Budapest, 1970. (8. évfolyam)

12. szám december - Fekete Gábor: Lebontásra váró negyedek

Hosszú évtizedekkel ezelőtt a Keleti pályaudvar építőinek szánták ideiglenes lakhelyül a kéthároméves élettartamú, alacsony, mészkőfalú lakóházakat, amelyekben azóta sem szűnt meg az élet. Háromszázhatvanhat lakás és többször ennyi család él a „Csikágó" lidérces makettre emlékeztető környékén, amelynek különböző változatai a fővárosi peremkerületek egynémelyikében is megtalálhatók. Kőbányán a Ceglédi út 5—7. és 30. szám alatt sokszáz, csupán egyetlen szobából álló „lakást" rejtenek mélyükben a slum-ok. Egy részük hajdan sertésól volt, míg aztán a harmincas években a falak magasításával és tető ráhúzásával vélték ezeket emberi szállássá átalakíthatóvá tenni. Egyegy számmal jelölt tanya az egész környéken a Sing-Sing gúny néven ismeretes. A Jászberényi úton, buszmegállónyira a világhírű Orion-gyártól, csupán egy helyrajzi szám, a 40 988-as ad megkülönböztető jelzést Kőbánya „dzsumbujának". A Népligetben mutatványosbódék, Budafokon földbe vájt barlangok, Zuglóban cirkusz-kocsik, a csepeli szigetcsúcson deszkából tákolt, petróleumlámpával világított viskók, Újpesten hajdani uradalmi cseléd-lakások kínálták röviddel ezelőtt vagy kínálják még ma is magukat a bontómunkások csákányának, a buldózereknek. Mercedes a viskó előtt Hányan, kik és hogyan élnek e telepeken ? Az Építésgazdasági és Tervezési Intézet munkatársainak 1965-ben végzett tudományos felmérése szerint a fővárosban csaknem 14 ezer családnak nyújtanak otthont a budapesti slum-ok. Más vizsgálatok eltúlzottnak vélik ezt az adatot, hangoztatva a különbséget a substandard lakások és a substandard települések fogalma között. A határ valóban gyakran elmosódik a komfort nélküli, egészségtelen, romos lakások, illetve a lakás céljait szolgáló alagsori műhelyek, mosókonyhák, bódék, vasúti kocsik kisebb-nagyobb foltokban található egységei között, A lakásfejlesztési program „szociális követelményeknek nem megfelelő lakótelepek" definícióval illeti a slum-okat. S ez nem puszta kozmetikázása a nyomortelep fogalmának. Mégpedig azért nem, mert a múlt slum-jeinek külsőségeivel nagyjából megegyező mai budapesti slum-ok alapvető különbözőséget tárnak fel — lakóik életét illetően: a nappali koldulásból ágyrajárásra hazatérő, éhező, fagyoskodó, nélkülöző, toprongyos emberek, csont-bőr gyermekek látványa ugyanis ismeretlen a mai romtelepeken. Az itt lakók rétegződése tarka képet ad. Becsületes munkásemberek és alvilági alakok, artisták, lumpen elemek, szállást kereső vidékiek és megmagyarázhatatlan okokból itt ragadt családok élik e telepeken napjaikat. A Százház utca vidékén nem ritka a televízió, a ligeti slum-ban (ottjártamkor) saját Mercedes gépkocsiját mosta a lakó, s még az említett Ceglédi úti viskószobák egy részében is takaros, új bútor található. Igénytelenség-e vagy megszokás teszi, de a bérlők tekintélyes részét egy-egy szanálás alkalmával csak szívós agitáció, esedeg karhatalom igénybevétele után lehet átköltöztetni új lakásba, emberi körülmények közé. A budafoki barlanglakásokat alig akarták elhagyni az emberek; Szigetcsúcson viszont maguk a lakók láttak hozzá tavaly tanyáik szétbontásához, csakhogy siettessék a gyászos környezet pusztulását. Ahol a szanálás megkezdődött, vagy éppen már be is fejeződött, ott jól mérhetők az anyagi viszonyok is: a nyomorlakásokért cserébe ajánlott otthonokért a kiköltöztetett családok 10-25 százaléka vállalja általában egy új szövetkezeti lakás anyagi terheit. A zöm használt, de kifogástalan állami lakáshoz jut, egy kisebb réteg pedig — munkája, körülményei alapján — új állami bérlakáshoz. Bontás híján — utánpótlás A szociális, közbiztonsági és egészségügyi szempontokból egyaránt tarthatatlan állapotok erőteljes,intézményes felszámolásáról 1964-ben a 2014-es kormányhatározat, ezt követően