Budapest, 1970. (8. évfolyam)

9. szám szeptember - Zolnay László: Buda alkotmánya

Mozaik a főváros múltjából Kőbánya — a fűszeres borok hazája Fővárosunk X. kerületét IV. Béla kapcsolta Pest városához az 1244. évi aranybullájával. Ezt a kiváltságlevelet újította meg I. Lipót 1703. okt. 23-án, amikor Pestet megerősíti jogaiban, birtokában, „valamint az eddig csendesen bírt mezei jószágaiban, nevezetesen Szent Lászlón és Burgundián". Az utóbbi név alatt fővárosunk régi krónikása, Schmall Lajos magyarázata szerint csak Kőbányát lehet érteni, mert Burgundia számos városban hegyet (szőlőhegyet?) jelent. A pesti oldalon pedig az Alföldről kiemelkedő domborulat egyedül Kőbányán van. Érdekes különben, hogy a Burgundia név sem e kiváltságlevél előtt, sem után nem szerepel többé egyetlen okiraton sem. A kitűnő kőbányák mellett, amelyek azután a kiváló borospincéket alkották, még bortermeléséről volt híres a mai X. kerület. Az Óhegy és Újhegy 962 holdján hétszázkilencvennégy szőlőbirtokos 1225 fertály nagyságú szőlejében ,,a legzamatosabb, legfűszeresebb szőlők virultak, amelyek bora ifjanta jól ízlelhető, de kedvességét 4—5 éves korában fejti ki igazán". A termelés évente 20—30 ezer akó (11—16 000 hl), de néhány borkereskedőn és kapáson kívül ,,igen kevesen munkáltatják haszonnal a szőlőket, hanem inkább csak mulatság okából tartják". Százötven évvel ezelőtt ezt az egész hatalmas területet még „Grosser Pesther Steinbrucher Weingarten" néven ismerték. A szőlőbirtokosok — többnyire Pest város tekintélyes polgárai — sokat panaszkodtak, hogy a présházakat, pincéket kirabolják, az érésben levő szőlőt lopkodják és garázda módon pusztítják, mert a hegymester hanyag, a csőszök nem teljesítik kötelességüket. Ezért akkoriban, a mai Víztorony közelében egy érdekes módon megépített tornyos házat emeltek, ahonnan a főcsősz ellenőrizhette csőszeit és az egész vidéket szemmel tarthatta. Szabályozott szőlőhegyrendszer azonban nem volt és ezért Pest város tanácsa utasította Keresztes Károly mezei kapitányt, hogy a közbirtokosság bevonásával szüntesse meg a visszaéléseket és állítsa helyre a rendet. A mezei kapitány 1848. szept. 7-re össze is hívta a főcsőszházba a', érdekelteket. Választmány alakult, amely szabályrendeletet alkotott a szőlőhegyek rendjéről. A későbbiek folyamán ez a választmány Rottenbiller Lipót nyug. főpolgármester elnöklete alatt egész Kőbánya fejlődését hathatósan segítette. A szőlők helyét azóta ipartelepek és lakóházak foglalták el, a főcsőszház azonban ma ís áll. Nem műemlék, de mint a régi idők érdekes, különleges maradványa, nemcsak figyelemre, hanem megőrzésre is érdemes. Sárpataky László festőművész festményén mutatjuk be olvasóinknak. Az Arany Alma Mátyás király várbeli építkezéseire a lefolyt ásatások révén fény derült. Kétségtelen, hogy nem 6 építette a királyi várat; gótikus formaadása és középkori méretei még Zsigmondtól származnak. Ezt a korábbi palotát Mátyás öltöztette a reneszánsz pompázatos ruhájába — évtizedekkel megelőzve az új stílussal Nyugat- és Közép-Európát. Nagyszabású átalakításai különösen 1476 után kezdődtek, a Dunára néző díszudvarnál, ahova a Corvinák nagyhírű könyvtára, Beatrix és Mátyás lakosztályai és a trónterem kerültek gyönyörű falfestményekkel díszítve. Az ajtókat, ablakokat vörösmárványból faragták és bronz domborművekkel ékesítették. A díszudvar körüli épületeket kettős tornác övezte és a középen Pallas Athene bronzszobrával díszkút állt. Közelében pedig a három Hunyadi: János, László, Mátyás bronzszobra magasodott. A gótikus boltozatok helyére fából faragott, aranyozott, dobozos mennyezetek kerültek a Hunyadiak és o nápolyiak családi jelvényeivel. Ugyanezek díszítették, egyéb alakzatokkal, a Budán készült színes majolika padlókat és kandalló csempéket is. Mátyás palotaépítkezése halála miatt befejezetlen maradt. Utóda, Ulászló alatt folytak még egy ideig az építkezések, de 1541-ben a soktornyú gót-reneszánsz palota a törökök kezére került, akik azt meszszire ragyogó, aranyozott cserepei miatt Kizil Elmának, Arany Alma palotának nevezték. A török Uralom alatti többszörös ostromok, egy villámcsapás, az itt elhelyezett török lőporraktár felrobbanása és a visszafoglalás ádáz harcai elpusztították a szépséges palotát. A felső paloták romjai a XVIII. század elején tűntek el. míg a középkori részeket akkor temették be, amikor az új palota építkezése megkezdődött. A Mária Terézia idejebeli. 