Budapest, 1970. (8. évfolyam)

2. szám február - Bertalan János - dr. Rédl Károly: A húszéves Nagy-Budapest

ezeket. . . Lényegében véve tehát megvan Nagy-Budapest, amelyet ténylegesen meg is kellene teremteni. Ha kérdezzük, hogy ez most időszerű-e, akkor azt kell mondanom, hogy ennek a prob­lémának az előkészítése feltétlenül időszerű kérdés." Az egyesítés mellett és ellen érvelő cikkek szá­ma egyre szaporodott, főleg azután, hogy Buda­pest polgármestere 1942-ben megjelentette a „Tanulmány Nagy-Budapestről, megalkotásának előfeltételeiről és lehetőségeiről" c., a kérdést át­fogóan ismertető művét. „Nincs szükség Nagy­budapestre" — írta e művel kapcsolatban a Ma­gyar Törvényhozók Lapja 1942. aug. i-i száma, magáévá téve a kérdés napirendre tűzését leg­jobban ellenző Pest megyei alispán álláspontját. A széles körű sajtóvita politikai jelleget is öltött. Az uralkodó jobboldali körök ellenállásával szemben az akkori baloldali polgári sajtó is megértéssel tá­mogatta a már gyakorlatban megvalósult Nagy-Budapest mielőbbi közigazgatási rendezését. A háborús helyzet azonban ismét elodázta a kérdés megvalósítását. Milyen okok hátráltatták Nagy-Budapest megvalósítását ? Valamennyi világváros kialakulása összefüggés­ben van a városokba települt ipar fejlődésével. A városok népességszámának ugrásszerű növe­kedése általában az ipari fejlődés kísérő jelen­sége. A nagyvárosok — miként arra az előző­ekben utaltunk — nem a várossi népesség természetes szaporodása útján jönnek létre, hanem bevándorlásokkal. Az ipar a maga növekvő munkaerőigényét elsődlegesen a város határain belül élő lakosság köréből elégíti ki. A továbbiak során térbelileg is terjeszkednek a vá­rosok, oly módon, hogy igazgatásilag magukba­olvasztják azokat a velük szomszédos települése­ket, amelyekkel a munkaerővonzás révén egyre szorosabb kapcsolatba kerülnek. Az a körülmény, hogy Budapest határai mentén olyan városias te­lepülések keletkeztek, amelyek munkaképes né­pességének munkahelyét nagyrészt a főváros biz­tosította, magában hordta azt, hogy azok előbb­utóbb közigazgatásilag a főváros részévé váljanak. Hogy mégis évtizedekre és az egész kapitalista rendszer összeomlására volt szükség Nagy-Buda­pest megalkotásához, az két okra vezethető vissza. Az egyik politikai: amíg Budapesten az összlakos­ság 37,5 százaléka volt munkás, addig a környéki lakosságnak 59,4 százaléka tartozott a munkás­osztályhoz. A másik ok közgazdasági jellegű: a peremtelepülések városi színvonalra való emelése nagyösszegű beruházást igényelt, s ezt a főváros 1945 előtt nem szívesen vállalta magára. Nagy-Budapest létrejötte A romokon új életet kezdő fővárosban — a helyreállítás döntő részének megtörténte után —, a tervgazdálkodás bevezetésével ismét felvetődött, illetve sorra került Nagy-Budapest kialakításának kérdése. Kádár János elvtárs, akkori belügymi­niszter 1949. december 7-én nyújtotta be a kép­viselőházban az erről szóló törvényjavaslatot, melyet a parlament lelkesedéssel elfogadott. Népi demokráciánk létrehozta azt a Nagy-Budapestet, amelyért a peremkerületek lakosai több évtizeden keresztül küzdöttek. Nagy-Budapest megvaló­sulása lényegében a helyi tanácsok megalakulá­sával — az egyidejűleg végrehajtott jelentős államigazgatási területrendezési intézkedések ré­szeként — történt meg. Ezzel összhangban Buda­pest addigi 14 kerületi beosztása is megváltozott. A 23 csatolt településsel együtt létrejött Budapest 22 kerülete. Nagy-Budapest kialakításával az a terület került a fővároshoz — Vecsés kivételével —, amely a II. világháború idején az ún. közellátási Budapestet jelentette. E hét város és 16 község Budapesthez csatolásával és ezzel fővárosi rangra emelésével azonban olyan rendkívüli terhek hárultak az egyre nagyobb agglomerációs terület vezetőire, melye­ket hosszú ideig csak a korábbi Kis-Budapest szín­vonalátlag csökkentésével, a vidékhez való nivellá­lással lehetett biztosítani. Nagybudapest kialakí­tásával ugyanis — bár ennek településgazdasági és politikai előfeltételei már régen megérlelődtek — a népsűrűség 40 százalékkal, azaz 3026-ra (Kis-Budapest 1893. évi szintjére) csökkent. 