Budapest, 1970. (8. évfolyam)

10. szám október - Dr. Angyal Lajos — Dr. Kazár György: Az elmebeteg ellátás

az elmebetegellálás osztályok zárt jellegét teljes egészében felszámolja. Ennek azonban, a megfelelő ágyszám mellett, alapfeltétele a nagyszámú és szakmailag jól képzett ápolószemélyzet. Alapvetően téves tehát már a cikk kiindulópontja: nem beszélhetünk egy újszerű gyógymód első hazai megvalósításáról (a cikkben említett utókezelő osztályon kívül gyakorlatüag éppúgy nyitott ajtós osztálynak tekinthető az Egészségügyi Minisztérium pomázi betegfoglalkoztató intézete is). A „Nyílt ajtó"-ban közölt kezelési eljárás nem egy új kórház új psychiátriai gyógymódja, csupán egy már lényegesen javult, környezetét és önmagát nem veszélyeztető, a zárt elmeosztály beteganyagából kiválogatott betegcsoportnak nyílt osztályon való utókezelése. Vagyis nem más, mint a gyógyulási folyamat bizonyos szakaszában alkalmazott kezelési eljárás: olyan eljárás, amelyet évtizedek óta alkalmaztunk mind az elmeidegklinikákon, mind a nyílt osztállyal is rendelkező elmeosztályainkon akkor, amikor a gyógyulófélben levő elmebeteget a zárt osztályról a nyílt osztályra helyeztük át. Nem az elvek ismeretének, hanem a megfelelő feltételeknek a hiányán múlik, hogy a korszerű eljárásokat nem tudjuk általánosan alkalmazni. De a fogalmi zavartól eltekintve számunkra időszerűtlennek is hat a probléma pesszimista hangvételű felvetése: „mi lesz azután, ha innen kikerülnek?" A közkórházasítás haszna kétséget kizáróan megmutatkozik abban, hogy alapjaiban megingatta „a normálisok társadalma" által emelt előítélet falat, amely a gyógyultan elbocsátott elmebetegek munkába állását annyiszor megnehezítette. Betegeinket gyakran látogatják az üzemükből, érdeklődnek állapotuk felől; látják az osztály miliőjét, amely alig különbözik egy belgyógyászati osztályétól, és nemegyszer türelmetlenül várják a beteg mielőbbi munkábaállását. Persze, van ebben szerepe a munkaerőhiánynak is. Ám ez mit sem változtat a tényen: azoknak a betegeknek a számára, akiknél megfelelő gyógyeredményt sikerült elérnünk, a munkábaállás ma már nem jelent komolyabb nehézséget. Akiknél sikerült megfelelő gyógyeredményt elérnünk, mondottuk. De vajon megvannak-e a feltételei annak, hogy betegeinknél olyan fokú gyógyeredményt érjünk el, amit az orvostudomány mai állása mellett már el lehet érni? Erre a kérdésre a válasz, sajnos, tagadó. És éppen az elmebetegellátás ily nagymértékű elmaradása miatt. Ezt az elmaradást kívánta az egészségügyi miniszter felszámolni akkor, amikor 1969-ben az elmeegészségügyi ellátás 15 éves fejlesztésének irányelveit kiadta. Eszerint a következő három ötéves terv időszakában hazánk elmeegészségügyi ellátását mind a fekvő, mind a járóbetegellátás területén a korszerű ellátás színvonalára kell emelni. Fővárosunkban ez, egyéb feladatok megoldása mellett, 1985-ig közel 2000 új elmeágy létesítését jelenti. A főváros kórházfejlesztési tervében az első 10 évben a fejlesztendő ágyak fele szerepel, míg a program második felének megvalósítása a harmadik ötéves tervidőszakra marad. A tervezett új elmeágyakból 1000 ágy az általános kórházak keretében működne, 8—900 ágy pedig önálló rehabilitációs és geronto-psychiátriai osztály formájában épülne fel. De a mennyiségi fejlesztés mellett a meglevő elmeosztályok korszerűsítése, zsúfoltságuk megszüntetése és felszerelésük javítása is feltétlenül szükséges. Elengedhetetetlen továbbá a kórházon kívüli elmebetegellátási intézmények hálózatának megfelelő kiépítése. Ezek az intézmények: a járóbetegellátás, a rehabilitációs intézmények és az elmebetegek szociális otthonai. A járóbetegellátást az Ideggondozó Intézetek végzik. Működési körük a jövőben fokozatosan bővülni fog: feladatukká válik az alkoholgondozókkal és a gyermek ideggondozókkal való szoros szervezeti és funkcionális kapcsolat kiépítése, az értelmi fogyatékosokat ellátó egészségügyi gyermekotthonok és művelődési intézmények, valamint