Budapest, 1970. (8. évfolyam)

2. szám február - A címlapon: Metróállomás. Balla Demeter felvétele

A csüggedés nem oldódott könnyen. Már javában folyt a romok eltakarítása, égett a villany; a fontosabb üzemekben — Csepelen, Angyalföldön, Kispesten, a Ganzban, néhány textil- és más gyárban — lassan megindult a termelés. Volt mégis az emberekben valami bénultság. Még azok jórésze is, akik hittek, reméltek, buzdítottak — az újjáépítés befejezését a távoli jövőbe helyezték. Nem véletlen, hogy elsőnek éppen azok bénultsága oldódott fel, azok feszültek először a a legnagyobb tűzzel, optimizmussal a munkának, akik mindig legalul, a legreménytelenebb helyzetben voltak, akik még a tisztességes megélhetésről sem ábrándozhattak: a munkások, a külvárosok, a bérkaszárnyák lakói. Jellemző, ami Csepelen történt. Amikor a szovjet csapatok a kerület határához értek, Csepel munkásai küldöttséget menesztettek eléjük és ahhoz kértek támogatást, hogy a gyárakban mielőbb megindíthassák a termelést. Az élet megindítása a fővárosban, az újjáépítés nagyszerű lendülete, a talpraállás döntően az akkoriban nagyon sokat nélkülöző munkásosztály érdeme. Voltak persze sokan, más társadalmi rétegek tagjai is, akik azonnal és határozottan elkezdtek dolgozni, harcolni a csüggedés, a letörtség ellen; de mint vezető társadalmi erő, Budapest munkássága volt az, amely először és a leghatározottabban fejezte ki szóval és tettel, hogy le tudjuk küzdeni a bajokat, hogy összefogással belátható időn belül ismét széppé tehetjük fővárosunkat és benne emberivé az életet. Abban, hogy ez így történt, sok minden közrejátszott. A munkások életük folyamán jobban megszokták a nehézségeket, így a kétségbeesés, a reménytelenség is nehezebben lett úrrá rajtuk. Fontos volt továbbá, hogy nagy részük már akkor is kizsákmányolók, urak nélkül képzelte, álmodta, gondolta a jövőt. Ez azért is volt lehetséges, mert a tőkések, földesurak nélküli világról a múltban sokat hallottak olyanok is, akik közvetlenül nem vettek részt a munkásmozgalomban — a volt vöröskatonáktól, az illegális kommunista párt tagjaitól, a baloldali szociáldemokratáktól, a haladó, radikális értelmiségtől. Hivalkodás nélkül, történelmi tényekre támaszkodva mondhatjuk: a munkások előrelátó magatartásában a kommunistáké volt a döntő szerep. Azé a párté, amelyet az önkény bemocskolt és törvényen kívül helyezett, de elnémítani, meghátrálásra kényszeríteni soha nem tudott. Ezzel nem akarom kisebbíteni más haladó erők pozitív szerepét, akik szintén részesei voltak az ország talpraállását, demokratikus fejlődését szolgáló erőfeszítéseknek. A párt azonban a nehéz napokban is a munkásosztály élcsapatához méltóan meg tudott felelni történelmi küldetésének, vállalta a munka nehezét. Ingadozás nélkül képviselte a munkásosztály, a dolgozó nép érdekeit. A sok rágalom, amelyet a reakció negyedszázadon át a kommunistákra szórt, lelepleződött. A kommunisták tettekkel bizonyították hazafiságukat. A párt országunk haladását és népünk javát szolgáló politikájával egyre inkább meghatározta nemcsak a munkások, de az egész közvélemény gondolkodását és cselekvését. Itt csak a 25 évvel ezelőtti eseményekről szólok részletesebben. Tudjuk azonban, hogy ez így volt a későbbi időkben, akkor is, amikor már nem egyszerűen a bénultság ellen, az alkotó munka megindításáért és folytatásáért kellett küzdeni, hanem a földosztásért, a föld megvédéséért, a jó forintért, a hároméves tervért, a gyárak, a bankok államosításáért, a hatalom kivívásáért. így volt ez, amikor a kisgazdapártba tömörült reakciósokkal, összeesküvőkkel, spekulánsokkal, feketézőkkel szemben kellett helytállni, és akkor is, amikor az ellenforradalmárokkal szemben védelmeztük a népi hatalmat, szocialista vívmányainkat, a párt, a munkásosztály vezető szerepét — boldog jelenünk és bíztató jövőnk zálogát. A kommunisták haladtak az első sorokban az ötéves tervek, a szocialista mezőgazdaság megteremtésének, az új mechanizmus előkészítésének és bevezetésének időszakában, és ez a helyzet ma is, amikor a III. ötéves terv megvalósításán munkálkodunk. Bizonyos, hogy ez a jövőben sem lesz másként. Mert eltökélt szándékunk, hogy az MSZMP politikájához híven mindenkor népünket, hazánkat szolgálva, Budapest öntudatos munkásságához, dolgozóihoz méltóan, a marxista-leninista elveket következetesen betartva végezzük munkánkat. Már történelem, különösen ifjúságunk számára az, hogy a párt, a munkásosztály vezetésével úrrá lettünk a csüggedésen, hogy helyrehoztuk a háborús károkat, s alig néhány évvel a háború után munkát, kenyeret, tisztességes megélhetést biztosítottunk úgyszólván mindenkinek. Ne feledjük, akármennyire