1950-ben a fővároshoz került 87752 lakóházból 85759 (közel 98%) földszintes; kétharmad részük alápincézetlen; 65,6 százalékuk egylakásos. A la­kóházak csaknem kétharmadában nem volt víz­vezeték és csak 9 százalékukat csatornázták. Ve­zetékes gázzal a főváros környékén csak a lakások 2,3 százaléka volt ellátva, szemben a Kis-Budapesti 47,2 százalékkal. A lakások megoszlása nagyság szerint 1949. I. 1-én 2. sz. tábla Megnevezés 1* 2 szobás 3 akások összes lakás Nagyság szerinti megoszlás (%) Kis-Budapesten 57,1 29,2 10,0 3,7 100,0 A csatolt környéken 73,4 22,2 3,7 o,7 100,0 Budapest mai területén 62,6 26,8 7,9 2,7 100,0 Szobánkénti átlagos laksűrűség Kis-Budapesten 2,83 1,78 1,53 1,37 2,08 A csatolt környéken 3,°3 1,92 i,55 i,44 2,52 Budapest mai területén 2,91 1,82 i,54 1,38 2,22 * a szoba nélküli lakásokkal együtt Az egyszobás lakások zsúfoltsága ugyan 1950— i960 között némileg, azóta pedig nagyobb mér­tékben enyhült, a nagyobb lakásoké kiegyenlítet­tebbé vált, azonban — a mintegy 3 év lakás ter­melésével egyenlő külföldre távozások ellenére — az átlagos laksűrűség 1960-ban még nem érte el a korábbit (1930-ban 213; 1960-ban 215). A fővá­ros egészségügyi helyzetét rontotta, hogy az ide­csatolt peremtelepüléseken a kórházi ágyaknak csupán 6 százaléka volt található és a gyermek­intézmények (bölcsődék, óvodák, iskolák) száma, befogadóképessége, korszerűsége jelentősen el­maradt a követelményektől. Erőfeszítések a színvonalkülönbségek csökkentésére E néhány adatból, megállapításból is önként adódó követelménnyé vált a régi, kis-budapesti szint elérése, s ahol lehetséges meghaladása. A közigazgatás egyesítése óta, de főleg az utóbbi év­tizedben a peremkerületek értek el haladást a vá­rosiasodás útján. A Fővárosi Tanács ezeken a te­rületeken jelentős fejlesztéseket valósított meg. A második és harmadik ötéves tervidőszakban pél­dául az egyes kerületeket érintő fejlesztések két­harmad részét a Fővárosi Tanács a külső kerüle­teknek juttatta. E fejlesztésekkel lényegesen csök­kentek a külső és belső kerületek lakosságának életkörülményei közötti szintkülönbségek. A mennyiségi fejlődés mellett azt is figyelembe kell venni, hogy ezek a külső kerületi új létesítmények színvonalukat tekintve semmivel sem maradtak el a belső kerületek hasonló intézményei mögött. Az elmúlt két évtized általános fővárosi fejlődé­sének jellemzői: a) a lakásállomány 156 000 lakással, a teljes állomány több mint egynegyedével gyarapodott, és a lakásszaporulat üteme emelkedik. A nagy­mérvű állományszaporulat legnagyobb része a külső kerületek városiasodását javította. Ez nem­csak azért kedvező, mert ezzel a többségben hát­rányos lakáshelyzetű kerületekben vált korsze­rűbbé az állomány, hanem azért is, mert e kerü­letek lakásai túlnyomóan új építkezés eredményei, s nem helyreállítás, leválasztás, átalakítás, bőví­tés stb. útján, tehát régebben épült lakóházakban valósultak meg. A fejlődésre jellemző, hogy 1949. ótaaII. kerületlakásállománya68,aXII. és XVIII. kerületeké 65, a részben külső kerületnek tekint­hető XI. kerületé 55%-kal növekedett; b) 1950 — 1968 között a sokmilliárdos ráfordí­tások eredményeképpen az értékesített közművi víz mennyisége 135%-kal, 239 6 millió m3 -re, az értékesített (hálózatra adott) gáz mennyisége 354 %-kal, 555 9 millió m3 -re növekedett. A vízcső­hálózat hossza 61 %-kal, 3244 km-re, a csatorna­hálózaté 32%-kal, 2116 km-re, a gázcsőhálózaté 36%-kal, 1750 km-re emelkedett. A fejlődés e tekintetben is elsősorban a peremkerületek la­kosságát érintette. A főváros közműhálózatát ugyanis létesítésük idején Kis-Budapest területére tervezték és építették. Ezért annak a peremkerü­letekben való kiépítése nem egyszerű vezeték­meghosszabítást jelentett, hanem a meglévő fő­csővezetékek kicserélését is, nagyobb átmérőjű csővezetékekre. A fejlődést érzékelteti az is, hogy 1950-ben a XV., a XVI., a XVII., XVIII., XX. és XXII. kerületekben még egyáltalában nem volt közüzemi gázellátás, ma pedig csak a XVII. kerületben nincs; c) az alapközművekhez hasonlóan a külső ke­rületekben mindjobban kiépültek a nagyvárosi színvonalhoz szükséges többi (közlekedési, keres­kedelmi, szolgáltató ipari, egészségügyi, szociális és kulturális), a lakásokhoz kapcsolódó létesít­mények, illetve intézmények. Mindebből megállapítható, hogy az utóbbi két évtizedben döntően a tanácsoknak a lakossági ellá­tottság javítása érdekében kifejtett munkája nyo­mán színvonalban közeledtek egymáshoz a belső és külső városrészek. A növekvő igények mellett so­kat javult a peremkerületek nem-termelő ágazatai­nak helyzete, szolgáltató tevékenysége. Az egész­séges továbbfejlődés meggyorsításának elősegí­tésére azonban ezután is hatékony intézkedéseket kell tenni, a kerületek között még fennálló hátrá­nyos színvonalkülönbségek fokozatos csökkenté­sére, az arányos területi fejlesztésre. 28

Next

/
Thumbnails
Contents