Budapest, 1971. (9. évfolyam)

3. szám március - A főváros 1971. évi Aranyérmesei

Pro Urbe, 1971 Sarlós István Balla Demeter felvétele A nagyközönség „személyesen" egy pár évvel ezelőtti televíziós Fórum-műsorban ismerte meg. Amivel leginkább hatott a kamerák előtt: a biztonság, ahogy a legkülönfélébb tárgykörökből feltett kérdéseket sorra kapásból megválaszolta. Ott számos kitűnő képességéből főként egyet, s talán nem is a legfontosabbat csillogtatta meg: páratlan jó memóriáját. Ám lehet, nem is ezzel hatott a közönségre; nem széles tárgyi tudásával, hanem azzal, ami egész szereplése során kiviláglott: hogy nincs olyan gondja a pesti utca emberének, amit ne ismerne, amivel a vezetése alatt álló apparátus már ne foglalkozott volna. Gyakran tapasztaljuk: semmi olyan szenvedélyesen nem érdekli az embereket — mert szinte a szó szoros értelemben a bőrükön érzik —, mint éppen a municipális politika. Az a Fórum, mozgalmasságával, szókimondásával, emlékezetes marad a televízió fórumadásai közt. „Alkati kérdés: született várospolitikus" — emlékszem az egyik elhangzott véleményre, amelyen akkor két okból is fönnakadtam. Ha már „alkati kérdés", akkor sokkal inkább azt mondanám Sarlós Istvánról (amit egyébként egyetemi diplomája is igazol), hogy „tanárember". Egyébként pedig éppen azzal jellemezném őt, hogy adottságai nem irányítják végzetszerűen egy meghatározott szakterületre. Harminckét éves politikai pályafutása, szorosabban huszonhat éves közéleti tevékenysége éppen azt bizonyítja, hogy nagyon sokféle feladatkörben tudta közmegelégedésre megállni a helyét. Nem valamely speciális érdeklődése tette őt jó vb-elnökké, hanem egy sajátos intellektuális és erkölcsi habitus hozta magával, hogy amivel megbízzák s amit vállal, annak minden ága-boga szenvedélyesen érdekli, ott egész emberként akar helyt állni. Becsvágy? Csak nagyon áttételesen nevezhetnénk annak, hiszen egyik legszembetűnőbb jellemvonása éppen az, hogy szinte mintha nem is volnának személyes ambíciói, oly mértékben oldódik személye az ügyben, amelyet szolgált, személyes érdekei a közérdekben. Az a legjobb fajta funkcionárius ő, aki a maga feladatában, azért és az által él. Mint ilyenről aztán, ha úgy tetszik, valóban elmondható, hogy „született". Apja, anyja öntudatos szervezett munkások voltak, mindketten a szociáldemokrata párt tagjai; választási harcokban, Népszava-agitációkban, bármely más politikai megmozdulásban, a két világháború között, Vízivárosszerte jól ismert és tisztelt aktivisták. Édesapját a nemzeti ellenállásban vállalt tevékenységéért a nyilasok letartóztatták, a spechingeni koncentrációs táborban szenvedett mártírhalált a háború utolsó heteiben. Természetes, hogy Sarlós István is, amint leérettségizett, belépett a pártba. Ez 1939-ben történt. A dátum nem közömbös. Az ifjú szocialistáknak ahhoz a nemzedékéhez tartozik, amely nem érzett számottevő különbséget a két munkáspárt között, amelynek tudatában elhalványult az egykori súrlódások emléke, mert mindenekelőtt a közös halálos ellenséget látta: a fasizmust, és minden fenntartás nélkül a közös célt: a szocializmust. Ennek a nemzedéknek a későbbiekben sem a két párt egyesítésével támadtak problémái, épp ellenkezően: a különváltság és az éles rivalizálás okozott olykor lelki konfliktusokat. A felszabadulás után helyét abban a gárdában találta meg, amelyet ma „negyvenötösök" névvel jelölünk, az ország feltámasztásának és újjáépítésének abban a leglázasabb, legelszántabb kis csapatában, ahol nem ismerték az emberek azt a kérdést, hogy „mit akarok?", csak azt, hogy „hol van rám szükség?" Huszonhat év óta járja Sarlós István a hivatásos pártmunkás útját. Huszonhat év óta kerületben, budapesti vagy országos központban, a legkülönfélébb párt- és tömegszervezeti funkciókkal, bízták meg. Mindig választották, soha nem ő választott. Egyszer sem a maga szerepét kereste, mindig a feladat kereste az ő tulajdonságait : gyors és széles áttekintő képességét, szervező képességét, kollegális vezetői stílusát, példamutatását, s nem utolsósorban emberségét, igazságosságát, indulatoktól mentes elfogulatlanságát. Nyolc éven át töltötte be a Fővárosi Tanács vb-elnöki tisztét. Olyan időben, amikor a párt- és kormánypolitikában is előtérbe került a főváros, és Budapest nagy figyelemben, anyagi és erkölcsi támogatásban részesült. Ha meggondoljuk: erre az időre esett az Erzsébet-híd és az első Metróvonal átadása; a budapesti építőipar rekonstrukciója, a házgyárak munkábaállítása, a Kelenföldi lakótelep fölépülése; egy sor jelentős középület, irodaházak, intézményi székházak, iskolák, szállodák átadása; elkészültek elavult belső kerületek rekonstrukciós tervei, megkezdődött a peremkerületek városközpontjainak kialakítása; elkészült a fővárosnak és környékének általános rendezési terve. S ami kevésbé látványos, de nem kevésbé fontos: a tanácsi hatáskörrel, a helyi önkormányzattal és az urbanizációval kapcsolatos egész sor alapvető jogszabály. Egy nagyváros élete: kollektív és komplex tevékenység, nehéz benne egy ember kezenyomát követni. Sok minden történt a nyolc év alatt, ami korábbi kezdeményezésből most valósult meg, és még hosszú évekig valósulnak majd meg ennek a mostani nyolc évnek álmai, törekvései, kezdeményezései. Vitathatatlanul Sarlós István stílusához kapcsolódik azonban egy adatokkal nehezen mérhető, de mindannyiunk által jól tapasztalható változása ennek a nyolc évnek: a budapesti öntudat és patriotizmus egészséges újjáéledése, a városi ügyek iránti közérdeklődés, a budapesti közéletiség megpezsdülése. A Pro Urbe kitüntetés, amelyet Sarlós Istvánnak átnyújtottak, nem egyszerűen a búcsú gesztusa, hanem a budapestiek körében nagyon alaposan megérdemelt köztisztelet és megbecsülés jele. Mesterházi Lajos 9