Budapest, 1970. (8. évfolyam)

2. szám február - Budapest 6 vezetőjea város 25 évéről

Máig emlékszem, milyen derűt váltott ki belőlem néhány szava. Ezt a megjegyzést tette, midőn egy délceg — ahogyan valaha mondták —, „előkelő tartású" férfi haladt el mellettünk: — Csak egyszer lett volna Hollandiának ilyen kiállású királya. Tettetett fontoskodással közöltem vele: — Sas szeme van, uram. Ez az ember nem akárki, Budapest első köztisztviselője. Képzelje, nálunk ilyen királyi megjelenésű férfiak dolgoznak az esztergapadok mellett. Pongrácz úr ugyanis élete jelentős részét a Ganz gyár esztergályosaként élte le. Azt nem részleteztem, hogy Pongrácz Kálmán nem egyenesen az esztergapad mellől került a város apparátusának élére. Már 1938-ban főbizalmi volt a Ganzban, tehát jó politikai iskolát járt. A felszabadulás után üb-elnök ugyanott, majd a Ganz Wagongyár vezérigazgatója. Jogi tanulmányokat folytat, elnyeri a doktori címet, ő Budapest első munkás polgármestere. Ma nyugdíjas, ám közéletünk változadan aktivitású résztvevője; az Elnöki Tanács tagja. Szokatlan mondattal kezdi a beszélgetést: — Egy pillanatig sem gondoltam, hogy azért kerültem a főváros élére, mert engem találtak Budapest legrátermettebb emberének. A politikai helyzet megkívánta — folytatja —, hogy munkás kerüljön arra a posztra. És talán nem látszottam alkalmatlannak. Az a kilenc év, amit a polgármesteri, majd vb-elnöki funkcióban töltött, nyugalmasabb korszakokban fölért volna egy emberöltővel. Arra az időszakra jutott „az ötvenes évek"-ként emlegetett zord korszak. Am olyan feladatok megoldása is, mint a KÖZÉRT megteremtése, a vendéglátóipar és a bérházak államosítása, a KTSZ-ek hálózatának megszervezése. Fél éve volt polgármester, amikor 1950. január i-vel 7 megyei városnak és 16 nagyközségnek a fővároshoz való csatolásával megvalósult a XXII közigazgatási kerületből álló Nagy-Budapest. Nem egészen félévvel később hatályba lép a helyi tanácsokról szóló tanácstörvény. Abban a kilenc évben került sor a József Attila Színház felépítésére, a MOM Művelődési Otthon, a József Atüla Kultúrház megteremtésére, elkészül a Csepeli Gyorsvasút, a Televízió nagyadója, a Rákóczi út árkádosítása, az Úttörővasút, lakótelepek sorának megalapozása jut arra az időre — s a fővároson 1956-ban ütött sebek begyógyítása is. — Milyen volt a tanácsrendszerre való átváltás ? — Új módon kellett attól fogva dolgoznunk — emlékezik. — Amíg a törvényhatósági bizottság volt, addig az elöljárók jóformán semmi önállóságot nem élveztek. Minden a központtól és a törvényhatósági bizottságtól függött. Persze a megváltozott helyzet buktatókat is hozott magával. — Például? — Egyebek közt azt, hogy némelyik kerület tüstént olyan programot dolgozott ki magának, amihez sem a pénzügyi, sem a személyi feltételei nem voltak meg. A központi apparátust pedig nagyon nehéz volt leszoktatni arról, hogy már ne dirigáljon, hanem irányítson. — Kilencszázötven társadalmunk emlékezetében nem a kiteljesedő demokratizmus kezdeteként él. Most mondja a második meglepő mondatot Pongrácz elvtárs: — A nagypolitika a balosság jegyében ment, de a városházán olykor sikerrel léptünk föl az ilyen túlzásokkal szemben. — Például? — Voltak, akik városrendezési megfontolások alapján lebontották volna