Budapest, 1970. (8. évfolyam)

2. szám február - Budapest 6 vezetőjea város 25 évéről

Kristóf Attila Egy idevalósi jövevény feljegyzései Én nem vagyok idevalósi . . . úgy, hogy nekem annak idején meg lehetett volna mutatni a Halászbástyát, mint idegenforgalmi nevezetességet és kezdetben azt sem tudtam, hogy a villamoson DOHÁNYOZNI TILOS és elhittem, hogy a Margitsziget szörnyen izgalmas hely, mert ott sötétedés után szerelmespárok illetlenkednek . . . mondom, én nem vagyok idevalósi, de mégis annyira 'devalósi vagyok, hogy sohasem néztem meg közelről a Halászbástyát, és mikor ittlétem legelején könnyedén rágyújtottam a villamoson, a kalauzlány azt hitte, hogy csupán ingerkedni akarok vele, és szörnyen unatkoztam a Margitszigeten azidötájt. amikor már alkalmam lett volna ott illetlenségeket elkövetni. Ideszármazásom idején már lebontották az llkovicsot, de még nem kezdték el az Erzsébet-híd építését, még nem találták fel az antibébi pirulát, de azért a pestiek tudtak egyet s mást. . . Mindezek előrebocsátása utón el kell mondanom, én mégiscsak itt érzem jól magam, bár sejtelmem sincs róla. miért; és reggel, amikor Bajza utcai lakásomban a Nyugati-pályaudvar füstjétől feketét köpök, elátkozom ezt a nyomorult várost, mert idegesít, megvisel, állandóan befüstöl, de olykor távoli útjaimról visszatérve ugyanez a pályaudvar jelenti számomra a békéltető oázist, a hűséges visszatérést önmagamhoz. Mert én sohasem Pestre térek vissza, hanem önmagamat lelem meg már a küszöbén. Az az érzésem, ez a város saját képére formálja azt, akit befogad, ezért nem lehet tőle szabadulni, aki itt él, olyan magabiztosan mozog e sajátos sztereotip kuszaságban, hogy akármerre téved a földtekén, akármilyen hosszú ideig tartózkodik ott, csöppnyi és viszkető idegenséget érez. Nem Budapest hiányzik, hanem az emberből valami; ezt a hiányt nevén nevezni aligha lehet. De mégis mi hiányzik? Talán az utazás az autóbuszon, amikor korosodó hölgyek acélos közönnyel gázolnak keresztül rajtad, hát ez hiányzik? Például az a sajátos könnyedség, ahogy egy Dohány utcai sörözőben a kedves, öreg pincértől pacalpörköltet tudok rendelni rizzsel és ecetes uborkával; hiányzik az a mindent értő mosoly, ahogy rábólint szavaimra. Örömet okoz e felejthetetlen pillanat felidézése is. Megáll az asztal mellett, szépen vasalt fehér kabátban, arcán az értelem és a szolgálatkészség soha ki nem alvó fényei. — Tiszteletem — mondja és elmegy. Rövid idő múlva visszatér. — Miben is állapodtunk meg? — kérdezi. — Egy pacalt kérünk rizzsel, egy májat sósburgonyával, két adag ecetes uborkát, és két pohár sört. Sokáig mormol magában. — Rendben lesz uram — szólal meg végül. — A pacalpörköltet rizzsel kérjük. Neheztelve emeli rám tekintetét. — Értettem, uram — és elmegy. Rövid idő múlva visszatér. — Ha jól emlékszem, savanyúságnak céklát kértek, ugye? — Ecetes uborkát kértünk. — Csak cékla van — mondja sértődötten. — Ezt már említettem, uram. Hogyan is hozhatnék ecetes uborkát? Aztán a következőket hozza ki: sólet füstölt tarjával, pacalpörkölt sósburgonyával, káposztasaláta, két pohár sör. A sört mindig telibetalálja. így megy ez valahány este, ha betérünk hozzá. — Pacalpörkölt, de rizzsel kérem. — Értettem, uram — feleli engedelmesen. Aztán kihozza sósburgonyával. A minap csak úgy kíváncsiságból