Budapest, 1970. (8. évfolyam)

9. szám szeptember - Zolnay László: Buda alkotmánya

nak s az esztergomi érsekek személyében! Buda alapítása idején Esztergom közel háromszáz esztendős fővárosi múltra s jogokra tekinthetett vissza. Érseke s káptalana, amely ekkorra az esztergomi polgárvárosnak már mind több s több jogát, földterületét megszerezte, 1249 után, tehát még akkor is igényt tartott a város legfőbb gazdasági javára, az úgynevezett útkényszerre s az árumegállító jogra, amikor már Buda vált fővárossá, s Esztergomból a királyi udvar véglegesen elköltözött. Gazdasági harc — vallási fegyverek Az útkényszer, az árumegállító jog annyit jelentett, hogy a kereskedő portékájával köteles volt útjába ejteni az útkényszerrel, árumegállító joggal rendelkező Esztergomot, hogy ott áruját a helyi vámszedők vámmal sújtsák. A két város — Esztergom és Buda — gazdasági háborúja hamar s éles formában pattant ki. Az új főváros igyekezett megszerezni, a régi igyekezett megtartani a Duna vízi országútján s a dunántúli utakon át szállított áruk ellenőrzését, vámjövedelmét. A két város harca egyre jobban elmérgesedett. Utóbb ez a tisztán gazdasági jellegű érdekellentét vallásos mezt öltött. Buda ellenlábasai ugyanis, a szigeti apácák, az óbudai káptalan s az esztergomi érsekség, a XIII. század végére már valóságos érdekszövetségbe tömörültek, s — minden rendelkezésükre álló eszközzel — együttesen intéztek támadást Buda s Buda polgársága ellen. Meg akarták bénítani Buda gazdasági kibontakozását. Az egyház kivételes középkori hatalmán kívül az is erősítette ezt az érdekszövetséget, hogy többnyire az óbudai prépostok közül kerültek ki a királyi kancellárok, s jó néhány óbudai prépost emelkedett utóbb az esztergomi érseki székbe. (Maga az óbudai prépost mindenkor a tizenkét esztergomi kanonok egyike volt.) Pest város 1244. évi szabadságlevele — amellyel utóbb Buda élt — olyan jogokat biztosított Buda polgárainak, amelyek nemcsak Esztergom árumegállító jogával voltak ellentétesek, de ellenkeztek az óbudai káptalan régi, s a szigeti apácák újonnan szerzett jogaival is. A XIII. század végére további — ellentétes értelmű — királyi intézkedések még nagyobb jogbizonytalanságot idéztek elő. Piacnapokon az apácák vámszedői ültek a budai Vár kapuiban, s vámmal sújtották a behozott árucikkeket. Főtemplomuk kegyuraságának jövedelmes joga — előbb egészében, 1285-től harmad részében — ugyancsak a szigeti apácákat gazdagítja. Dunai halászatuk, dunai vízimalmaik építése ellen az óbudai káptalan tiltakozik. Ez a két egyházi intézmény szedi a pestbudai révek, de még az átmenő hajók áruinak vámját is. A Budáról hajón és szekéren induló távolsági kereskedőt pedig — csakúgy, mint az oda igyekvőt — Esztergomnál s a bécsi országúton az esztergomi káptalan vámosai tartóztatják fel. Buda bilincsei Az esztergomi érsekség árumegállító joga, az esztergomi útkényszer, az óbudai káptalan régi, a Nyulak szigeti apácák új jogai, majd pedig a földbirtok-adományoknak az a lavinája, amellyel Béla király s utódai a szigeti apácákat elárasztották, a budavári főtemplom kegyúri jogának elidegenítésével s azzal együtt, hogy — az írott szabadságlevél betűjével ellentétben — Buda városát a polgárság választotta bírák helyett királyi várkapitányok kormányozzák, mindmegannyi súlyos kötöttség. Ezek mind jogi, mind gazdasági és területi vonatkozásban szinte bilincsbe verték a fiatal Buda polgárságát. Mégis — példaszóval élve — a budai polgárok megkeresték a vámon azt, amit a réven veszítettek! Pest városa Buda külvárosává süllyedt, s az is maradt a XV. század elejéig. Óbuda egyre reménytelenebbül zsugorodott az óbudai prépostság földesúri városává. Ezek a városok nem csábították letelepedésreapolgárságot. Az új, hegyi város megbízható falai, a királyi udvar jelenlétéből eredő gazdasági előnyök, Buda országos vásárai, a pénzverés áthelyezése Esztergomból Budára (s ennek jeleként a budai márka súlyértékének kialakulása 1270 körül) ellensúlyozták azt a hátrányt, amelyet a város polgárai számára a sok megkötöttség jelentett. IV. Béla király haláláig — mig a központi hatalom meg nem rendült — nem is került sor kenyértörésre Buda és az egyházi intézmények között. Az uralkodó személyes tekintélye meggátolta ezt. Utóbb azonban Buda — a királyi hatalomra támaszkodva — a nyílt szembeszállás útjára kényszerült. Kun László idején mind a város, mind az egyházi intézmények felhasználták a királyi hatalom gyengeségét arra, hogy saját jogaikat megerősítsék. Sem a polgárok, sem az egyházi intézmények nem idegenkedtek oklevelek hamisításától sem. És se szeri, se száma az ebből az időszakból származó, egymással homlokegyenest ellenkező királyi rendelkezéseknek! 1279-ben Kun László király Budáról a budai rektorral s a budai polgárokkal rekeszteti ki a Budán zsinatoló főpapságot. Ez a király és a polgárság közt kialakult jó viszony jele. 1285-ben Kun Lászlótól újra elnyerik szabad vásártartási jogukat és országos vámmentességüket; elismertetik szabad plébánosválasztási, kegyúri jogukat is. A tisztán gazdasági okokból kipattant harc azonban újra s újra feltámad, s a mohácsi vészig nem szünetel többé királyi s egyházi bíróságok tárgyalótermeiben. Káptalani és zárdai vámszedőknek Dunába mártogatása, eme vámosok véres futamodása a budai vásárokról — Budán csakúgy, mint a káptalanával ujjat húzó esztergomi polgárok piacán — szinte műsorszerűen hozzátartozik a középkori sokadalmak látványosságaihoz. 1292-ben egy Pozsony nevezetű óbudai kanonok fel is panaszolja egy esztergomi egyházi gyűlésen: a budaiak úgy bánnak az óbudai káptalannal, „mint farkas a báránnyal". Alegutóbbi budai vásárkor ugyanis a polgárok nem átallották „a káptalan tisztjeit és presbitereit a Duna vizébe mártogatni, őket keményen megütlegelni, s gyalázatos mocskolódásokkal illetni". Mindezt pedig — Pozsony kanonok állítása szerint — a budavári királyi rektor, s a magisztrátus tagjai ölbetett kézzel szemlélték. 1295-ben, a budai országos vásárkor a budaiak a szigeti apácák vámszedőit páholták el, majd pedig kiverték őket a vásár területéről. A szigeti kolostor ezáltal ötven márka súlyú ezüsttel károsult. (Nagy pénz ez akkoriban, ha meggondoljuk, hogy pár esztendővel előbb Komárom várát s a Csallóköznek ahhoz tartozó húsz faluját, egy tatai malommal egyetemben, nyolcszáz ezüstre taksálták; ennyiért vásárolta meg a komáromi uradalmat 1265-ben Walter ispán, Buda rektora.) Stibor János, királyi főkincstartó sírköve, XV. század (Vármúzeum) Mendel budai zsidó prefektus arcmása pecsétjén (Vármúzeum) 38