Budapest, 1971. (9. évfolyam)

3. szám március - Zolnay László: Másfél zavaros évtized

Mozaik a főváros múltjából Keresztes vitézek átvonulása Magyarországon 1095-ben a clermonti zsinaton hangzott el a ,,Dieu le veult" — az isten akarja (t. i. Palesztinát) — kiáltás. A kereszteshadjáratok e hadbahívója vallásos mezbe rejtette a nyugat-európaiak régi óhaját: a Közel-Kelet, a „boldog Arábia" meghódítását. Nyomban meg is indult a toborzás, amely Németországban erős zsidóüldözéssel kezdődött. Rövidesen Magyarország érintésével indultak meg az első — mi tagadás: szedett-vedett — keresztes csapatok, Kelet felé. Az első csoport a Nincstelen Valter (von Habenichts, Sansavoir) vezetésével 1096 májusában érte el Magyarországot. Kálmán király e csoportot a Dunántúlon át az ország déli határáig hadserege katonáival kísértette, összezördülés magyarok és keresztesek közt csak Zimonynál támadt; itt a magyarok tizenhat lovag fegyverét vették el. Egy másik keresztes csapat a szász Wolkmar vezetésével Nyitra vidékéig jutott. Itt, garázdálkodásaik miatt, a magyarok húszezer keresztest vertek szét. A harmadik, „erőszakos, részeges sváb és bajor" sereg Győrig jutott, mire Kálmán kiverte őket az országból. A következő évben Leiningen Emich és a francia Vilmos, meluni vicomte vezetésével újabb keresztesek kértek átvonulást. Ezek is hamarosan szemet vetettek borra, búzára, menyecskére. Kálmán — aki valaha papnak készült — nem volt rest s a Dunántúlon úgy szétverte őket, hogy hírmondó is alig jutott haza belőlük. Maga az ácsnak becézett Vilmos vicomte (aki úgy vágta a páncélt, mint ács a forgácsot) csak jó lovának köszönhette, hogy ép bőrrel megúszta. Otthon gúny tárgya lett. Úgy mondták — szójátékkal —: Jeruzsálembe akart menni, de csak az aratásig (Mosony-Moisson: aratás) jutott! Az újabb rajokat a híres Bouillon Godefroy, boulognei gróf vezette. Kálmán király átengedte őket, azonban az átvonulás tartamára magánál tartotta túszként a vezér öccsét, Bouillon Balduint, s annak feleségét is. A legnagyobb keresztes hadat 1189-ben Barbarossa Frigyes császár vezette át III. Béla Magyarországán. A rőtszakállú császár vasfegyelmet tartott. Nem is történt más baj, csak annyi, hogy három keresztes vitéze mohóságában belefulladt abba az egyik lisztes-tárházba, amelyet Béla király adott nekik. 1217-ben II. Endre király vezetett egy szentföldi portyát. A keresztes hadjáratoknak s a közelkeleti keresztény uralomnak az oszmánok előrenyomulása vetette végét. Zsigmond király solymászai Mai vadászaink a sólyommal, ölyvvel, karvallyal, héjával való madár- és vadfogást már csak hírből ismerik. Bezzeg régente, a vadászfegyver elterjedése, a XVI. század előtt, másképpen állt a dolog. A keleti népek, így a mi eleink is, az őskor óta űzték a vadfogásnak ezt a módját. A Névtelen jegyző leírta Turul-monda, számos Solymos helynevünk is erről tanúskodik: a vadászó madár totemállat volt. A solymászat első európai szakkönyvét 1200 körül nem kisebb ember irta meg, mint Hohenstaufeni Frigyes német-római császár. (Szicíliai palotája, mint írják, vadászkutyák csaholásától és solymok rikácsolásától visszhangzott.) Nálunk az Árpádházi királyok korában az országnak mintegy száz faluját lakták királyi solymászok. Szlávul draucoknak, magyarosan darócoknak is nevezték őket. V. István és Kun László solymászispánját, Péter mestert névszer int is ismerjük. Nagy Lajos fősolymásza Magyar László volt; a sólyom-nevelésről írt kéziratos munkáját Hickelt osztrák vadászíró műve őrizte meg. Szenvedélyes solymász volt Zsigmond király is. Amikor 1395-ben Francesco Gonzaga mantuai herceg követséget meneszt Budára, ajándékul vadászhálókat és vadászkutyákat küld Zsigmondnak. Az ebek kísérője, Cechino di Cesena, a „madarászat tudós mestere" hosszan időzik Budán, hogy Zsigmond embereivel vadfogási módszereit ismertesse. 1399—1409-ben számos északi vadászsolymot kii1

