Budapest, 1970. (8. évfolyam)

2. szám február - Budapest 6 vezetőjea város 25 évéről

házában talált rá a főváros adminisztrációjának egy részére. Ott egy kis szobában berendezték a a polgármesteri hivatalt. Csorba János másnaptól a Vízművek pincéjében töltötte éjszakáit. Aztán kiadta első rendeletét. Ez arról szólt, hogy a lakosság a pincékből költözzék vissza a lakásokba, a holtakat temesse el, az utakat tegye szabaddá a romoktól. — A városházán mikor volt dolga először? Behunyja szemét. — Igen ... A katonai parancsnokságra mentemben elhaladtam a városháza előtt. Ott kinn álltak többen a régi tisztségviselők közül. Kísérőim bemutattak, hogy én vagyok a polgármester. Hosszú fehér szakállam volt, botra támaszkodva jártam ... Utóbb valaki visszamondta nekem, hogy a jelenlevők egyike, arra a kérdésre, hogy milyen az új polgármester, csak ennyit mondott: „öreg, megtört ember, ráadásul sánta is." Negyvennyolc éves volt. Hogyan lehet vezetni egy várost, melynek minden hídját felrobbantották a nácik, ahol nincs víz, villany, közlekedés, kenyér ?... Budán másodpolgármesterség alakult, mert nem volt kapcsolat a víz két partja között. A polgármesterhez hajnaltól estig küldöttségek jártak, a háború még tartott, a közbiztonság fölborult, a járványok ott ólálkodtak a város peremén, a minisztériumok jóidéig még Debrecenben voltak, a városnak nem volt pénze. Az ablaküvegtől a szénig, a gyógyszertől a kenyérig minden hiánycikk volt. Csak lidérces hónapjai voltak májusig, amikor Vas Zoltán került a polgármesteri székbe. Harcban az éhséggel Ilyen jelzőt is kevesen kaptak még ettől a várostól: Vas Zoltánt a pestiek évődő kedvességgel egyidőben mint „krumpli királyt" emlegették. Vas Zoltán, akinél emberi kapcsolataiban közvetlenebb vezetője mindaddig nem volt e városnak, jóllehet igen magas funkciókat töltött be élete során, máig is büszke e titulusra. — A közvélemény jelentős része korábbra teszi Vas elvtárs városvezetői tevékenységének kezdetét — mondom —, mint amikor Budapest polgármesteri tisztébe beiktatták. — Értem a célzást — bólint. — Van is benne némi igazság. Negyvenöt februárjában lettem Budapest közellátási kormánybiztosa. Akkor az is városvezetés volt. Hogy milyen gondokkal kellett farkasszemet néznie, azt csak szegényesen érzékelteti néhány itt következő adat: A legerőteljesebb férfikorosztályok kiestek Budapest életéből. Negyvenöt március 25-én 332 ezerrel volt kevesebb fővárosunk lakossága mint 1941-ben. Minden 1000 férfira 1498 nő jutott, a 20-50 év közöttiek jelentős hányada katona vagy hadifogoly volt, vagy elpusztult a fronton. A gyermekhalandóság a korábbi statisztikai átlag három és félszeresére növekedett. Az ország szarvasmarha állománya a felszabaduláskor 66 %kai volt kisebb az 1938. évinek, a sertésállomány 88%-a, a juhállomány 89 %-a veszett el a háború következtében. A népélelmezésben korábban általában használatos sertészsír szinte teljesen eltűnt a forgalomból, a cukor helyét a melasz foglalta el, Budapest lakossága részére először márciusban sikerült intézményesen fejenként tíz deka élelmet biztosítani. Az éhség a szó betűszerinti értelmében torkonragadta a várost. — Mit tekint az akkori közellátás első sikerének ? — kérdem. — Egy olyan apró dolgot, amin ma már mosolyognak az olvasók. — mondja. — A Nyugati pályaudvarról a városi villamos hálózatba csatlakozó villamossínt építtettem. Kerítettünk gőzmozdonyt s ily módon a szállító eszközöket nélkülöző város legtávolabbi részére is el tudtuk juttat-Ha élni akarsz költözz iel a pincéből, mosakodj, takaríts, dolgoz*! Magyar Kommunista Párt ni a burgonyát. Az akkor óriási dolog volt. Nagymértékben növelte a Magyar Kommunista Párt népszerűségét. — Milyen elvek szerint alakították a munkát? — Azt ajánlották sokan: azt, ami van, jegyrendszer alapján osszuk szét. Én meg azt mondtam, mit osszunk el jegyre, ha semmi sincs. Azt az álláspontot sikerült érvényesítenem, hogy készüljenek fel a jegyrendszerre, de most adjunk, amennyit csak tudunk. Megengedtem az úgynevezett perzsa vásárt is. Lenin NEP-je volt a szemem előtt abban a helyzetben. Tehát, hogy ne szaladjunk előre a szocializmus elveinek érvényesítésével, hanem a reális lehetőségekre alapozzuk döntéseinket. Ezért biztattam a kereskedőket is, dolgozzanak szabadon, csak egyet kértem, tevékenységükben legyenek tekintettel arra, hogy meg kell mentenünk a szenvedő, nyomorgó Budapestet. Tehát ne éljenek vissza helyzetükkel. — Úgy emlékszünk, ezek az intelmek egyeseknek olykor csak annyit jelentettek, mint a falrahányt borsó. — Igen. Néha bizony kemény eszközökhöz kellett nyúlnunk. Nem egy spekulánst internálni kellett. Emlékszem, későbbi barátomat, az öreg Gundel bácsit, mert elviselhetetlen árakat szabott, internáltattam. Gundel bácsi nagyon népszerű volt, egymás után kaptam a telefonokat, hogy Gundel nem egy személy, hanem közintézmény, tehát nem internálható. Ennek köszönhette, hogy órákon belül kiszabadult. — Polgármesteri tevékenységére is úgy emlékszünk, hogy nem a formaságok tiszteletét tartotta a legfontosabb erénynek. Kifelé fordított két tenyere mondja szavak nélkül: olyan volt a helyzet. Majd hangosan is megfogalmazza: — Reggel héttől este nyolcig jöttek hozzám különböző sürgős ügyekben az emberek és pillanatonkint döntenem kellett. Döntésemet jobbára cédulán fogalmaztam meg. Ez a cédula akkor valahol mindig megindította az életet. A napokban találkoztam Mester professzorral, aki fölidézte, hogy őt kilencedmagával egy cédulán neveztem ki annak idején az üresen álló főorvosi stallumokra. — Ezeknek a rögtönzéseknek nem voltak veszélyei? Derűsen: — De még mennyi. A temérdek fontos, új és bevált intézkedés mellett például olyan fogyasztási adókat vetettem ki, amikre nem volt hatásköröm ... de pénzre volt szüksége a városnak. Hídpénzt vezettem be a hajóhídon, ugyanebből az okból. Vorosilov marsall, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke szóvá is tette: a szovjet katonaság építette a hidat, azelőtt se volt Budapesten hídpénz, Vas elvtárs miért szedeti? Megvallottam, a kényszer diktálta ezt a lépést. De néhány nap múlva meg is szüntettem, mert a lakosság is elégedetlen volt ezzel