Budapest, 1970. (8. évfolyam)

12. szám december - Ságvári Agnes: A Fővárosi Közmunkák Tanácsa centenáriumára

ráadás Szuly Gyula Mintha a két zongora örökidőktől fogva állna már a pódiumon, odagyökerezetten, egymás mellett, nem mosta el őket az idő. Európa jórészén katasztrófa pusztított, a budapesti Zeneakadémiát sem kímélte — a zongorák állták a sarat. Egyik kissé behorpadt s a másikból — kilyukasztott oldalán — előfércelt egy húr, a két hangszer mégis mindig kiemelkedett a földdel egyenlővé tett világból. Későbbi események közepette el is felejtettük a hangversenyt, a két zongora mégis ott totyogott mellettünk mint egy rajzfilmben, hegyoldalon, a lőfigyelőállásokban is. Ahol éjszakáztunk, mint a gyerekek, magunk mellé tettük a zongorákat. Jött a következő nap, és mi velük rejtőztünk, fedeztünk tovább. * A közönség lassan áramlott be; a zeneakadémia csengőit sohasem kellett komolyan venni. Még gyerekkoromban mondta idősebb barátom: ezek mindig szólnak, nem sokat jelentenek. Az ember megérzi, mikor menjen be. Hozzátartozott az estékhez, hogy először csak beszélgettünk az előcsarnokban, izgatott várakozással, de amit vártunk, arról alig esett szó. Azután megszólaltak a csengők, mint a karácsonyi angyal jeladása. Egyideig így muzsikáltak, kíséretül a várakozáshoz. Ezen az estén hasonlóképp történt minden, annyi különbséggel, hogy talán a szokottnál is hétköznapibb beszélgetés folyt. — Már zongora szól — kapta fel a fejét valaki. — Gyerünk be. — Ki van zárva — kukkantott be egy nő, — nincs senki a pódiumon. Nevettünk. Ráértünk. — A hangversenyévad egyik eseménye — bólintott egy hangversenylátogató. — Sajnos, nem tartozhat azok közé, amelyek ismétlődhetnek jövőre. — Nem, jövőre még nem — nézett el egy férfi felettünk, mintha számításba mélyedne. Aztán bementünk, még ha csengettek is. Mindenki tudta, az idő elkövetkezett — aminek jönnie kell, jöjjön, és szóltak kint tovább a csengők, üres előcsarnoknak. A jegyszedő még egyszer végigjárt a műsorokkal a széksorok között. Ha vettünk volna, meglenne még, mutatnók, ennek is, annak is. Meg is nyilna egy kapu, vagy ajtó. De már itt állunk műsor nélkül, nincstelenül. Először az asszony lépett be, másodperccel utána a férfi. Sápadtabb volt, mint máskor. Meglehet, hogy túlságosan készültem erre a látványra. Ügy látszott, mintha nem venné észre, hogy a taps az ő beléptekor fokozódott. Járása staccato-ütem volt, minden lépésnél emelkedett, mintha lábujjhegyre akarna állni. — Ha azok tudnák — szólalt meg mögöttem valaki és úgy intett a fejével, mintha képtelen volna tájékozódni, merre van az Akadémián kívüli élet —, ha csak egy percre belátnának a lelkekbe, gondolkodás nélkül le kéne tartóztatniok mindenkit, aki itt van. A zongoránál ülő emberpár még várt. — 1848 március 15-én is kezdtek játszani valamit a Nemzeti Színházban. Aztán már mindegy lett, hogy mit játszanak. Ez a megjegyzés a következő pillanatban nevetségessé vált. Bach műve szólt a zongorán; nem volt semmi más. — Milyen nyugodtan játszik! Nem tudom, ki mondta ezt. Lehet, hogy mi mondtuk. Minden gondolat: Bach, Bach, ruganyos, macskaléptű ujjak a zongorán. Szép hangverseny. Ha ilyen zene szól, kit érdekelne más ? — Ha a rendőrség vagy a kabinetiroda. . . — Tudják, hogy elmegy. Nem érdekli a kabinetirodát. A rendőrség se tud ezen a nyelven. Zene, zene. — De hátha lélekben vele utazunk ?! — Az sem érdekli a kabinetirodát. Utazhatsz. — Pszt, Mozart kezdődik. — Mozart. Vegyétek elő a kottát. — Elhiszed, hogy itt nincs más, csak Mozart ?! — Mindjárt elhiszed te is. Szünetben csendes volt a közönség és olyan nyugodt, mint egy nagy tó szép időben. Csendesen cigarettáztunk; a büfében aránylag sok szendvics fogyott. Hellyel - közzel német és angol szavakat is lehetett hallani, s egy sarokban franciát. A magyarul beszélők úgy néztek szét, mint olyan vasárnap délután, mikor nagy vasárnap van, tudják; most jön a java. — Itt van Kodály is. — Itt élned, halnod kell! — köszörülte a torkát egy színész. Fiatal lány feltündöklő nézése döfött a színész homlokára. — Két verset tanulok most a szavalókör részére. — Ugyan-ugyan — mondta a színész. — Adytól „Elmenni, távolra, pusztulni", és Adytól „Menekülj, menekülj innen." — Kár — mondta a színész, de barátságosan mosolygott. Még nem csengettek, mégis egyszeriben bement az egész közönség. Szokatlanul elhalkult a beszélgetés. Őszhajú férfi kéziratot mutatott egy fiatalembernek. Egyet a fény felé emelt. — Itt nyugodtabban nézegethetem, mint odahaza. — Ez itt jó vár - szólalt meg egy nő —, én mégis azt mondom, hagyjátok, mert ez most