Budapest, 1970. (8. évfolyam)

12. szám december - Ságvári Agnes: A Fővárosi Közmunkák Tanácsa centenáriumára

nómiájának felfüggesztése után, a vezetők java része Horthyhoz csatlakozása jutalmául jutott stallumhoz. Ez az elszegényedett dzsentri réteg mind és azonnal Budapestből akart élni. Példa rá Bessenyey Zénó tevékenysége a Közmunkatanácsban. Szomorúan jellemző a Horthykorszakbeli főváros vezetésére, hogy kezében a modern nagyvárosi fejlődés eszközei is visszájára fordultak. 1937-ben a Közmunkatanács hatáskörét kiterjesztették a peremvárosokra. Ezt a nagyjövőjű döntést azonban legalább annyira sugallta a munkáslakta peremvárosok önállósulásától és az abban rejlő politikai veszélytől való félelem, mint a korszerű városrendezési törekvések. A peremvárosok képviseletének jogán a Közmunkatanácsban a szélsőjobboldal exponensei, Endre László és társai, kaptak helyet. A Nagy-Budapest felemelkedésén tevékenykedő haladó értelmiségieket pedig — köztük Harrer Ferencet — a fővárosi apparátusban dolgozó, demokratikusan gondolkozó tisztviselőkkel és szakemberekkel együtt, részben szétszórták, részben eltávolították. A haladó városfejlesztési tervek azonban túlélték a válságot. Az egyszer már megfogalmazott Nagy-Budapest koncepció örökségül maradt a felszabadult ország vezetésére. Volt-e időszerűsége 1945-ben a Közmunkatanács működtetésének, átalakításának? Fóruma lehetett volna Budapest újjáépítésének, tömörithette volna a hajdan eltávolított demokratikus szakembereket? A város felszabadulása után a feladat az azonnali helyreállítás volt. Pénz és anyag hiányában ott, úgy és olyan mértékben, azokkal az erőkkel, amelyek rendelkezésre álltak. Nagyobb vonalú tervek kidolgozására vállalkozni, ábrándnak tűnt volna. Harc folyt a hatalomért, azért, hogy milyen állam fővárosa legyen Budapest, harc folyt magáért a főváros vezetéséért is. Ezeknek az elsőrendű történelmi kérdéseknek az eldöntésére kellett az erőket koncentrálni. Az újjáépítésnek, ha egyáltalán volt központja, az csakis az Újjáépítési Kormánybizottság lehetett. Ilyen körülmények között a városrendezésben a Közmunkatanács nem lehetett eléggé operatív, tervei nem látszottak időszerűnek és a várospolitikában nem foglalt határozottan állást. Ezért oszlatták fel, ellenvetés nélkül, 1948-ban. A várostörténet mai kutatójának mégis úgy tűnik: a keletkezés iránti ellenszenv erősebb volt az intézményben rejlő lehetőségek felismerésénél. Kérdés: ma, amikor a fővárosi autonómia új, szocialista korszakába lépünk, amikor átfogó városrendezési tervek megvalósítására kerül sor, amelyek a legjobb szakemberek vonzási központjává teszik a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottságát, amikor a szocialista demokrácia egyre inkább követeli a testületi vezetés és igazgatás magasszintű összehangolását, nem válnék-e ismét szükségessé egy nagy hatáskörű tanácsadó testület megalkotása és közreműködése az óriási horderejű feladatok sikeres teljesítéséhez ? Reitter Ferenc a Közmunkatanács egyik megalapítója és műszaki osztályának első vezetője volt. Legnagyobb szabású elképzelése a Pest városát a mai Nagykörút helyén átszelő hajózható Duna-csatorna terve. A város forgalmát és levegőjét akarta ezzel a megoldással javítani. A csatorna két oldalára fasort, sétányokat, parkokat képzelt. Az elgondolásnak az adott realitást, hogy a Nagykörút helyén egykor a Duna egyik holtágának medre húzódott. Tervét fantasztikusnak minősítették és elvetették. Neve a műszaki történetben mégis emlékezetes maradt, hiszen Budapest neki köszönheti többek között csatornahálózatának kiépítését és a Duna part építészeti kiképzését. A metszet soha meg nem valósuló csatorna-tervét ábrázolja. (MTI—Archívum) 21