Budapest, 1970. (8. évfolyam)

2. szám február - Budapest 6 vezetőjea város 25 évéről

BUDAPEST 6 vezetője 25 évéről Fővárosunk felszabadulásának negyedszázados fordulóján he­lyénvaló, hogy megszólaltassuk azokat, akiket e huszonöt év alatt a bizalom Budapest élére állított. Az itt következő beszélgetések természetesen nem adhatnak át­fogó képet az elmúlt negyedszá­zad Budapest-történetéről. Mind­össze azt a célt szeretnék megkö­zelíteni, hogy érzékeltessék: mi­ként látják a főváros egykori ve­zetői azt a várost, amelyiknek annak idején élére kerültek, s mi­lyennek látja a mai tanácselnök a mai és holnapi Budapestet. Dr. Csorba Jánossal, Vas Zol­tánnal, Bognár Józseffel, Pongrácz Kálmánnal és Sarlós Istvánnal Bajor Nagy Ernő, Veres Józseffel Kövendi Judit készített riportot. Romvárosunk polgármestere Hetvenhárom éves, vakítóan ősz, lovastiszt termetű ügyvéd a körúton. Dr. Csorba Jánosról napjainkra sokan elfeledték, hogy ő volt a rombadőlt Budapest pol­gármestere. A magyar főváros históriájában ő az egyetlen, aki vidékiként került e világváros első munkahelyére. Ahogyan ez vég­bement, arról bátran írhatnánk egy kalandregényt. Csorba János dr. mint Makó ellenzéki képviselője és a Bajcsy-Zsilinszky Endre által vezetett ellenállási szervezkedés résztve­vője 1944. március 19-étől ille­galitásban élt. Budapest ostroma idején az egyik Múzeum utcai bér­házban lelt álnéven menedékre. Radó csendőrszázados pribek­jei egymásután fogták le, gyötör­ték meg az ellenállás vezérkará­nak tagjait, a makói ügyvéd ide­gen környezetben, ágyúzástól rengő városban arra várt feleletet sorsától: vajon a Nemzeti Szá­monkérőszék nyomozói bukkan­nak rá előbbb, vagy megéri a szabadulást. — Január tizenhatodikán el­csendesült a csatazaj — emléke­zik a nevezetes napra. — Nem bírtam ki, hogy meg ne nézzem: mi van az utcán. Óvatosan kimen­tem a ház elé, hát éppen akkor jöttek arra az első szovjet jár­őrök ... Másnap már megjelentek a falakon a kommunista párt első plakátjai. Tudtam, az új világban munka vár rám, megkerestem hát az akkori Tisza Kálmán téri MKP székházat, amely a város po­litikai életének első központja volt. Útközben már népes csoporto­kat látott, amint azok Budapest szovjet városparancsnokának 1. számú parancsát olvasták. A fal­ragasz történelmi érdekességű szövege ez volt: 1. Minden polgári hatóság folytassa kötelességének teljesí­tését. 2. A kereskedelmi vállalatok és ipari üzemek tulajdonosai foly­tassák eddigi tevékenységüket. Az áruk, élelmiszerek stb. ára ugyanaz marad, ami a szovjet csapatok bejövetele előtt volt. Szeszesitalok árusítását a további rendelkezésig megtiltom. 3. Minden segítséget meg kell adni a helyi szerveknek és a pol­gári lakosságnak ahhoz, hogy biz­tosítsa az iskolák, kórházak, ren­delőintézetek, a kulturális és köz­hivatalok, a vállalatok normális munkáját. 4. A templomokban és imahá­zakban zavartalanul folyhatnak az istentiszteletek. 5. A helyi lakosság adja le a ka­tonai parancsnoknak a birtoká­ban levő fegyvert, lőszert, hadi­anyagokat, hadifelszereléseket és rádiókészülékeket. 6. A raktárak és a raktárhelyi­ségek a bennük levő minden va­gyontárggyal, amelyek eddig a német és a magyar katonai szer­vek tulajdonában voltak, a szovjet parancsnokság tulajdonába men­nek át. 7. Utcai kijárást helyi idő sze­rint 5.00 órától 21.00 óráig enge­délyezek. 8. Éjszaka a légvédelmi elsö­tétítés kötelező. — A pártházban — folytatja Csorba János — nagy aktivitást ta­láltam. Vas Zoltán barátian foga­dott és már néhány mondat után kifejtette azt a véleményét, hogy nekem kéne a főváros polgármes­terének lennem. Én azt mondtam neki, vidéki ember vagyok, nem nekem való az a munkakör. Más­nap már Bechtler Péterrel, a Szociáldemokrata Párt megbízott­jával együtt erősítgették ugyan­azt. Aztán január tizenkilence­dikén megalakult a Budapesti Nemzeti Bizottság és annak tag­jai ott rögtön polgármesterré vá­lasztottak. Bechtler Péterrel és Lestyán Sándor újságíróval ha­marosan elindultunk a város­házára. Emlékszem, a Rákóczi úton mentünk végig, a Guttmann saroknál — a jelenlegi Verseny áruháznál — fordultunk be a Dohány utcába. Néhány lépés után elénk tárult a városháza épü­lete. Lobogva égett. Elfutotta szememet a könny: egy órája let­tem hazám fővárosának polgár­mestere, egy romváros élére ke­rültem s látnom kell, mint ég le jövendő munkahelyem. A kis csoport a Vízművek szék-

Next

/
Thumbnails
Contents