közeli dolgokról is van szó, azok számára, akik akkor születtek, bár felnőtt emberek, már történelmi múlt az, ami a felszabadulást követő években történt. Annak érdekében is, hogy ifjúságunk szeretete, ragaszkodása szocialista hazánk iránt tovább erősödjék, jobban kell tudatosítanunk azt, hogy mit értünk el e negyedszázad alatt: életszínvonalban, a munkalehetőségek bővítésében, a termelés korszerűsítésében, növelésében, a tudomány, a kultúra, a közegészségügy fejlesztésében, a lakáshelyzet javításában, szociális gondjaink orvoslásában. Sőt, mennyit emberségben, a szocialista erkölcs fejlesztésében. Ismerje meg jobban felnövekvő nemzedékünk azt is, hogy milyen hibákkal, nehézségekkel küszködve értünk el idáig, hogy — miközben nagy feladatokat oldottunk meg — balsikerek is értek bennünket. Mindezt nem lehet részleteznem, egy ilyen rövid emlékezés keretében. Ezért csupán néhány, Budapest egész lakosságát is érintő, fontosnak vélt gondolattal próbálok válaszolni a kérdésre: meddig jutottunk a szocializmus útján,mi minden történt 25 év alatt? A főváros lakossága csaknem egymillióval növekedett. A felszabaduláskor hozzávetőlegesen 60 ezer légköbméter ép lakás volt Budapesten, most több mint 800 ezer. A hároméves terv és az ezt követő ötéves tervek időszakában Budapesten közegészségügyre 76 milliárdot, iskolákra, kulturális célokra 102 milliárdot, lakásépítésre 86 milliárdot, utakra, csatornázásra, villamosításra együttvéve 96 milliárdot fordítottunk. Nem is az adatok, hanem az a lényeges, hogy emberekhez méltóvá vált a dolgozók élete, szemben a múlttal, amikor napi probléma volt éppen a munkásember számára a család kenyerének biztosítása. Küzdelmes, kemény munkával eltöltött negyedszázad van mögöttünk, amelynek eredményeként a feltett kérdésre nyugodtan azt válaszolhatjuk: a mélységből a magaslatra jutottunk. Ez még nem a csúcs, ahová törekszünk, de hazánk, népünk a fejlődésnek, a jólétnek ezen a fokán még soha nem állt. Akadhat persze, aki azt mondja erre: „Na jó, 25 év, az 25 év. Ennyi idő alatt mindenütt volt fejlődés, az emberek a tőkés országokban is alkottak, építettek." Röviden szólva tehát, az eredmények nem írhatók feltétlenül a párt, a munkásosztály vezette szocialista társadalom javára. Példaként általában a fejlett tőkés országokat szokták felhozni, vagyis azokat az országokat, ahol viszonylag valóban gyors volt a fejlődés. Nem hiszem, hogy zavarba kellene jönnünk az ilyen megállapításoktól; hogy nincs megfelelő válaszunk azoknak, akik alábecsülik eredményeinket. Való igaz: ennyi idő alatt — ha csak nem jön közbe rendkívüli tragédia, váratlan esemény —, ahol az emberek dolgoznak, ott kimutatható bizonyos fejlődés, és ha sikerül elkerülni a gazdasági válságot, a konjunktúra időszakában a tőkés, a kizsákmányoló társadalmak ipari, technikai fejlődése is meggyorsulhat. Ilyenkor — különösen erős, szervezett kommunista, baloldali munkásmozgalom esetén — a megnövekedett profitból a munkások, a dolgozók is többet tudnak kiharcolni. Bizonyossággal állíthatjuk azonban, hogy a szocialista országok létének, a dolgozókról való sokoldalú szociális gondoskodásnak fontos szerepe van abban, hogy a tőkések a korábbinál több engedményre kényszerülnek. S ha nem az egyes részleteket emeljük ki, hanem az egészet nézzük — hol változott, hol javult a miénkhez hasonló mértékben az emberek élete? Ha a kapitalizmus útján maradunk: vajon betegségükkel, bajaikkal fordulnának-e ma annyian orvoshoz, járnának-e annyian iskolába, színházba, moziba, olvasnának-e annyi könyvet, sőt, még azt is megkérdezhetjük, hogy a munkáshatalom nélkül költöztek volna-e annyian új lakásba, mint így? A „legjobb", a „legnépibb" kapitalizmusban is a dolgozók érezhetnek-e akkora létbiztonságot, érezhetik-e magukat annyira megbecsültnek és szabadnak, mint a szocialista Magyarországon? Milyen lett volna ez a 25 év munkáshatalom nélkül? Erre már ismerünk példát — a Horthy-rendszer 25 évét! Ott is éppen annyi idő volt a fejlődésre, és mit értek el hozzánk viszonyítva? Mire emlékezhetnek a dolgozó emberek abból az időből? A legjelentősebbek éppen azok az eredmények, amelyek számokkal ki sem fejezhetők. Először is az, hogy a dolgozó, alkotó ember szolgálata került a politika, a kormányzati munka középpontjába, hogy minden tevékenységünknek ez a szempont lett a mércéje, a legfőbb kritériuma, s ami ugyanennek a dolognak a másik oldala: hogy kezdünk mindinkább szocialista értelemben közéleti, közösségi emberekké lenni, hogy a kommunistákkal együtt ma már a pártonkívüliek többsége, az ifjúság nagy része is személyes felelősséget érez azért, ami az országban történik; ami körülötte van a gyárban, a hiva-2