhordozó szerepével ismerkedik meg — néhány év múlva, a Don mellett, a kiütéses tífuszt kell tanulmányoznia . ..) — Hosszú volna elmesélni, hogyan sikerült az utolsó percben „kilépnem" a második világháborúból. A fő, hogy szülővárosom felszabadulását idehaza, Zuglóban érhettem meg. A negyvenöt január tizedikén megalakult zuglói pártszervezet nyomban megkezdte a kerületi elöljáróság szervezését. Engem a kerületi tisztiorvosi hivatal felállításával bíztak meg. önállóan és azonnal kellett cselekedni, a Városházánál még harcok dúltak. Először is a halottakat kellett eltemetni. Védőoltásokat adni, tömegesen, hogy a kiéhezett, lerongyolódott, pincékben meg fűtetlen lakásokban didergő lakosság a pusztító járványokat elkerülhesse. Az elöljáróság épületében negyvenöt február tizenkettedikén megnyitottuk az első budapesti járóbetegrendelőt, nemibeteg-gondozót és tüdőgondozót, Ságvári Endréről elnevezve. A szovjet hadsereg segítségével használhatóvá tettük az Uzsoki utcai kórház egy részét. Az alig 33 éves kerületi tisztiorvos munkásságának haniar híre mehetett! Mert 1945 áprilisában őt küldik kormánybiztosként Szegedre, a kiütéses járvány megfékezésére. Júniusban pedig már a főváros idős tisztifőorvosának helyettese; gyakorlatilag mindent ő intéz. Szívóssággal és ötletességgel azt is eléri, hogy már 1945 májusában 250 000, majd 1946 tavaszán 400 000 budapestit oltanak be hastífusz ellen. 1947-ben penicillinakciót szervez, amivel a gonorrhoeás megbetegedéseket csaknem teljesen sikerült felszámolni. Tömérdek gyakorlati munkája mellett folyamatosan publikál; 1948-ban könyve jelenik meg Budapest közegészségügyéről, amiért 1950-ben megkapja az Orvosegyesület Fodor József díját. 1948-ban őt választják meg a főváros tisztifőorvosává. íróasztaláról viharvert, töredezett bőrmappát emel fel, rajta akkori tisztségének felirata. — Ettől 1948 óta nem váltam meg. Igenis, máig büszke vagyok arra, hogy én voltam az utolsó választott fővárosi tisztifőorvos. Pedig mennyi mindent sorolhatna még elő. összeszámoltam: a Pro Urbe Aranyérem a tizenötödik kitüntetése. Településegészségügyben nemzetközi szaktekintély. Tagja a Hygiénikusok Világszövetsége 9 tagú Végrehajtó Bizottságának; hazai tisztségeit felsorolni is hosszú lenne. Kezemben egy vaskos kötet: az ENSZ részére készített szakértői vélemény a biológiai fegyverek betiltása tárgyában; erre a megbízást az ENSZ főtitkártól kapta. Tudományos dolgozatainak száma a mai napig meghaladta a százat — de hallva szinte példátlan munkabírásáról, még jósolni sem lehet, hány fontos kérdésben hallatja még szavát. Mint tisztifőorvos, ő készítette elő az egészségügyi hálózat tanácsi átszervezését. Olvastam erről írott tanulmányát és ekkor fogtam fel igazán, mit jelentett munkássága a főváros életében: 1949-ben fogant elképzelései azóta realizálódtak; a kerületi egészségházak illetve körzeti orvosi rendelők, a gondozói tevékenység, a kórházi járóbeteg-rendelés s még egy sor hasonló fontosságú intézmény máig az általa lefektetett alapelvek szerint működik. — 1951-ben felmentettek tisztifőorvosi megbízásom alól. Azután kineveztek a János kórház igazgatójává. Jó ideig nem publikálhattam, de némi kárpótlást jelentett a Rendelőintézet, a kórházi járóbeteg-ellátás megszervezése. Ha más nem is, de a kerületi pártbizottság örömmel segített abban, hogy a XII. kerület lakóinak szakorvosi ellátását kórházrendelőintézeti egységben biztosítsuk. 