Budapest, 1970. (8. évfolyam)

12. szám december - Somogyi Árpád: Bizánci művészeti emlékek

életünkben, amikor a felsőoktatási intézmények aktív tényezőkké váltak, egyre több polgárosodó román család telepedett itt le. Az erdélyi románság számos tagja a magyar fővárosban tanult, innen vitték magukkal a kultúrát távoli kis városokba mint fiskálisok, orvosok, katonatisztek. Azok a bolgárok pedig, akik a törököktől sanyargatott országukat elhagyták, innen próbálkoztak az ellenállás megszervezésével. Szerb, román, bolgár, görög könyvek jelentek meg a budai egyetemi nyomda kiadásában. A diaszpórák körében felvirágzott a pravoszláv művészet, amelyen keresztül a magyar főváros élő kapcsolatot teremtett a későbizánci hagyományokkal. A XVIII. század végétől beszélhetünk fővárosunk orosz-pravoszláv művészetéről. Csaknem egyidejűleg jelentek meg nálunk az unióra lépett kisoroszok is. r Érdekes, ismeretlen színfolttal gazdagítják az együttest a budapesti román kápolnában megőrzött bizánci és későbizánci emlékek. Gozsdu Elek, haladó gondolkodású író és közéleti személyiség, macedón származású K. u. K. hivatalnok alapította ezt a kis kápolnát a századfordulón, a budapesti románok és az itt tanuló román ifjúság számára. Jelentős alapítványt hozott létre magánvagyonából, az erdélyi román értelmiség gyarapodása érdekében; sokszázan tanultak főiskoláinkon a Gozsdu-alapítvány kamataiból. A román kápolna XIX. század végi berendezése különösebb figyelmet nem kelt. Annál inkább feljegyzendő a hazai bizánci és postbizánci művészettörténet emlékei sorában néhány páratlan értékű darabja, amelyekhez hasonlók más hazai gyűjteményekben nem fordulnak elő. Mindenekelőtt egy szteatit ikonról kell szólnunk, mint legrégibb eddig ismert olyan bizánci alkotásról, amely nem „múzeumi tárgy", hanem fővárosunk „élő bizánci műve" maradt, betöltve ma is évszázados rendeltetését. A román kápolna szteatit ikonja tulajdonképpen encolpion; XI. századi, bizánci művészeti műhelyből kikerült alkotás. Athos kolostoraitól az Északi-Jeges-tenger egyik szigetén alapított Pecsengai kolostorig, az ortodoxia minden térségében is csak néhány tucatot ismer ebből a műtörténelem. A budapesti ikon egyben a legrégibb bizánci alkotás is magyarországi templomokban. Egyik oldalán a Hodigitria, másikon Joannis Theologos képe laposreliefben található. A hazai és a világirodalom számára eddig ismeretlen mű közzétételével gyarapodik a bizánci, II. Basil-kori relief ikonok értékes csoportja. Sokkal fiatalabb mű ugyan, de értékes alkotás a román kápolna 1695-ből való „Szent Háromság" ikonja, amely jellegzetesen képviseli éppen a hazai macedo-románok egykorú ikonművészetének stílusát. Legkiválóbb mestere a XVII —XVIII. század fordulóján a Miskolcon tevénykenykedő Kiril Giamokanou volt. A régi román egyházművészetnek jelentős emléke azon Epitafium, amelyet a kápolna megőrzött. Román művészi karakterét nemcsak stílusa, de a keretdíszként alkalmazott óromán szöveg, cirill és görög, valamint a román nyelv sajátosságaihoz alkalmazott óromán betűkből alkotott sorok is hangsúlyozzák. Mint művészeti alkotás is kiemelkedő. Drámai jelenetben ábrázolja Krisztus élettelen testének gyolcsba csavarását, sírbatétele előtt. A holttest megjelenítése szinte hiteles részletességű. Az alakok arcát mély fájdalom hatja át. Nem a formák pontos tolmácsolása volt fontos a mester számára, inkább a dráma részvevőinek lelkében viharzó indulatokat akarta kifejezni. E mű szintén a XVII —XVIII. század fordulóján keletkezett. Számos eleme a barokk előszelének közeledésére mutat, amely, midőn átviharzott az ikonfestészeten, letarolta annak oly szoros kapcsolatait a piktúra keleti-keresztény hagyományaival. A román kápolna sok művet őriz még, de azok a barokk utáni idők csenevész ikonjai; egyik arcukkal a nyugati, másikkal a keleti-keresztény festészetet reprezentálják. Somogyi Árpád Epitafium, részlet: Sirató Mária