felelősségre vontam a rizs miatt. Bánatosan nézett rám, aztán csak annyit szólt : — De uram, a pacal csak krumplival jó, ezt mindenki tudja. Miért kéri mindig rizzsel? Eddig nem akartam vitatkozni. Ha ragaszkodik hozzá, én nem bánom, legyen a kedve szerint. — És kihozta sósburgonyával. Persze, ezek jelentéktelen semmiségek, mint ahogy nem bír jelentőséggel az sem, hogy a belvárosi üzletek árui immár hasonlítanak egy nagy nyugati metropolis üzletházainak áruihoz. Szavamra, a Luxus Áruházban hallottam, amint egy belga hölgy franciául így szólt: ,,Kérem, Páris ehhez képest smafu . .." Nem tudom, a smafu mit jelent franciául, de ha kell, megesküszöm rá, hogy ezt mondta. Egy világoskék garbó váltotta ki belőle az álmélkodó felkiáltást, a garbó ugyanis 600 forintot kóstált, és a hölgy nem is sejtette, hogy ennek a pénzmennyiségnek a duplájáért már majdnem egy spanyol csizmát is vehet. Számomra mindez csak azt jelentette, lépést tartunk a világszínvonallal, ami többek között azzal is bizonyítható, hogy a pesti horgászok már-már ugyanolyan kevés halat fognak a Dunában, mint a párizsiak a Szajnában, habár egyesek azt állítják, a Szajnában egyáltalán nincs hal, kigyomlálta a modern idő. — Méghogy kevés halat fogunk? — mondja erre Bagonyi bácsi, nyugdíjas esztergályos, a Baross utca 52-ből. — Ha hiszi, ha nem uram, október közepén 340-es vízállásnál a Margit-híd budai hídfőjénél, a nagy szennyvízkifolyónál olyan balinjárás volt, hogy már restelkedtünk. Naponta 15 kilót vittem haza, a feleségem a végén azt mondta, ne gyötörjem, mert az egész ház undorodik már a rántott haltól, ha a szenesembereket kínálja, már azok is visszautasítják. A Margit-híd budai hídfőjénél vagyunk, a nagy szennyvízkifolyónál, a vízállás kedvező, körülöttünk harminc sporttárs pecázik, többszáz érdeklődő gyűrűjében. Az egyik sporttárs éppen most akasztott meg egy ócska nylonharisnyát, a másik felismerhetetlen apró valamiket fogott. — Most nem megy — mondja Bagonyi bácsi. — Rohadt déli szél van, ilyenkor búvik a hal, a kifolyóból meg előjön mindenféle szemét. Mondja is a feleségem, most hozzál halat, mikor nem unjuk, miért mindig akkor hozol, amikor van dögivei a hentesnél is. A hal még most is olcsó, habár rendezték az árát. Ilyesmi is csak a te kedvenceiddel fordulhat elő. Különlegességre törekszenek. Mármint a halak. És ekkor Bagonyi bácsi úszója hirtelen elmerült, az öreg egy kisújjnyi keszeget vonszol partra, háromszáz érdeklődő üdvrivalgása közben. — Na, mit mondtam, — emeli fel a hangját —, van itt hal, csak hát a fortélyát érteni kell. Nem minden szerencsétlennek akad a horgára — tekint sporttársai felé. A háromszáz érdeklődő a ritka élmény bűvöletében oszlik szét, még évekkel később is valahány a 300 közül el-elregéli a hihetetlen történetet: tanúja volt annak, hogy a pesti Dunában egy fortélyos öreg horgász eleven halat fogott. De vinné el az ördög a kedélyeskedést, amikor nemrégiben büntetett meg 50 forintra a 44-es villamoson teljesen ártatlanul az utazóközönségnek álcázott ravasz ellenőr. Ázsiából tértem vissza éppen, utaztam riksán, aztán 10 ezer kilométert repülőgépen, kétezret vonaton, a Keletiben majdnem sírva fakadtam a hazaszeretettől és a Baross tér impozáns látványától, gya~ nútlanul felmásztam a villamosra, mert bérlethez vagyok szokva, nem azokhoz