det Budára a német lovagrend marienburgi nagymestere. Ezeket a madarakat Péter, a lovagrend fősolymásza idomította. Zsigmond fősolymásza Zemlényi Dávid volt, akit 1418-ban „beszélő" címerrel adományozott meg. Címerén — strucctollas solymász süveg és vadászháló társaságában — három bőrsipkás, nyakörves sólyomfiókát látunk. Amikor Zsigmond 1415-ben bevonul Perpignanba, kíséretében van nyolc solymásza is. (Akiknek 6—6 vég posztót adományoz a spanyol király.) A magyarországi solymok még a XVI. században is keresett portékák. II. Lajos özvegye, Mária, a „Habsburg Diana" még az 1550-es években is Nyitra vidékéről vitet Brüsszelbe vadászsólymokat. Z. L. Nfm kell külváros! Pest város 1741. évi január 23-i tanácsülésének jegyzőkönyve szerint a polgárság azt az óhaját terjesztette elő, hogy csak polgároknak adjanak engedélyt a városfalon kívüli építkezésre. A tanács ezt a kívánságot nemcsak méltányosnak tartotta, hanem meg is szigorította, mert még a polgároknak sem adott építkezési engedélyt. E tilalom kihirdetésénél az vezette a tanácsot, hogy ha az építkezések szaporodnak, akkor az állam a környéket külvárosnak minősíti, nagyobb adót vet ki az anyavárosra és a lakott telkek aránya szerint egy összegben kell a felemelt adót megfizetnie. Nem is az adókivetéssel volt annyira baj, hanem inkább az adóbehajtással, mert az itteni szegény lakosságtól hálátlan feladat volt ezt teljesíteni. Ezért vonakodott az újabb letelepedéstől, azért nem kellett neki külváros. A polgárság azonban másképpen érvelt, amit az 1741. évi április 14-i tanácsülésen terjesztett elő. E szerint a városfalon kívül máris kétszázharminc ház áll, ezért a terület — a mai Terézváros — úgyis külvárosnak számit és a legközelebbi országgyűlés ezek arányában feltétlenül felemeli a Pest városára eső adóösszeget. Hiába tehát az ellenkezés! Inkább az adóalanyokat kell szaporítani, a külvárosi lakosság létszámának emelésével, hogy így csökkenthessék a Belváros adóterhét. A megszorítást azonban, hogy kizárólag a helybeli polgárságnak adják meg az építési engedélyt, fenn kell tartani, sőt, ha a külvárosi házat eladják, azt is csak helybeli polgár veheti meg. A tanács így is határozott. Hivatalosan tehát a terézvárosi — az első — külvárosról 1742 óta beszélhetünk. E külváros Miller: „Epitome vicissitudinum" című nűvéhez csatolt térrajz szerint teljesen szétszórtan terült el, nagyobb házcsoport sehol sem volt. A Táplálásnak Státusához tartozók II. József 1787-ben népszámlálást rendelt el. Ennek adataiból tudjuk, hogy Budán ekkor 2580 ház volt és bennük 5224 keresztény és 4 ,,sidó" család. A keresztény férfiak száma a következőképpen oszlott meg: papi rendből valók 196-an, nemesi rendből 744-en, tisztség- és hivatalbéliek 343-an, városi polgárok és mesteremberek 1098-an, paraszt egy, a nevezett polgárok és paraszt legközelebbjei 1161-en, a házi és kerti zsellérek, másképpen a Táplálásnak Státusához tartozók 4279-en voltak. A bonyolult és körülményes rendszerű népszámlálás az utóbbi csoportba sorolja a magánszolgálatban álló kisebb hivatalnokokat, házi tiszteket, a bányászat, a sóművek, a hajózás, útépítés, favágás és a faúsztatásnál állandóan alkalmazottakat is, valamint a protestáns és görög papokat és fiaikat. Volt ezenkívül 26, a „Regimentekből meg nem határozott időre elbocsátott katona", és a „Birodalom egyéb szükségeire fordítható" 