Budapest, 1970. (8. évfolyam)

2. szám február - A címlapon: Metróállomás. Balla Demeter felvétele

talban, az iskolában, vagy a tudományos intézetben. Ahogy Veres Péter írta: népben, nemzetben kezdünk gondolkodni, sőt, hozzátenném, hogy világban is. Egyre többen ismerik fel, hogy az egyén munkája, keresete és a társadalom tevékenysége, „keresete" között szoros összefüggés van, a kettő feltételezi egymást. Továbbá, hogy Hanoi és Budapest sorsa sok vonatkozásban elválaszthatatlan egymástól, hogy az arab népek függetlenségi harca, a békemozgalom az egész földön — a mi belső nemzeti ügyünk is. Tudom, vannak, akik erről másként vélekednek, a közömbösség, a cinizmus terjedéséről beszélnek. Még csak azt sem mondom, hogy egy-egy felhozott példa olykor nem lehet igaz. Azt sem állítom, hogy nálunk nincsenek önző emberek, olyanok, akik megszegik a társadalmi együttélés szabályait, fegyelmezetlenek, akik csak jogaikat tartják számon, de elhanyagolják a társadalommal szembeni kötelessségeiket. De én mégis azt tartom jellemzőnek, ami a gazdaságirányítás új rendjének bevezetését megelőzően, vagy a legutóbbi tanács- és képviselőválasztások alkalmával nyilvánult meg, amikor több százezer budapesti dolgozó vett részt alkotó módon a vitákban. Hasonló a helyzet a párt, a szakszervezeti és a KISZ gyűléseken, a Népfront rendezvényein, ahol a jelenlevők rendszeresen felszólalnak és a többség nem is a maga egyéni gondja miatt kér szót, hanem a társadalom, az ország, sőt, a világ dolgai ügyében. Volt idő, hogy azt mondtuk: élni tudtunk a szabadsággal! Ehhez ma nyugodtan hozzátehetjük, hogy mindinkább tudunk élni a szocialista társadalom megnövekedett lehetőségeivel is, ami elsősorban annak az érett, felnőtt közéletiségnek köszönhető, amely a budapestiek jelentős részére is jellemző. A múlt sok tanulsággal szolgál a jelen és a jövő számára is. Sok egyéb mellett elsősorban a levonható tanulságok miatt igyekszünk mélyen megismerni és megérteni a múltat, azért, hogy tudjuk: mi az, amit folytatni akarunk, mi az, amit el kell kerülnünk, és mi az, amit az élet túlhaladott, s ezért megérett a változtatásra ? Ezt a gondolatsort talán azzal folytatnám, hogy az elmúlt 25 év története egyben az erősödő magyar—szovjet barátság története is. Ezzel kapcsolatosan először hadd emlékeztessek azokra, akik már jóval a felszabadulás előtt ápolták ezt a barátságot, akik szóval és tettel kiálltak mellette akkor is, amikor ez nagyon nehéz, sőt, életveszélyes próba volt. Gondolok itt elsősorban arra a százezer magyar internacionalistára, akik a Nagy Októberi Szocialista Forradalom idején az orosz proletariátus oldalán fegyverrel a kezükben, vérüket is hullatva rakták le barátságunk alapjait. A Magyar Tanácsköztársaság léte szintén kiemelkedő korszaka a magyar—szovjet barátságnak. Ekkor nemcsak a munkások és a parasztok százezrei lelkesültek fel és követték a szovjet példát, de ugyanez elmondható — Bartók Bélától, Móricz Zsigmondtól Juhász Gyuláig és Babits Mihályig — a magyar értelmiség színe-javáról. A Horthy-rendszer 25 éve alatt kíméletlen üldöztetésnek voltak kitéve mindazok, akik kiálltak, hitet tettek a Szovjetunióval való barátság mellett. Az illegalitásba kényszerült kommunisták és más haladó emberek azonban a nehéz időkben is ápolták, ébren tartották a barátság gondolatát. A második világháború kitörése előtt a Budapesti Nemzetközi Vásár szovjet pavilonjánál tüntettek a Szovjetunió mellett; vagy gondoljunk a későbbi háborúellenes budapesti demonstrációkra és legfőképpen azokra a magyar hazafiakra, partizánokra és az ellenállási mozgalom résztvevőire, akik fegyverrel harcoltak a a fasizmus ellen és vérükkel szentelték meg ezt a barátságot. Népünk legjobbjaiban mindig élt tehát a vágy, hogy erősítse, elmélyítse, ápolja a magyar—szovjet barátságot. Mégis, 1945-tel minőségileg magasabb szintű barátság kezdődött népeink történelmében. Ezt részletezni, elemezni nincs szándékomban, csupán arra utalnék, hogy itt egy olyan barátságról van szó, amely valóban az egyenlőségre, népeink testvéri összefogására, érdekazonosságára és szövetségére épül: arra, hogy miként a Szovjetunió népei, mi is a marxizmus-leninizmus szellemében építjük szocialista, kommunista társadalmunkat, arra, hogy közös érdekünk a béke megőrzése, a szocializmus védelme, egy háborúk és fegyverek nélküli világ megteremtése. Egyenlőség a kisebb országok és egy nagyhatalom között a történelem folyamán először akkor jött, akkor jöhetett létre, amikor megvalósult a szocialista országok közössége. Ez már önmagában is óriási, világtörténelmi jelentőségű az országok, a népek kapcsolataiban. Itt azonban még ennél is