az elmebeteg szociális otthonok szakmai támogatása és ellenőrzése; mindemellett a lelki egészségvédelem (mentális hygiene) orvosi feladatainak szervezése és irányítása. A fővárosban jelenleg 70 000 lakosra jut egy felnőtt ideggondozó orvos; ezzel szemben az irányelvek 40 000 lakosonként tartanak szükségesnek 1 orvost. A fejlesztési terv az orvos mellé természetesen gondozónőt, psychológust és munkatherapeutát is biztosít. A legsürgősebb feladat a működéshez szükséges helyiségigények biztosítása. Ennek a feladatnak a megoldása a helyi tanácsokra vár; ez a fejlesztés valósítható meg a leggyorsabban. Egy-két lakás felszabadításával, a rendelkezésre álló helyiségek egy helyre összevonásával már megteremthetők a korszerű intézmény alapjai, — amint azt a IX. kerületi Tanács V. B. intézkedése már bebizonyította. A nappali kórházat — ilyet először Moszkvában szerveztek, az 1930-as évek elején — a leghelyesebb az ideggondozókhoz kapcsolni. Ennek az intézménynek a feladata részben megelőző jellegű, amennyiben a kezdeti szakban levő psychotikus betegek gyógykezelését családi környezetükből való kiemelésük és a társadalomtól való elkülönítésük nélkül is képes biztosítani. Minthogy a psychiátriai kezelésnek a foglalkoztatás legkülönbözőbb formái egyaránt szerves részét képezik, szükséges, hogy a nappali kórháznak foglalkoztató részlege és klubja is legyen, tehát hogy a betegek a munka mellett kulturális és művészi tevékenységgel is foglalkozhassanak. Maga a munka, a helyi lehetőségektől függően, igen változatos: a barkácsolástól a termelő munkán át a bérmunkáig terjedhet. 3—4 kerületenként 1—1 nappali kórházban szükséges néhány ágy létesítése is, hogy egyes esetekben relaxatiós shockkezelést, vagy fekvést igénylő, nagyhatású neuroleptikus kezelést is lehessen végezni. A már rokkant állapotban levő, csökkent munkaképességű idült betegek foglalkoztatására, a Szovjetunióban jól bevált kezdeményezés alapján, megfontolandó olyan munkatherápiás részlegek, védett műhelyek szervezése is, amelyekben a rendszeresen foglalkoztatott beteg a munkájáért megfelelő díjazásban részesül. Ezeknek a műhelyeknek a termékeit a Szovjetunióban adómentesen értékesítik; a betegek keresete nincs korlátozva, csupán a végzett munkától függ. A foglalkoztató és a klub sem igényel nagyobb építkezést: felszabaduló üzemi, vagy jó minőségű felvonulási épületből kevés átalakítással megvalósítható, — amint azt a XIII. kerületi Tanács V. B. tervezi. Jelenlegi egészségügyi szervezetünknek megfelelően, a kerületenként működő ideggondozó intézetek mellett — az öt területi vezető kórház elmeosztályával szoros kapcsolatban — öt elmeegészségügyi központ szervezése is szükséges. Ezeknek a feladata, hogy az ideggondozó hármas funkcióját: a felnőtt- és a gyermekideggondozást, valamint az alkoholgondozást mintaszerűen megvalósítsák; hogy az elmebetegellátás különböző ágazatait és intézményeit szerves vagy funkcionális egészbe fogják össze; s hogy biztosítsák a családgondozás és a korszerű családtherápia alapjait. A fentiekben ismertetett nappali kórházak és védett műhelyek tulajdonképpen már a rehabilitációs intézmények közé tartoznak, bár szervezetileg célszerű ezeket közvetlenül az ideggondozó intézetekhez csatolni. Ezek az intézmények tulajdonképpen átmenetet képeznek a fekvő- és járóbetegellátás között. A nappali foglalkoztatást biztosító intézmények mellett ma már mind Nyugaton, mind Keleten széles körben kialakultak olyan elmeegészségügyi ellátási formák is, amelyek a még nem teljesen gyógyult betegek éjjeli vagy hétvégi elhelyezését teszik lehetővé és számukra a szükséges orvosi felügyeletet és gyógykezelést is biztosítják. Ezek az intézmények megrövidítik azt az időt, amit a betegeknek egyébként kórházban kellene tölteniök, és meggyorsítják visszailleszkedésüket a társadalomba. Az ilyen éjjeli szanatóriumokba tehát azok, a munkahelyükön már rendszeresen dolgozó betegek helyezhetők el, akik még orvosi felügyeletre 27