Budapest, 1970. (8. évfolyam)

9. szám szeptember - Cigánygyerekek az iskolában . Ismeretlen „Pest Város”-i címer 1848-ból

a legrosszabb helyen kereshetjük Budapestet. Leginkább Genfet nevezhetjük park-városnak, egy főre jutó 45,8 m-nyi területével, hasonló Belgrád helyzete is (33,7 m2

), újabban, hála a lakosság szétáramlásának a peremvárosokban, London is szépen tudott parkosítani (13,6 m!

), Kelet-Berlin is 11 m2

-t biztosíthat egy-egy lakosának, ám a legkedvezőtlenebb a párizsiak park-ellátása: mindössze 4,3 m2

. Budapest lemaradása onnan ered, hogy miközben a város épült, az építkezések nem voltak összhangban a park-létesítéssel, sokszor csak a rekonstrukcióról történt gondoskodás, és bár ma kétszer annyi területen található közkert, mint 25 évvel ezelőtt, bár a Fővá-.osi Kertészet 800 parkot kezel csaknem 10 millió m2

-es térségen, az új parkok létesítése mégsem tartott lépést sem az építkezésekkel, sem a lakosság lélekszámának rohamos emelkedésével. Különösen a fás ligetek, fasorok hiányát érezzük, mert a fák lassan nőnek, emberöltőbe is beletelik, míg a gondozást visszafizetik, ezért kellene óvni, védeni, valósággal dédelgetni őket. Ezt tesszük-e ? Dehogy tesszük. Úgy pazaroljuk őket, akárha muskátli tövek volnának. Ha valahol gázvezetéket kell lefektetni, utat szélesíteni, rögtön a fák pusztulnak. Ha valaki házat épít a budai hegyvidéken — s oly sokan építenek, hogy lassanként sű-Fejes László felvétele a zöldterületeknek! fáinkat. Igaz, hogy ezek — mint már mondottuk — legtöbbször építkezéseknek esnek áldozatul, mert a város terjed és az építtetők — de azok is, akik az építési engedélyeket kiadják — elképesztően „nagyvonalúak" olykor, ha „csak" fákról esik szó. (A Diósárok meredek lejtőinél pl. igazán adódnék beépítésre alkalmasabb telek, s mégis egyre-másra lesújt a fejsze e véderdők talajt, tájat egyaránt óvó fáira.) Más szempontból is elvadult gyermekei vagyunk a természetnek: elkeserítő látványt nyújtanak ezek a park-erdők a kirándulók látogatásai után is, mintha sem a felnőtteket, sem a fiatalokat soha senki sem világosította volna föl arról, hogy a bokrok és fák élnek, tehát nem tesz jót nekik, ha tépik, törik, szaggatják őket. rűn lakott városrészek lesznek ott is —, gátlástalanul írtja a fát, a pótolhatatlant, mintha nem is a nagyváros életet — mert jó levegőt — adó kincseit tékozolná, hanem pionír lenne Amerika őserdeiben. Nagyobb szigort! Az építkezési láz örvendetes: a lakáshiányt csökkenti, az életszínvonal emelkedését jelzi. Szívből kívánjuk, hogy legyen minél több pesti embernek „jó Budában" lakása, ám azt is joggal kívánhatjuk, hogy tekintse minden építkező példának a leleményes Odysseust, aki tudvalevően úgy építette föl ithakai házát, hogy az öreg fát benne hagyta, s az lombjaival betakarta a tetőt. . . Építeni igen, de barbárság nélkül. És ha ezt sem a magánszemélyek, sem a közületek vezetői nem értik meg, akkor olyan bírságolási rendszert kell bevezetni, amely meggyőzi azt is, kit sem szív, sem értelem, sem szépség, sem egészség szempontja nem győzhet meg. A jelenlegi büntetések ugyanis nevetségesen enyhék, az építtetők, akik fél vagy egész milliót fordítanak az épületre, a mellényzsebükből kifizetik a terebélyes tölgy ezer forintos „vérdíját". Megdöbbentő, ám helyénvaló szigorra is hozhatunk történelmi példát: amikor az 1919-es Tanácsköztársaság a Margitszigetet köztulajdonba adta, rendeletet is hozott hozzá. „A parkok rongálói állíttassanak forradalmi törvényszék elé". Emberélet egy szál virágért? — kérdezhetnénk. De tudjuk, hogy itt nem virágszálakról volt szó, hanem arról, hogy a tüzelő nélkül didergő, háborús nyomortól sújtott pesti nép e szigor nélkül hamar füstté változtatta volna a sziget fáit. Az 1945-ös ostrom után az első szovjet városparancsnok, Zamercev vezérőrnagy is azzal kezdte ténykedését, hogy megtiltotta a fasorok kivágását. Mert az a kevés városi fa hamar elégett volna, azután se pénz, se posztó, se tűz, se fa. Néhány fasor tüzelőnek egy nagyváros számára — semmi. Am élőfának megbecsülésre méltó kincs. Erdők a város peremén A budai parkok zöld ujjakhoz hasonlóan nyúlnak be a városba — hozzák a föld-anya simogatását, a jó levegőt. Mögöttük azonban ott a kéz, s maga a föld-anya: a budai hegyek erdői, a fővárosi ember hétvégi felüdülésének színterei. Budapestet összesen 4167 hektár (ebből Budát 2580 hektár) erdő övezi, egy lakosra tehát 22 m2

igazi szabad természet jut. Ez a terület „parkerdő", tehát a fa-termelés haszna itt nem jöhet számításba, a kitermelés tilos, csupán a kiszáradt fákat szabad kivágni. A „nem szabad" és a „nem lehet" azonban nem mindig adekvát fogalmak, s ezért történik meg, hogy kirándulásaink során olykor hiába keressük rég megszeretett kedves A természet nélküli élet „mű-élet" s a kőtömbök skatulyáiba zsúfolt, a biológiai valóságtól elidegenedett „mű-ember" új Anteuszként bűnhődik azért, hogy elszakad éltetőjétől. Az új lakótelepek tervezői jól látják ezt, s ezért veszik körül parkokkal a házakat. Csakhogy évtizedek kellenek hozzá, míg ezek a puszta térségek valóban ligetekké válnak, még akkor is, ha közben senki sem teszi tönkre a facsemetéket. Ezért kell a meglevő növényekhez alkalmazkodva tervezni, s megtartani őket, bármi áron. Ami az árat illeti — az pénzben is megtérül. Ha a magunk egészségének védelménél ez nyomósabb érvként hat, hát említsük meg, hogy export bevételeink között idegenforgalmunk a második helyen áll, s már 1962 — 66 között 8,3 millióról 39 millió dollárra nőtt az az összeg, amit látogatóink itt költöttek el. Azóta bizonyára még sokkal többre kerekedett ez az összeg. Budapest táji szépségéért népszerű, fekvése, környéke a vonzó. A látogató, aki szertenéz és elámul, nem a kőtengert látja, hanem a Tabán lankáit, a hegyek koszorúit, a Duna két partjának panorámáját. Nálunk a táj, a természet és a város egy részének csodálatos harmóniája a lenyűgöző: ezt kell óvnunk, védenünk, fejlesztenünk. Elsősorban önmagunkért, de azért is, hogy érdemes legyen a hazai és külföldi vendégnek Budapestre látogatni. Bozóky Éva 29