többről van szó! A Szovjetunió irányunkban is tanúsított baráti magatartásában az egyenlőségnél, a kölcsönösségnél is több: az önzetlen segítség dominál. Így volt ez már 1945-ben, amikor a hidakat kellett újjáépíteni, a gyárakat, a termelést beindítani, így az 1956-os ellenforradalom idején és így van napjainkban is. Népünk, fővárosunk lakossága joggal lehet büszke szorgalmára, alkotó képességére. Tény azonban, hogy a Szovjetunió önzetlen segítsége, támogatása nélkül messze nem tarthatnánk ott, ahol vagyunk. Barátságunk, szövetségünk, politikai, gazdasági, kulturális és minden irányú együttműködésünk további szélesítése és erősítése a Szovjetunióval, a legteljesebb mértékben megfelel népünk nemzeti érdekeinek, céljainak, záloga hazánk függetlenségének és biztonságának, s egyben a szocialista nemzetköziséget, az egész szocialista tábor közös céljait is elősegíti. Fontos tanulsága tehát az elmúlt 25 évnek, hogy a Szovjetunióval való barátság erősítése: munkálkodás népünkért, szocialista hazánkért és benne szép fővárosunkért. Az, amit Kádár János elvtárs mondott, hogy nincs szovjetellenes kommunizmus — egész népünk történelmi tapasztalata az elmúlt 25 év alapján! A múlt tanulságait, az eredményeket és a hibákat elemezve kapott újra megfelelő hangsúlyt munkánkban a marxizmus-leninizmusnak az a régi, alapvető tanítása, hogy a párt csak a munkásosztállyal összeforrva és a munkásosztály szövetségeseivel egységben vezetheti sikeresen az országot, dolgozó népünket a szocializmus útján. Es itt nem egyszerűen egy helyes elvi tétel hangsúlyozásáról, de olyan dolgokról van szó, hogy a szavak és a tettek egybeessenek, hogy nem elegendő felismerni a tömegek érdekeit, el kell érnünk, hogy azért maguk is akarjanak dolgozni, cselekedni, hogy elvi megállapításainkat, következtetéseinket állandóan „szembesítsük" a gyakorlattal, hogy a tervek meghatározásánál ne csupán abból induljunk ki, amit szeretnénk, de elsősorban a reális lehetőségekből. Ehhez a témához kapcsolódik, hogy a vezetők a nép szolgálatában állnak, és nem megfordítva; hogy lehetőleg minden fontossabb kérdés eldöntésébe igyekszünk bevonni az érdekelteket, azokat, akik később a végrehajtáson munkálkodnak; hogy szüntelenül vizsgáljuk a különböző döntések hatását, helyességét, és ha tévedünk, igyekszünk mielőbb kijavítani az elkövetett hibát. összefoglalóan ezt úgy szoktuk kifejezni, hogy erősítjük, fejlesztjük szocialista társadalmunk demokratizmusát, ami fontos feltétele az új gazdaságirányítási rendszer sikeres végigvitelének és mindenirányú fejlődésünknek. A szocialista demokráciáról beszélve nem szabad csak elvont elméleti dolgokra gondolnunk, hiszen ez nagyon konkrétan kapcsolódik a mindennapi valósághoz. Miről van szó az esetek többségében ? Arról, hogy milyen a pártélet, milyen a munka a KISZ-ben, a szakszervezetben, hogyan dolgoznak az államapparátusban, a tanácsokban. Igénylik-e, figyelembe veszik-e a dolgozók véleményét? A kérdésnek, persze, vannak elvi vonatkozásai is. A lényeg azonban az: hogyan élünk törvényadta jogainkkal, lehetőségeinkkel? Mennyire felelünk meg állampolgári kötelezettségeinknek ? A tanulságok között szólok népünk nagy történelmi tapasztalatáról, arról, ami nélkülözhetetlen a szocializmus sikeres építéséhez: ez pedig a párt céltudatos munkája, egysége, vezető szerepének biztosítása. Eredményeinkből is megtanultuk, de tragédiák is figyelmeztettek rá, hogy: csak ha egységes a párt; ha a kommunisták jól végzik dolgaikat; ha következetesen szembenézünk és leszámolunk hibáinkkal; ha képesek vagyunk kijavítani a tévedéseinket; ha kritikus helyzetben is meg tudjuk őrizni pártunk erkölcsi tisztaságát; ha semmilyen irányban nem térünk el a marxizmus-leninizmus alapvető tanításaitól — csakis ilyen feltételek mellett haladhatunk kitérők, nagyobb visszaesések nélkül a szocializmus útján. S hogy mindez ma már nemcsak tanulság, nemcsak feladat, de kipróbált, megvalósított gyakorlat — ez a legjelentősebb eredmény, amit a kommunisták népünk szolgálatában elértek. Jubileumi évek. Immár köznyelvi kifejezéssé lett ez a fogalom. Nemrég ünnepeltük a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmének, a Tanácsköztársaság és a Magyar Kommunista Párt megalakulásának 50. évfordulóját és készülünk Lenin születésének 100. évfordulójára. Kérdéses azonban, hogy közvéleményünk mennyire érti: mi elsősorban nem az ünnepség formái, időrendi közelsége miatt hangsúlyozzuk e kiemelkedő dátumok, valamint a hazánk és most éppen Budapest felszabadulása közötti összefüggéseket, hanem azért, mert ezek között az események között mély tartalmi, történelmi kapcsolat, szükségszerű folyamatos-