1198 személy. A ,,nevedékenyek", vagyis az 1—12 éves korig levő gyermekek 2408, a 13—17 éves korúak 706 fővel szerepelnek. A férfiak száma együttvéve 12166 volt, míg az „asszonyi nép" 12 766 fő. Buda lakossága tehát összesen 24 926 fő, míg ugyanekkor Pestnek 22 416 lakója volt. Azóta Buda és Pest lakosságának száma több mint negyvenszeresére emelkedett. A magyar királyné ökrösfogata Szerémi György krónikás, II. Lajos és Szapolyai János udvari káplánja írja Epistole de perditione Hungarorum című kortörténetében, hogy Szelim (Szulejmán) török szultán 1541 -i budavári bevonulása után elrendelte: Szapolyai özvegye, Izabella királyné költözzön Lippára és kísérje oda Fráter György, Petrovich, Batthyányi Orbán és maga a káplán is. A parancsot azonban nem tudták teljesíteni, mert szekér volt ugyan elég, de ló nem volt, az éhező lakosság azokat mind megette. György barát ezt jelentette a szultánnak, aki nagyot nevetett és ötven ökröt adott az átköltözéshez. Tíz kocsi elé fogták a barmokat s így vonult ki a magyar királyné Mátyás királyunk ragyogó, egykori palotájából. Bezzeg másként történt a szultán kivonulása! ,,Az erős csónakokból összeállított tizenhat lépés széles, erős deszkajárókkal és gerendakorláttal megépített hídon vonult át keleti pompájával Szulejmán. A budai és pesti hídfőnél két-két hatalmas fáklya égett. A budai oldalon a főbasák ültek jogarral a kezükben és megverették azt, aki a felvonulásnál nem tartotta be a „katonás lépést". A hídon az átvonulást Mehmed bég és a kistermetű Ibrahim basa kezdte meg hadinépével. Amikor a két főember seregét Pesten elhelyezte, visszatért a szultánhoz, aki a királyi istállóknál (a mai Lánchíd táján) várta az indulást. Fekete lovon ült, fején piros tiara-süveggel, rajta fehér gyolcsszalaggal. S most ő is megindult, mellette Ibrahim, körülötte háromszáz, lovon ülő, arany-zöld ruhájú, arany skofiumos pártájú, csinosabbnál csinosabb apróddal. Amerre a nagyúr ment, a partokon állók lehajtott fővel, érces hangon kiáltották háromszor: Halla! Halla! Hilala! — és a végén: Höj! Négyszáz lovas követte a szultánt fehér fátyolszerű ruhában, fekete bársonnyal övezve, fejükön fekete mitrával. Utánuk jött négyszáz csausz puskájuk állandó durrogásával, majd a janicsárok. Az ágyúk hatalmas dörgésébe a végén következő síposok muzsikája zengett. Négy szakállas ágyú a nagy munkában szét is szakadt". A magyar királyné tíz ökrösfogaton ment nagy szegénységével Lippára, a szultán pedig aranyos pompában vitte kíséretét a konstantinápolyi márványpalota felé. Gazdagságával elvitte Magyarország egykori hatalmának maradék kincseit is. Melyik az igazi Szent György tér? A köztudat szerint Héderváry Kontot és 32 társát 1393-ban, Hunyadi Lászlót pedig 1457-ben a budai Szent György téren fejezték le. Ez így igaz. Az is tény azonban, hogy annak idején a mai Dísz tér északi részét nevezték Szent György térnek, e szent tiszteletére emelt templomról, amit a törökök azután Orta dsámi néven mecsetül használtak. Ezt az 1686-i ostrom rombadöntötte és lebontották. Helyére Carlo Adami márványkútja, majd az osztrákok kegyeletéből az 1850-es években Hentzi Henrik tábornok szobra került. A szobor állandó szálka volt a magyarság szemében, sok merényletet is követtek el ellene és ezért a lipótmezei hadapródiskolába került. Helyére 1893-ban Zala György „Honvéd" szobrát állították. Tehát e helyen és sehol másutt volt a vérpad, ahol nagy magyarjainkat lefejezték. A mai Dísz tér déli részét egykoron Szombathelynek nevezték. A mai Szent György téren hs'danán hatalmas árok húzódott, amely a várpalotái elválasztotta a Vár-negyedtól. R. R. S. 44