1786-i építkezések azután tovább rombolták a nagy múlt emlékeit. A második világháború nagy viharában az újkor palota (Ybl-Hauszmann műve) is elpusztult. Utána Gerevich László ásatásai a gótikus Nagytermet, boltozott helyiségeket, az Alkápolnát, a Királypince részleteit hozták felszínre, amiket Gerő László tervei szerint állítottak helyre. Érdemes megtekinteni őket, a felettük levő kiállítással együtt. Az első térzene Nemcsak Budavárában, hanem bizonyára az egész országban az első nyilvános, téren lezajlott hangverseny 1423-ban volt. Zsigmond király akkor adott szabadalom-levelet a mai Hidegkúton, a nemesi birtokokra telepített harsonásoknak, hegedűsöknek, dobosoknak, dudásoknak, hogy mindenkor Űrnapján, a Nagyboldogasszony temploma előtt felállított sátraknál muzsikáljanak. A királyi levél megjegyzi: ha nem tennék, egy évre kitiltják őket a városból". Pest-Buda első újjáépítői A töröktől visszafoglalt kettős város rom és hamu. 1686 szeptemberében Bécs ideküldte Werlein István bárót, hogy igazgassa a két várost és kezdje meg a telepítést. Ennek megvalósítását Venerio Ceresola császári építőmesterre bízták. Emberfeletti feladat volt ez akkor, különösen azért, mert sem a városokban, sem azok messze környékén építőmunkások nem álltak rendelkezésre. Ceresola kőműveseket, ácsokat toboroz Ausztriából. 1686. november 27-én jelenti Bécsbe, hogy Stájerből, Karinthiából, Krajnából, Salzburgból vett fel építőiparosokat Budára. Az egy napról élőbbről keltezett költségkimutatásában pedig számot ad arról, hogy a bécsi ácscéhtől felfogadott harminchat segédet, Erhardt Ulses ácsmesterrel és személyenkint hét forint utazási és gondozási összeggel, összesen 252 Ft költséggel útnak indította őket Budára. A névsorban a következő nevek szerepelnek: Hanss Hoffmann, Mattias Gastacher, Marx Heiss, Georg Ennser, Hanss Wagner, Thoma Fraunschueg, Hanss Newpawer (Neupauer), Gregor Leschänz, Hanss Maissl, Hanss Georg Pirchmayr, Mattias Kalchgruber, Caspar Pole, Wolf Holzinger, Hanss Weichenbeger, Hanss Mühlberger, Sebastian Schretter, Georg Ostermann, Christoph Wahlner, Mattias Hasslmayr, Georg Leitner, Hanss Halmer, Rueprecht Reithner, Mattias Angermayr, Mattias Schäringer, Hanss Opperreither, Gregor Wehria, Paul Mühlberger, Ulrich Hessl, Thoma Poidtner, Simon Lethner, Bernhardt Freidtinger, Mattias Schuster, Mattias Lorenz Pauer (Bauer), Hanss Marckhl, Simon Kriechpaumb. Hans Schmidt. Ők voltak Buda újjáépítői. R. R. S. Kilencszázéves vadászati intézkedések Legrégebbi vadászati tilalmunk — ha ugyan annak lehet nevezni — a XI. század végéről való. I. — tehát Szent László királyunk törvényei között olvassuk a tilalmat papoknak lóval, ebbel való vadászatáról. Mivel pedig a törvények azt tiltják, amit az emberek gyakorolnak: papjaink vígan vadásztak az egész középkoron át! Pár évvel később Kálmán király (1095—1116) első törvényében éppen csak említi a vadászatot. Elrendeli ugyanis, hogy misét mondani vadászatikor tilos. S ez nem is meglepő! Hiszen a magyar udvar, éppen úgy, mint az angol s a francia, rendszeresen több napos, ha nem több hetes vadászatokat tartott. Ide azután kivonultak a kancellária tagjai is, s a királyi kapella papjai, éppenúgy, mint a vadászok, solymászok, szakácsok s a jokulótorok, igricek. Konkrétabb vadvédelmi intézkedés II. Géza — másik nevén: Magnus — királynak az az 1157. évi rendelkezése, amelynek eredeti oklevelét máig őrzi az esztergomi érsekség. Ebben az ólombullával megpecsételt oklevelében Géza király az esztergomi érsekségnek adományozza azokat a só tömböket, amelyeket addig az Esztergom és Kakat (ma Párkány) közötti Dunarévnél a király emberei az esztergomi királyi udvar részére vettek át. A sokáig rosszul értelmezett oklevél egy vonatkozásban azonban mégis korlátozza az érsekeknek ezt az új kiváltságát. Az adománylevélben ugyanis II. Géza-Magnus király ezeket mondja: ,.azonban minden harmadik esztendőben, amikor nekem tetszik, és ezt megparancsolom, száz darab kősó adassék (a királyi vadász-ispánoknak). Ezek a sótömbök pedig ott, ahol a szarvasok gyülekezni szoktak, a földre tétessenek le . .." Az oklevél szövegének első ismertetője, Karácsonyi János régi tudósunk megállapítása szerint, II. Géza ezzel — a ma is korszerű — intézkedésével arról gondoskodott, hogy ,,gyülekező helyükre vonuló pilisi, börzsönyi, gerecsei szarvasai akkor se szűkölködjenek sóban, amikor az esztergom-kakati (párkányi) révnél már nem a királynak, hanem az érseknek emberei kapják az erdélyi hajókon ide felszállított sót..." Ezek tehát legrégebbi — a vadászattal s vadvédelemmel kapcsolatos — emlékeink. Ezeket követi 1504-ben II. Ulászló király Budán kiadott törvénye a jobbágyok vadászati, halászati és madarászati tilalmáról. Az 1514. évi ún. Dózsa törvény pedig végképp eltiltja a jobbágyság fegyverhasználatát. A vadászat, orvvadászat bozótjában csak a törökkor után, 1729-ben, III. Károly király idején teremtenek rendet. A magyar országgyűlés megalkotja az első, általános vadászati törvényt. z. I. ßP