Budapest, 1970. (8. évfolyam)

11. szám november - P. Brestyánszky Ilona: Iparművészek a fővárosért

ki látta magasból a város éji pettyes ruháját és nappali gyermeteg kuszaságát ? ki ismeri Gazsi bácsi házát, ki ismeri Széltornyát ? Néha lesétál, néha elánja, lesétál a város egyvelegébe a ház-e? vagy a népe? Mondjuk: a népe — de minden lépte a mozdulatlan vázat viszi mint láthatatlan csiga-házat. Ez a tartás, ez az etikettes háromlépéstartás adja leggusztusosabb képeit Budapestnek — fametszeten, vagy éppen színesfényképen: Északra Rózsadombtól, nyugatra Óbudától, a ferenchegyi kertben a fű ősszel se sárga, fakó sziklák tövében, galagonya-bozóton sok bogyópirúl, mintha most szökkenne virágba. A kert felső szögéből lelátni a Dunára hol hidak emelkednek szónoki lendülettel, s a túlsó, pesti parton a háztömbök sorára hová ködöt borit, vagy sziporkát szór a reggel. S egészen puhán, pasztellnél lágyabb fotóeljárással : Lassú felhő-árnyék száll a jég fölött nagy folttá terülve a két part között, majd odébb húzódik a Lánchídon át, választ vánkosául egy zöld kupolát, ott se vár sokáig, tovább szálldogál és mögötte lassan jő az esthomály. A derűtől az undorig A távlatot más módon is jelzi a Budapesti színesfényképek sorozata: alcímével. Csanádi Imrének ajánlja, „a nem-budapesti magyar nyelv poétájának." Ami viszont megint nem elhatárolás, hiszen a budapesti magyar nyelv is versmotívum lehet, mikor költő és olvasója összekacsint: persze, ezt is tudjuk, megértjük, a rock and roll pesti szókincsét: Lóri ma kiköpöm a zagyvelőm fölakasztom a hátgerincem fazékba kilúgozom a tüdőm de a tollas bőrödet is kimosom a csinos ing meg a nyakke- a nyakkebeleidet én ma kitaposom meg a bádogminták is mi vagyunk a taxi a praxi a füstölgő tüzes Cotopaxi a jöhet akármi Ezt a rock and roll szöveget, ezt a vagányhuligán szadizmust is lehet derűsen észlelni, mint furcsa motívumot, háborgás és émelygés nélkül. Ódát lehet írni, őszintét, magasztosai a kispolgárhoz, legyőzve a belénkrögződött, vagy talán csak belénksulykolt viszolygást az idegen létezési formától: Mikor a pásztornak, szántóvetőnek gyökere már nincs a fenol és a töf-töf korában, egyetlen akinek gyökere van már te folyton gúnyolt, aki sose én, mindig csak a másik: gúnyoljalak én is? Inkább néked dalolnék, egyetlen fülnek, de hogy is jut hozzád dicséretem ? hiszen a szomszéd lakásra mutatsz: a szoros bestia ott szorong; Nem gúnnyal, áldozatos lélekkel szólók hozzád, egyetlen eleven emberi valóság korunkban, új nemes-osztály! címered autó, zászlód miki-egér ... Te vagy a lirai lélek; a hivatásos poétákban nyoma sincs költőiségnek. Jártam Ungarettinél, Babitsnál, Eliotnál: hűvös, tiszta szeretet fogadott, cifrátlan, unalmas. De mindeniknél a házmester motort berregetett, két-három felesége volt, öt-tíz szeretője, rengeteg adóssága, s este részegre itta magát és sírt, mert senkije, semmije a kerek, érzéketlen végtelenségben! Ez az óda így magában is igaz. De még igazabb, ha mellé tesszük párjának a nemzetiszocializmus kispolgárhadáról, a gázmesterekről írt nem-ódát. Ez is városkép: A szörnyeteg koporsója („Felajánlva mindnyájunk békéjéért és nyugodt munkájáért" ): Keménypapírból és zacskóból épülnek utcák és terek, sok csecsemő és rádió szól s lógó füllel minden ajtóból ugatnak a gázmesterek. Üvöltenek hogy ne is élhess éjjel-nappal dühöngenek, mind büszke, sértődő, fölényes, mind a becsületére kényes, söpörnek a gázmesterek. Robbanó szemétládák hullnak és megfúlnak az emberek; törmeléket rongyot rabolnak mohón hullahegyeket falnak vigadnak a gázmesterek. A homo sapiensnek ezt az elfajzott speciesét nem lehet érdeklődő közönnyel szemlélni. Humorral sem, habár a tétel címe scherzo a versben. De éppen ez jellemző Weöres lírájának közhelyeket rongáló indulatára, hogy a hagyományos költészet hagyományos város-undorát nem hajlandó követni, csak ilyen pontos történelmi motiválással. Városteremtő A csattanóját idézem először A képzelt város című próza-versének: „Éhes vagyok; elmegyek néhány vendéglő mellett és nem térek be egyikbe sem. Egy óra múlva visszamegyek abba a világba, melyet nem én teremtettem: ott mégse leszek ennyire magányos." Minden költő teremt. Nemcsak verseket — világokat. Mint az isten. Mint a kisgyerek. Weöres Sándor kiadta gyerek-titkait, titkos írásait, titkos nyelveit, de anélkül is tudnánk, hogy ez a képzelt városa igazi gyerek-teremtmény: „Igen, érdemes volt ezt a várost létrehoznom, bár magam iszom meg a levét: őgyelgek a hosszú, nyílvessző hegyességű utcán, egy fillérem sincsen, saját teremtményem közepén éhenhalhatok. A feliratokat figyelem: Vorpara ganten, ez a hosszú utca neve, s ezt értem is, Pirostelep-utat jelent; s odább egy tér, a Csombari, a Hattyúvirág, villamos-sínek szövevénye közt tengődő füves-bozótos pásztáival. És ezen túl a barnavizű kisebb-nagyobb csatornák, a Jenu-k és Jad-ok — ó, milyen jócsengésű volna itt minden, csak szívesen látnának." Bájos játszadozás ? De miért mondja akkor, hogy városát „Ha jól meggondoljuk, a félelem teremtette" ? ... Mert nem olyan egyszerű átlépkedni egyik világból a másikba, sem gyereknek, sem költőnek, sem alvónak. Látomás és szorongás központja valahol szorosan egymás mellett dolgozik bennünk. Egy másik képzelt városára pillantsunk még rá, a Krúdy Gyula emlékének ajánlott Nyolcadik szimfóniára. (A gázmestereké a kilencedik.) Erkély lebeg mint léghajó ég-föld szabdalt űrében: tűzfalak, háztetők szögében zöld-barna domb, kék úsztató, s éjjel csatok-gombok ragyognak testén az égi állatoknak. ' Levegő alján, óriási pók, magasból függ a székesegyház, négy tornyán izzó fém-gumók, a láthatatlan kötélzet-váz ott kapcsolódik, s tört sovány kőszobrok ülnek homlokán Felkacag lentről a piac: göröngyösen kent vegyes-lekvár, sivít a síp s a kismalac, a sorompón túl rengeteg sár, mögötte lomb- és kő-sor ok: ott már a temető suhog. A halottak mint nagy babák vermükben szúnynak láthatatlan, nem forognak a forgatagban, belőlük nyilik a virág mely az erkélyre pirját ejti s hogy honnan fakadt, elfelejti. 22