Budapest, 1970. (8. évfolyam)

11. szám november - P. Brestyánszky Ilona: Iparművészek a fővárosért

Vargha Balázs Irodalmi városképek Weöres Sándor városai Képeskönyv Comenius Orbis pictus-äban az emberi lelket is fametszet ábrázolja: kifeszített fátyolra pontsorral végigrajzolt ember-kontúr. Orbis pictus — Weöres Sándor versciklusainak egyike, mint például a Rongyszőnyeg. De akár összes írását is nevezhetné így. Minden, amit versbe fog, hiteles darabja a létezésnek. Semmi köd, gőz, elkábító értelmetlenség. Semmi rosszfajta költőiség. Költő nem lehet racionálisabb és reálisabb, mint ő. Egyébként nem hiszem, hogy Comenius tanítványa ebben. Inkább a gyerekkori pingált világoké. Padlászugok, kulipintyók kincsesládái bűvölhették el valamikor, régi képes naptárokkal, Érdekes újsággal, Mauthner és Ulrich B. J. árjegyzékeivel. Morelli Gusztáv hajdani intézetének órabéres varázslói metszettek így fába mindent, ahogy Weöres Sándor versbe. Mindent. A mindenséget. Olyan precízen, olyan fölényesen, hogy az már a naivsággal határos. Pedig ritka eset, hogy Weörest, ezt a csupakép költőt kép-emlék mozdítja versírásra. A vers születésé ben, ebben a bölcs, de mégis csak korai értekezésében leginkább a dallamot, metrumot teszi felelőssé a versek fogantatásáért. Valóban jónéhány ilyen tánc verset írt, nemcsak magyar, cseremisz, hanem exotikus ritmus-formákra is. (Vers-címeiből kitelne egy nagyobbacska zenei szakszótár.) De sok régibb és újabb verse gondolati — filozófiai, morális, közéleti — ihletésű. Kedvtelve vitázik a renyhe közfelfogással. Meztélábas filozófus módján tanít boldogságra, az élet céljára. Teheti, mert kamaszkorában olyan laurust kapott Kodály Zoltántól, amelynél becsesebbet már nem adományozhatnak neki. Városképekre lapozunk rá Weöres Sándor hatalmas képeskönyvében. Nem a képek, nem is a városok kedvéért. Az sem igazán fontos nekünk, hogy Pécs-e a város, Budapest-e, kelet vagy nyugat valamelyik metropolisa-e. Gyermekóda a városhoz Falusi világába töfögtek be a város első hírmondói: az odatévedt autók. Gyerekkorom: tündér, manó; nem volt tévé, se rádió', kocogott sok-száz ló, csacsi, ritkaság volt a gépkocsi, mögötte gyors kölyök-csapat csodálkozón loholt-szaladt. (Toccata) (így volt akkor falun. De nekem továbbpereg a kép: szétnyílt fejű gyerek a porban, akinek sikerült rákapaszkodni a csapatból a lassító autó hátuljára.) Ezek a toccata-strófák egyik legújabb verséből valók, s a vers szerkezetében csupán premisszái annak a tételnek, hogy a költő kortalan korú. ős-kezdet óta itt vagyokj de a lepkével meghálok. Korai versei — nála ez a kamaszkor kezdetét jelenti — magasztalják az akkor még alig ismert várost. Mutál a hang, félig még idegen, félig már a sajátja. Érted-e a munkaváros felujjongó nagy dalát? Míg a hajnal félve szálldos, felrázza az éjszakát; hallod? a reggel imája! vasból pattant, szétzilált hangok égő áriája, égig érő trombiták felsipolva, feldalolva, messze, kéken összefolyva, hol pirosból kél az ég, azt dalolják: élni szép. Várost dicsőítő versének címe: Himfystrófák. Nem bízza rá az olvasóra, hogy az első strófa valahányadik soránál felismerje a Kesergő szerelem metrumát, s attól fogva élvezze csak a bukolikus emlékeket ébresztő versforma és a gyárvárosi motívumok ellenpontos játékát. Nem, már a címmel exponálja a paradoxont. (Amely egyébként tökéletesen illik a bécsi világfiból badacsonyi gazdává áthangszerelődő Kisfaludyhoz.) De már ez az első városképe sem csupa ünnepi harsonaszó. „Éber, önkínzó bolond" élőlény a város, aki éjszaka jajgat, kőpárnáin forgolódik. A „munkaváros" szánnivaló szülötteinek nagy seregébe olyan szubtilis lények is beletartoznak, mint a füst: És őt vájjon ki sajnálja, ki suttogja: „ó szegény" ? Anyja: gépgyár nagy kazánja; apja: koksz és barnaszén; ki gondol a szürke füstre mely parázsló éjszakán szenved, míg a lég-ezüstbe hosszú kéményén kiszáll. . . Közelről — távolról Ha a füst is valaki, akivel együtt lehet érezni, akit sajnálni kellene, mért nem valaki a szennyvíz is ? Mégis van határa ennek a határtalanra kitágított emberi szolidaritásnak? A Fülep Lajosnak írt Üdvözlő kártya ugyanis így disztingvál lény és lény között; A rétet lerókásza szakadatlan ipar-csatorna, gyilkos áradat. Sorvasztó gyalázatban megmaradtam, satnya kóró, gesztenye-törzs alatt. A fű kiégett, én csak elfakultam, annyi vigaszra mégis van okom hogy ész nélkül, nem-értőn, nyomorultan, óriás lombjába nézek vakon. Szenny, förtelem, nyomorúság csak a mi emberi méreteink táján van. Mikroszkópon nézve a baktérium és a méreg csupa dekoratív motívum, közömbösen ragyog, akár a csillagok. A másik irányban még hamarabb helyreáll a rend; nem kell hozzá szerkezet, sem távcső, sem repülőgép, csak egy hegyi kilátópont, hogy a város — úgy ahogy van, az egész — díszítménnyé tisztuljon. Széltornya lakói — Lénárt, Anne-Marie, Jusztika néni, Gazsi bácsi — így látnak le a mélybe, pedig ők maguk is egyenjogú polgárai a városnak, amely „lábuk előtt hever": A hegyoldali házat vadszőlő bodorítja tompavörös levelekkel — félkórben alatta mészkő-szakadékok alján füstöl a város — Párás kora-reggel, míg Jusztika néni alszik Lénárt s Anne-Marie nevetése hallszik s pingpong-labdájuk nagyokat csattan hol egyformán, hol szakadozottan 21