Budapest, 1971. (9. évfolyam)

4. szám április - PRO URBE, 1971

— Iskolám időnként izgalmas újításokra ad alkalmat: itt próbáltuk ki a mai magyar irodalom oktatásának négyéves módszertani kísérletét. (Felejthetetlen élményem volt az együttműködés a kárpátukrajnai és jugoszláviai magyar tanárokkal; nekik tanfolyamot tartottam ugyanebből a tárgykörből.) A szakkörök, s az önképzőkör minden tanulónk számára megteremti az önmegvalósítás lehetőségét, s ezt a célt szolgálják a Budai Diáknapok is, ahol gyermekeink évről évre sikeresen szerepelnek. Sajnos, a Diákszínpad, mely a nagyhagyományú magyar iskoladráma örökségét vihette volna tovább, egyelőre nem működik — nincs jelentkező. A legutóbbi években elszomorító tüneteket látok: a gyerekek egy része — bizonyára a szülők hatására — fölösleges fényűzésnek tartja az irodalmat és a művészetet, és minden erejével a „praktikus", „hasznos" tárgyakra koncentrál. Az érzelmi sivárság veszélyét rejti ez a tendencia. — Küzdök ez ellen, ahogy lehet. Nagy örömömre szolgálnak a kollégisták, a tanyai, falusi kislányok. Sokat foglalkozom velük, az érettségizőket februártól kezdve külön órákon készítem elő, az egyetemre készülőket úgyszintén külön tanfolyamon, május végétől. — Legnagyobb boldogságom: a tanítás. A diákjaim, meg a saját gyermekeim. Hogy az egyetemista lányom épp olyan igyekezettel oktatja a maga tanítványait, ahogy azt tőlem elleste. Bozóky Éva Siklós Péter felvétele Rácz József A Sallai főműhely csoportvezető lakatosa a főváros jobb közlekedése érdekében immár harminc esztendőn át végzett példás munkájáért, ötletgazdag újításaiért kapta a magas kitüntetést. 1939 márciusában lépett be először a Miskolci utcai autóbusz javító üzem ajtaján. Martonvásárról jött, a Dréher bárók szolgálatában dolgozó apja kis bognárműhelyéből. Csak rövid időre, „világot látni". Annak idején még fából készült az autóbuszok karoszszériája, tehát jól hasznosította az apja műhelyében tanultakat. De a bognárság mellett lassan elsajátította a lakatos szakmát is. Ekkor szólt közbe a háború. Az orosz frontra került. Alekszajovkánál, mínusz 42 fokos hidegben csontig fagyott a lába. A kórházban kiütéses tífuszt kapott. Nyolc hónap betegeskedés után, 1943-ban rokkantként leszerelték. Első útja a Miskolci utcába vezetett. Csak romokat talált: a műhelyt lebombázták. A Damjanich utcában bukkant munkástársaira. Ez idő tájt kezdte először érezni, hogy van valami, ami hozzájuk vonzza. Ma sem tudná megmagyarázni, miért mondott nemet bátyjának, aki a Hoffherban dolgozott, sokkal jobban keresett, s hívta, jöjjön ő is. 1945-ben kiújult a fagyása. Csontig kisebesedett a lába. De bejárt dolgozni. Nemcsak a fölbecsülhetetlen fizetségért — a lisztért! —, hanem azért is, mert nagy szükség volt az ötletességére. Az első autóbuszokat szinte a semmiből csinálták. Ablak helyett furnérlemezt használtak, a fakarosszériát három-négy busz épen maradt részeiből eszkábálták össze, a motorról pedig jobb nem is beszélni... Aztán gyorsan szaladtak az évek. 1948-ban mostani helyükre — a Gyömrői úti Sallai főműhelybe— költöztek. Havonta már nyolc buszt csináltak, sőt, 56 után egy ideig huszat-huszonegyet is. Közöttük az első csuklósokat, amelyekkel az egyik ipari vásáron lepipálták az Ikarusz-gyárat is. A csuklósbusz fordulatot hozott az életében. Akét tervezőmérnök őt is bevonta a munkába. Az ablakok problémájának a megoldásával hívta föl magára a figyelmet. A szabványméretű üvegek ugyanis nem illettek a szükségszerűen nagyobb ablakkeretekbe. Először egy csíkot forrasztottak az üvegekhez. A forrasztás azonban néhány napi utazás után elrepedt. Ő találta ki, hogy — kettős keretet kell használni. 12 ezer forint újítási díjat kapott. Majd a végszerelő csoport vezetője lett. Háromszor nyerte el a Kiváló dolgozó jelvényt: 63-ban, 64-ben és 69-ben. Öt évvel ezelőtt a végszerelő munkásai szocialista brigáddá alakultak. — Nemcsak egymás munkáját, de egymás sorsát is közösnek érezzük. De azt ne higgye, hogy ez önmagában mindent megold. Van itt gond, küszködés, kudarc is éppen elég. A gazdaságirányítás reformja óta például egy sereg jó munkásom hagyta itt az üzemet. Másutt többet keresnek. Mit mondhatok azoknak, akik ittmaradtak? Az ígérgetés nem az ő műfaja. Csak példamutató munkával lehet igaz választ adni. Veszprémi Miklós 9 1971