egyik legszebb budai műemlékünket, a Batthyány téri templomot. Mások antiklerikális buzgalmukban le akarták vétetni az angyalt a millenniumi emlékmű központi oszlopáról. — Talán azért is javasoltak némelyek üyesmit, mert úgy vélték: a „vaskezű munkásnak" tetszik majd. Ezen percig sem gondolkodik. — Nyilván. Emlékszem, hogy egyszer a napi munka befejeztével azon tűnődtem, milyen érdekes, hogy a városrendezés egyik kitűnő szakembere hosszú beszélgetéseink során minden ötletemet, észrevételemet, kifogásomat azonnal elfogadta. Hova jutunk, ha mindig, mindenben nekem lesz igazam ? ... Ijedtség fogott el és másnap megmondtam neki: nem azért vagy a helyeden, hogy minden szavamra bólints, ezzel csak ártasz nekem, magadnak s mindenekelőtt a fővárosnak. Ha együtt akarsz velem dolgozni, ne csak legyen véleményed, de velem szemben is védd meg azt. ... S most e sorok írása közben pillantásom a könyvespolcon vándorolva megáll az MDP III. kongresszusának jegyzőkönyvén. Vajon akkor, vagyis 1954-ben, amikor még nem volt szokásos a maihoz hasonló nyíltsággal beszélni a gondokról, mit mondott Pongrácz Kálmán a budapesti tanács helyzetéről, munkájáról? Egyebek között ezt: „... A feladatok növekedése mellett a tanácsok hatáskörét nap mint nap megjelenő rendelkezések csökkentik. Az egyes minisztériumok mindjobban beavatkoznak a tanácsok és az irányításuk alatt álló trösztök, vállalatok, intézmények ügyeibe... A túlzott centralizmus és a bürokrácia a beruházásoknál is olyan mértékben jelentkezik, hogy már a munkát akadályozza... A végrehajtó bizottságnak még annyi jogköre sincs, hogy rendkívül sürgős esetben egy kisegítő dolgozót munkába állítson ... Az államigazgatásban kialakult túlzott centralizmus az egyik fő oka annak, hogy tanácsüléseink formálisak, hogy nem alakult ki, nem alakulhatott ki termékeny vita afölött: hol és mit fejlesszünk, építsünk, mit termeljünk és mire fordítsuk anyagi eszközeinket..." Aztán 1957-ben — szimbólumnak is beillik — az Engels tér, a Gorkij fasor, a József Attila utca és Kossuth Lajos utca hagyományos közvilágítási berendezését fénycsövek váltják fel, megkezdődik a főváros közvilágításának korszerűsítése. A konszolidált munka első évei Veres József 1958-ban foglalta el a főváros legfőbb vezetőjének székét. Most a munkaügyi minisztérium miniszteri szobájában beszélgetünk. Este fél hatra jár az idő; egésznapos, különféle tanácskozások, ülések, késhegyre menő viták után — az 1970-es munkaügyi rendeletek előkészítése van soron —, meglehetősen fáradtan emlékezik vissza az öt esztendőre, amit a város élén eltöltött. De aztán észrevehetően felélénkül — pusztán a jóleső viszszaemlékezéstől. — Nehéz elhatárolni azokat az eredményeket, amelyeket az én tanácselnökségem alatt észlelhetett Budapest lakossága, azoktól az előkészítő munkálatoktól, amelyeket még az elődeim végeztek el, az alapok lerakásával, a különféle tervek megalkotásával. Én ott folytattam, ahol Pongrácz elvtárs abbahagyta; átvettem a féligkész létesítményeket, meg a kész tervrajzokat — s befejeztük illetve realizáltuk az előző elképzeléseket. Ugyanígy: legszebb, legmonumentálisabb munkánk az Erzsébet-híd tervezése volt, a pesti és a budai oldal kialakítása, a „Klotild" és „Matüd" paloták rekonstrukciója — de a híd fel-