nem érdekes. — No jó, hagyjuk. — A saját művét fogja játszani — fordult hátra egy barátjuk. Mikor váltott, óriási sebességgel, a nap alkonyból éjszakába — erre nem sikerült pontosan viszszaemlékeznünk sohasem. A ráadások közben még alig eszmélt rá valaki, hogy ennek a napnak vége. Újnak tűnő, fiatalos tűzű tapsviharban, a zeneszerző felnézett az emeletre. Aztán kurta meghajlás után, újra az erkélyekre nézett. Az országhatárok a közép-erkélyajtótól kissé keletre is, délre is húzódhattak, addig már ellátott a mérföldcsizmás tekintet. A jegyszedő, hóna alatt a még eladatlan műsorokkal bejött és bámult. Egy fiatalember hozzálépett. — Adja ide a műsorokat. Ami csak van. — Hiszen vége a hangversenynek. Azt se tudom, miért vagyok még itt. Itt se kéne lennem. Hát tessék. A taps fokozódott. — Mindet kérem. Könyvtáros vagyok. Könyvtárba kell. — Ott jó lesz. Bizonytalan volt, honnan kiáltoznak. A zeneszerző úgy jött be, mint egy hajtók gyűrűjébe szorult szarvas. Az a lány, aki mindig verseket mondott, szavalt: „És keményen, mint a jég verése, odalett az emberek vetése!" — Ha jobban tapsolnátok, még adna ráadást. — Mit akarsz, már egész vörösre tapsoltam a tenyeremet. A ruhatárból, kabátban, egy csapat ember tért vissza. Kíváncsian néztek a többiekre. Kigombolták a kabátjukat. — Egy ráadást még kipréselhetünk belőle. Tapsolj már! A zeneszerző bejött. Cingár teste tanáros vigyázz-állásba merevedett a zongora előtt. Fölnézett, nem éppen az első emeletre, inkább úgy látszott, a két emelet közé. Nem nyúlt már a zongorához, de fáradtabban botorkált ki, mint addig. — Lesz még ráadás, gondoljátok? Vagy menjünk ? — kérdezte a szavaló lány. A színész nem felelt. A közönség állt s még szótlanul tapsolt. A taps kissé — alig észrevehetően — erősödött. Aztán viharosabb lett, mint közvetlenül a zeneszó után. — Ha valaki eljátszott már mindent, mindent, amit csak tud; mit akartok még? Ne gyötörjétek. Mit is játszék? Indul a vonata. Valószínű nincs még becsomagolva egészen. Hagyjátok a zsaroló tapsot! — És ha mégegyszer zümmögne a hálóban az a légy? Azt akárhányszor meghallgatjuk. Hisz rövid. Kiáltsam a címét ? — Már nem tudod. — Hátha?! Még lekiáltom. Zeneművek nevét, szavakat már senki füle nem halászhatott ki a torkok hirtelen szabadult hangáradatából. — Elment, már nincs az épületben. Lenéztünk a földszintre. A terem félhomályba merült, most mégis fölismerhetővé vált mindenki. Mint álarcosbál vége felé, hajnalban, megláttuk a közönség igazi arcát. Alig mertünk odanézni. — Istenem — kiáltott a versmondó lány —, máris ilyen koldus lenne Magyarország? — Nem rongyos senki. — A színész a lány homlokára tette a kezét. A taps annyira erősödött, hogy óceánjárón is meg lehetett hallani vagy vonaton, mely a nagy kikötő felé tartott. A kabát már rajta volt, és a sál is, amikor viszszajött. Elfelejtettek már minden lámpát meggyújtani, egy-egy égő őre régen hazament. A többiek türelmeskedtek még, hisz a muzsikus tanár volt az Akadémián, és ez a közönség is ideszokott. Az elmenekült villanykörte-felcsavaró emberek hült helyén, sötét foltokon botladozott a művész. A hajó ugyan megvárja, de sok idő már nincs. Intézkedés történt, újra kigyújtották a csillárt. Csaknem valamennyi égője működött. Az ő szemében a sokat emlegetett démoni fényre maradék villanykörte sem emlékeztetett. Ahogy lélekvesztőn állhat viharban egy cölöphöz kötözött ember; döbbent riadalommal a tekintetében, a combjához szorította a kezét. A nézőtér népének elkínzott kiáltása hurkolta körül. Megint oltogattak, gyújtogattak. Még állt, nem mozdulhatott. — íme, az ember — mondta egy léleklátó. — Most érdemes ránézni. — Most már nem fog elmenni — vélte a szavaló lány. — Meglátod, mégsem bír. . . — Kérlek, hallgass egy kicsit. Torz, vádló hang süvöltött. — Ennek a koncertnek nem lesz vége ? — nézzett be egy vörösszemű ruhatárosnő. Odateszem a kabátokat. Ki fogja ellopni ? Aki akarja. Gyerünk. — Mi ez? Még mindig ott áll. Rosszul látok. — Gyerünk — mondta a barátom. — Gyerünk Amerikába, vagy a Liszt Ferenc térre. Elviselhetetlen már. — Majd csak elfelejtjük — reménykedtem. — Az ember, szerencséjére, előbb-utóbb mindent elfelejt — nyugtatott meg a barátom. — Ez biztos! Azóta valóban megnyugvást hoztak az évek. A technika fejlődése nemrég új találmánnyal gazdagította a világot; minden elhangzott koncert visszaszerezhető a régi falakból. A budapesti zeneakadémia hangversenyével bajban vannak egyelőre a lemezgyártó szakemberek is, mert az egyik est közönségének minden zene fölött véget nem érő kiáltását még nem sikerült kiszűrniök. 22