Budapest, 1971. (9. évfolyam)

3. szám március - A főváros 1971. évi Aranyérmesei

Pro Arte, 1971 Benjámin László A Főváros Aranyérmének új tulajdonosa, Benjámin László kétszeres Kossuth-díjas költő harmincöt esztendős művészi pályája ismert és elismert mind az irodalmi köztudatban, mind a versszerető olvasók között. Tizenegy verseskötete nyomán egyre növekvő népszerűsége, a műveiről írott méltatások és tanulmányok sokasága tanúsítja, hogy a magas kitüntetést arra érdemes, kiváló költő kapta. Akinek Budapest nem puszta lakhely, a pesti „illetőség" nem egyszerűen közigazgatási státusz, de szoros érzelmi kapocs; a költői eszméléshez és a művészi kiteljesedéshez szüntelen impulzust adó szülőföld. Verseinek egyrészében a város közvetlenül is jelen van. Ám Benjámin nem dalnoka vagy krónikása Budapestnek, hanem a harmóniát kereső mai ember gondolatait, érzéseit, vívódásait művészetté alakító, jelentős költő. — Ha rajzolni tudnék, Budapest térképére felírhatnám az életemet — mondja Benjámin László. Legszívesebben gyerekkora Budapestjéről beszél. Ifjúsága fogékony éveit Lőrincen és Kispesten élte. Sajátos környezetben: szabályos falu és valóságos nagyváros határán. Konyhakertek, szőlők, rozsföldek övezetében — és közeli szomszédságban az Üllői úttal-Odahaza még petróleumlámpa világított, földes úton, sártengerben jártak; tíz perc gyalogútnyi távolságban villamos közlekedett, modern, tőkés nagyüzemek és bérházak emelkedtek a magasba. Benjámin László útravalóul egyszerre kapta meg a természeti kultúrát és a nagyvárosi civilizációt, a szabadságvágyat s a fegyelem képességét. Megismerhette a természet jelenségeit, a növények és állatok nevét, tulajdonságait; s egy település barátságos közösségének érzelmi támaszával a háta mögött járt a középiskolába: be a nagyvárosba. Egészen bizonyos, hogy ezek a korai élmények is elősegítették a fiatal betűszedő megérkezését a nagyobb közösséghez: a munkásmozgalomhoz. Tizennyolc éves korától angyalföldi munkás, ott nősül, ott alapít nagy családot, ott lesz sajátja a szolidaritás és a szocializmus eszmevilága. Ez határozza meg művészi látásmódját, emberi és költői magatartását. Benjámin László művészete az értelmiségivé vált pesti proletár költészete, olyan ember alkotása, aki a lábát a város peremén vetette meg ugyan, de költői világában eljutott a teljességig: a nemzethez és a nagyvilághoz, népéhez és az emberiséghez. Balla Demeter felvétele A Vadaskerti úttól a Kálvin térig Előbb az 56-oson, aztán a 63-ason viszem álmos rosszkedvemet keresztül a fél városon, a Vadaskerti úttól a Kálvin térig háromnegyed óra hosszat most folytatom tegnapi töprengésemet, ahogy majd holnap a mait. Mellettem elkésett diák toporog, batyuik felett trónoló solymári kofák magukfeledt diskurzusát, zajos pletykáit hallhatom, előbb az 56-oson, aztán a 63-ason. Lőrincen, Kispesten, Budán, Angyalföldön — zötyög velem, csak visz, csak visz a villamos, keresztül a fél életen. Arcok cserélődnek, falak — iskola, műhely, hivatal — de az út változatlan az örök-egyforma kocsival. Harminchat éve utazom, megőszült közben a gyerek, gyűjteménye sincs más, csupán a megtett kilométerek; ha számolnám, kijönne tán százötven vagy kétszázezer — akárhány világutazó beérhetné már ennyivel. Előbb az 56-oson, aztán a 63-ason, hallgatom a világ zaját, az újságot kiolvasom. Ez a világ: a nyomtatott, s amennyi kétoldalt az út futásában föl- s eltűnik, s ami a kocsiba szorult; világom a papírba-zárt emberiség, az absztrahált élet intézete, ahol „tudományos főmunkatárs" címen kapom a fizetést, mélázva sorsom humorán, hogy így nevem mellé került a munka meg a tudomány. Esőben mégis a fedél, sötétedésben menedék — fáztomban ez a kis-világ lehelte ember-melegét; itt volt találkozóm velük, kik lelkem bensőbb zugain tanyáznak már azóta, mint kedves öcséim-hugaim, nevük szerint Anni, Kati, Románka, Ibolya, Piri, Évi, Dici s Attila és Áron, Tibor, Pista, Feri; mindőjüket megilleti, hogy ez a néhány rímem is szeresse őket, mielőtt elcsavarognék innen is, előbb az 56-oson, aztán a 63-ason, aztán honnan-tudnám-hová, a mit-tudom-én-hányason. Indultam ifjan és mohón a Tág Világ, a Hír felé — csak visz, csak visz a villamos a nyugdíj felé, sír felé. Harminchat éve utazom, közben eltűntem nyomtalan; aki elindult, elveszett, nem őrzök mást, csak nyugtalan csavargó-kedvét, holtomig viselve zárt, fegyelmezett arcom mögött, a gyászt, azért, aki már sohasem leszek. 1962 8