a kis sárga cédulákhoz, erre jött az ellenőr, és nekem természetesen nem volt érvényes jegyem, mert december elmúlt, sőt, közben már az egész év elmúlt, amíg én külföldön csellengtem. Elmagyaráztam az ellenőrnek mindezt, hidegen végigmért és csak annyit mondott; legközelebb adjam át kézcsókját honolului nagynénjének, most fizetek 25-öt, vagy később ötvenet? Erre én azt feleltem, hogy szívesen fizetnék most huszonötöt, de csak valutám van, mert forintot nem vittem magammal az útra. Ismét ridegen végigmért, és azt mondta, szórakozzak az iráni sahhal, ne vele, felírta a nevemet, meg a lakcímemet, utána már nagyon örvendeztem, hogy megúsztam 50 forinttal. Pedig én ázsiai utazásom során szeretettel emlékeztem meg azokról az elmés kis készülékekről, amelyekkel Budapesten az utas a jegyet lyukasztja — bizonyára ha találkoztam volna az iráni sahhal, neki is megemlítem —, szinte úgy beszéltem ezekről a kis lyukasztó-csodákról, mint valamely zseniális találmányról, amely szinte feleslegessé teszi az emberi munkát a közlekedésben, már-már magát a jármüvet is pótolja. Ugyanis észrevettem, hogy mióta sok az ilyen kis készülék, azóta jóval kevesebb a busz, s így a következtetés egyértelmű: lehetséges, hogy egyes járatokon rövidesen már csak ilyen apró automaták közlekednek. Mert én külföldön mindig így beszélek szeretett városom dolgairól, a tisztelet és a rajongás hangján, olykor-olykor könnyekig elérzékenyülve. Emlékszem, egyszer egy nagy svájci lap szerkesztőségén vezettek végig, csillogó automata gépsorokat mutattak, computereket, amelyek minden nyomdai munkát önműködően végeznek el, majdhogynem a cikket is megírják, úgy, hogy az újság az utolsó gépből már az előfizető nevével és lakcímével ellátva kerül ki, mondom, ilyen technikai csodát mutattak nekem büszkén, pedig a svájciak nem könnyen büszkélkednek, s akkor én számat lebiggyesztve csak annyit mondtam: „Nálunk mindezt Feigl bácsi, a hivatalsegéd egyedül csinálja." Megszégyenülten néztek rám, mert az ő Feigl bácsijuk régen nyugdíjba ment, vagy már talán nem is emlékeztek arra, hogy egykor nekik is volt Feigl bácsijuk. Mondták is, Budapesten valóban roppant érdekesek az emberek, különösen a nők, és én akkor arra gondoltam, vajon mit tudnak ezek a külföldiek a pesti nőkről? Mert lehet ugyan, hogy adott esetben feleségül is veszik őket, de lehetséges-e, hogy netán egy életet a Pesti Nő mellett leélve, megértik annak lényegét? Mert Pestről senki sem azért megy külföldre férjhez, hogy külföldre menjen férjhez, hogy a külföldnek imponáljon, hanem azért megy férjhez külföldre, hogy Pestnek imponáljon. Ez legtöbb esetben nem sikerül, mert a többi nő keresztüllát ezen a szándékon, s ellencsapással él: a szerencséset azért sem irigyli. Úgy fogalmazhatnánk meg pontosan ezt a helyzetet: Spanyolországban más a spanyol csizma, mint Budapesten, s nem az a legény, aki Amerikában szív Pali Mall-t, hanem az, aki Óbudán. Persze, a csatornázás elavult, klóros a víz, és a hóesés megbénítja a várost... Én nem vagyok idevalósi. .. de tudom, tavaszra elolvad a hó, a csőtöréseket szorgos munkások hónapok alatt megjavítják, s míg nincs viz, addig lehet algíri sört inni... de mégiscsak idevalósi vagyok, mert a csapolt sört jobban szeretem háromért, mint az algírit nyolcötvenért ... és még ezt is megbocsájtom. 12