1957 novemberében vette át az Országos Közegészségügyi Intézet vezetését. Itt működik az Orvostovábbképző Intézet közegészségtanjárványtan tanszéke is, melynek professzora. Az ország valamennyi higiénikusa lassan már az ő tanítványa. S az ország négy orvoskarán tankönyvéből tanítanak. Amióta megindult az egészségügyi mérnök-képzés, a Műszaki Egyetemen is ő és munkatársai tartják az előadásokat. Vajon hogyan győzi a temérdek munkát ? — Nagyon fegyelmezett időbeosztással élek. Hatkor kelek, valami komoly zene mellett dolgozni kezdek, olvasok, jegyzetelek. Az intézetben vagyok nyolctól este hatig. Dolgozataimat gyorsírásba diktálom, s általában másodszori átnézés, stilizálás után nyomdakész a kézirat. Munkatársaimmal rövid, gyors megbeszéléseket tartok. A kutatás és oktatás nálunk szoros egységet képez, s ez mindkét területen megkönnyíti a dolgom. Azt is szerencsés megoldásnak tartom, hogy bár intézetünk látja el a KÖJÁL-ok szakmai felügyeletét, nem mi vagyunk a főhatóság, hanem a minisztérium. Az orvostudományok doktora végül, teljesen váratlanul, kijelenti: ő tulajdonképpen autodidakta. Negyedéves orvostanhallgató korában egy jeligés pályázaton az ő dolgozata nyerte el az elsőséget; így lett kinevezett díjtalan gyakornok 1934-ben, Buday Kálmán kórbonctan professzor mellett. Akkor úgy tervezte: elméleti szakos lesz. Azután a haladó diákmozgalmak, később pártmunkái sodorták arra az életpályára, amin azóta is következetesen halad — vagy inkább száguld. Érzékenysége a társadalmi szükségletek iránt arra ösztönözte, hogy azok kielégítésére vesse latba erejét, tehetségét. A járványtan, a közegészségügy problémáival előbb a gyakorlatban találkozott, azután kezdte lázasan tanulni, kutatni az élet-diktálta feladatokhoz a megoldás módozatait. 1954 óta megszakítás nélkül tagja a Fővárosi Tanácsnak s elnöke az Egészségügyi és Szociálpolitikai Állandó Bizottságnak. A Pro Urbe Aranyérmet olyan ember kapta, aki Budapest szocialista egészségügyének történetébe kitörölhetetlenül beírta nevét. K.J. Dr. Lamm Györgyné Szerencsésnek mondják a keze alá kerülő gyermeket, őt magát a „legjobb magyartanár" szuperlativuszával koronázza hír, s a szakmai közvélemény. Tanítványai évek óta első helyezettek az országos tanulmányi versenyeken, bukott diákja régóta nincs, érettségizőinek évről évre 60%-a kerül egyetemre. Iskolájában, a II. kerületi Móricz Zsigmond gimnáziumban a magyartanárok munkaközösségének vezetője, fáradhatatlanul segíti pályakezdő kartársait — akik sok esetben régi tanítványai is, az ő példája ébresztette föl bennük a hivatástudatot. — Mi a módszerem titka ? Nincs titok, szeretem a gyermekeket, ők érzik ezt, és viszonozzák, ennyi az egész. Húsz éven át egyfolytában osztályfőnök voltam, sok évjáratot megismertem, otthonos vagyok az életükben. Holott minden évfolyam más és új, sohasem lehet két egyforma osztályfőnöki órát tartani. Nemcsak az egyéniségek különbözősége produkál más-más csoportokat, de 4—5 évenként szinte egészen új nemzedékekkel találkozunk. — Sokszor mondjuk: a tanár ne csak oktasson, neveljen is. Számomra nagy előny a szaktárgyam. A magyar irodalommal nevelni: élvezetes feladat. Meggyőződésem, hogy a magyar óra csak akkor jó — a nyelvtan is! —, ha nem robot, hanem szórakozás, gyönyörűség, felüdülés. Az én számomra is az. Húsz év után is úgy készülök az órákra, mint kezdő koromban: igyekszem mindig újat mondani, mindig újra átélni, fölfedezni a régieket, a klasszikusokat is; így lesz friss, eleven élmény a magam számára is az óra, így védekezem a rutin ellen. A szakkönyvek, folyóiratok — fölkészülésem kellékei — aztán a diákok kezébe vándorolnak; válaszképpen heves viták győznek meg, hogy nem fáradoztam hiába. 8