az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium felhívása és a Gazdasági Bizottság határozata intézkedett. E dokumentumok a 15 éves lakásfejlesztési tervet szabták meg a slum-ok folyamatos megszüntetésének keretéül, Budapesten és a vidéki nagyvárosokban egyaránt. A program végrehajtásának eszközei között a tanácsok feladatává tették e rendelkezések a telepek likvidálását, s azt, hogy a lakók elhelyezéséről új bér- és szövetkezeti lakások, minőségi cserék következtében megüresedő családi otthonok révén gondoskodjanak. Intézkedtek a határozatok állami házhelyek ingyenes és kedvezményes szétosztásáról, építési kölcsönök folyósításáról, s központi keretek létrehozásáról. Az intézkedések nyomán született is eredmény, összességében azonban nem sikerült a programot valóra váltani. Amikor 1968 februárjában a fővárosi tanács végrehajtó bizottságának újabb állásfoglalása nyüvánosságra került, már látható volt, hogy az 1975-ben záruló 15 éves lakásfejlesztési terv időszakában nem érhető el az eredetileg kitűzött cél. Elsősorban azért, mert a legkülönbözőbb kategóriájú lakásigények, amelyeknél a sürgősségi sorrendet vajmi nehéz igazságosan eldönteni, tartósan felülmúlták az anyagi, kapacitásbeli lehetőségeket. Az is igaz, hogy jó néhány slumlakás az aszociális körülmények kategóriájából a közvetlen életveszély állapotába jutott. Ám hiába költöztették lakóikat biztonságos otthonba, e romtelepeknek még részleges felszámolását sem sikerült elérni. Nem is egy helyütt gyakorlattá vált, hogy könnyebb volt ki- és átköltöztetni a családokat, mint a nyomor otthonainak bontásához építőkapacitást biztomolását, az még nem látható előre. Tény azonban, hogy a slum-ok végnapjai megkezdődtek. Az 1969-70-es tervek alapján a Ceglédi úton 162, a csepeli Szigetcsúcson 167, a kőbányai Bihari úton 67, a XIII. kerületi Tomori úton 30, a népszigeti dzsumbujban 50 lakást, a Hungária körúton pedig 20 cirkuszkocsi-lakást bontottak el. A Százház utcai városrészben is megkezdődött a szanálás, a 366 bontandó lakásból 1971-re már 156-ból költöztethetik el a lakókat. 1972-ben a Fogarasi úton 55 barakk-lakást adnak át az enyészetnek, Kőbányán a Mázsa utcai slum-ből 24 családot juttatnak megfelelő lakáskörülmények közé. Az 1973-as program a Ceglédi út 5—7. alatt levő slum-lakások százaihoz vonultatja fel a földgyalukat. 1974-ben a Vágóhíd utcai, 1975-ben a Mihálkovics-telepi, s a fennmaradó Bihari úti, Ceglédi úti, Tomori sítani, ilyenformán az anyagi áldozattal és nagy erőfeszítéssel kiürített slum-lakásokba idővel újabb lakók szivárogtak be: a vidékről, Pest környékéről érkező utánpótlás a már egyszer vagy többször elhagyott falak közé költözött. A vég kezdete Az emHtett 1968-as, februári végrehajtó bizottsági ülés két alternatíva között dönthetett: 1975-ig évente 250, vagy pedig 500 slum-telepi lakás bontásáról. A körülmények reális értékelésével a kisebb ütemű, de minden körülmények között végrehajtandó, megalapozottabb program mellett határoztak. Hogy a párt Központi Bizottságának azóta megjelent s az intenzívebb lakásfejlesztéssel kapcsolatos irányelveinek végrehajtása mennyire gyorsíthatja meg a romtelepek felszá-Jászberényi út 40 988 hrsz. úti slum-ok ellen indul meg a végső roham. Mindent összevéve, a negyedik ötéves tervben — a jelenlegi elgondolások szerint — 1250 budapesti slum-lakást szanálnak. Igaz, nemcsak elhatározás kérdése, hogy Budapesten még írmagja se maradjon a hajdani nyomornegyedeknek. Sok feltétel és áldozat szükséges ennek a törekvésnek a megvalósításához. Viszont az is vitathatatlan, hogy a szociális követelményeknek meg nem felelő lakótelepek jelenlegi szanálási üteme túlságosan lassúnak tűnik. Nem szabad eltelni újabb 25 évnek ahhoz, hogy fővárosunk fejlődését az utókornak bemutató, jelképekkel teli képzeletbeli ládával valamennyi slum fotója a föld alá kerüljön. Fekete Gábor 15