Budapest, 1970. (8. évfolyam)

9. szám szeptember - Tarnáczi Lóránt: A Duna-kanyar II.

Tarnóczi Lóránt D Duna-kanyar II. Tervek és remények részben rossz, mert nagyban hozzájárul a népgazdasági szempontok és arányok szem elől tévesztéséhez. A túltervezés is általános intéző bizottsági hiba. Időben túlságosan előre, mennyiségben és minőségben túl sokat, túl sok szervnél, illetve túl sok szinten szoktak tervezni vagy terveztetni. A régió túlértékelése ugyancsak elterjedt. A Duna-kanyart például hol a Szász-Svájccal, hol a Rajna-völgyével, hol az osztrák Wachau-val mérik össze, mindig a saját terület javára. Folyik efféle összehasonlitás országon belül is, rendszerint a következő formában: „Hol van az országban még egy olyan ...?!" A Duna Zebegénynél. Tokaji András felvétele Az intéző bizottságok egy-egy idegenforgalmi szempontból fontos terület koordináló és tanácsadó szervei. „Az intéző bizottság feladata nem az irányítás, hanem a segítés" — erősítette meg ezt az elvet Kisházi Ödön is (Idegenforgalom, 1969. 10.). Az első, a balatoni bizottság helyzetét és jogállását még törvény szabályozta (1929. XVI. t. c.). Az újabban alakultaké azonban (számuk jelenleg kilenc, a ráckevei Duna-ág bizottságával együtt tíz) változó, bizonytalan. A Duna-kanyar Intéző Bizottság (rövidítve DIB) 1958 óta működik; elnöke dr. Balassa Qjrula. A DIB lenne hivatva gondoskodni arról, hogy az 1016/1965. sz. kormányhatározat célkitűzései megvalósuljanak, de ehhez nem rendelkezik sem kellő hatáskörrel, sem megfelelő anyagi eszközökkel. Igaz, a bizottságok az Idegenforgalmi Alapból ez ideig meghatározott évi összeget kaptak a helyi fejlesztési tervek támogatására. Ezek az összegek azonban csökkenő irányzatot mutatnak, s félő, hogy teljesen el fognak apadni. A DIB például 1968-ban még 3,2 millió forint fölött rendelkezett, 1970-ben pedig már csak 2,5 millióhoz jutott. A Duna-kanyar régió korábban, a balatonival együtt, abban az előnyben is részesült, hogy az ÉVM külön területi főépítész kinevezésével segítette a fejlesztési elképzelések és a kivitelezési tervek összehangolását. Ezt a státust azonban 1968-ban megszüntették. Ezek és más egyéb jelek arra mutatnak, hogy némelyek szeretnék az intéző bizottságokat tovább gyengíteni és végül teljesen felszámolni. Pedig az intéző bizottságok intézménye jó! Kiváló szakemberek végeznek bennük értékes társadalmi munkát, amelyet egyébként csak milliós nagyságrendű összeggel lehetne megfizetni. Tagadhatatlan viszont, hogy a bizottságok rengeteg irreális elképzelést is felvetnek, s azokat részleteikben is kidolgoztatják azon elv alapján, h°gy „jó lesz majd ez is valamikor". Pedig a hoszszú lejáratú konkrét tervek térben és időben elavulnak. Túl sok a tanácskozás, az ankét, a kérdőív és a jelentés is. Nyomukban ritkán születik azonban megfogható eredmény. Az idegenforgalom szervezete általános megerősítésre és reformra szorulna Magyarországon, mert a forgalom a jelenlegi szervezeti kereteken túlnőtt. Az idegenforgalom nem lehet egyetlen tárca egyetlen főosztályának az ügye. Az általános reformon belül az intéző bizottságok összetételének és működésének megreformálása is indokoltnak látszanék, de nem felszámolásuk, hanem megerősítésük érdekében. El kellene például érni, hogy a bizottságok a jövőben ne dolgozzanak ki, illetve ne dolgoztassanak ki több általános regionális perspektivikus fejlesztési tervet, mert az élet konkrét operatív ütemterveket igényel. Ilyen formában: ide legelőször is ez és ez kell, ennyibe és ennyibe kerülne. Hozzá erre és erre lenne szükség, ennyibe és ennyibe kerülne. X beruházás várható gazdasági kihatása ilyen, Y-é amolyan. Az így összeállított tervet az intéző bizottság keretében valamennyi érdekelt hatóság és vállalat megtárgyalná. Megállapítanák a preferenciákat, és ennek alapján elvégeznék a rangsorolást. Valamennyi érintett — vízügyi, természetvédelmi, műemléki stb. — szervnek jó előre és visszavonhatatlanul meg kellene határoznia minden egyes objektummal kapcsolatban konkrét állásfoglalást. Ezután következhetnék a fedezet kérdésének tisztázása. A hátrább rangsorolt fedezethiányos beruházásokat törölni, a megvalósíthatókat pedig szinkronba hozva ütemezni kell. Ezek után a jóváhagyott terv alapján kellene dolgozni, minden kapkodás és utólagos visszakozás nélkül. így megszűnne az a lehetetlen helyzet, hogy az intéző bizottságok újból és újból összesített kívánságlistákat terjesztenek elő, amelyeket az érintett tárcák és főhatóságok — fedezethiányra hivatkozva — rendre elutasítanak. Olyasmi sem fordulhatna elő, hogy egy költségvetési szerv előbb ígér egy összeget, majd — magát meggondolva — máshová „csoportosítja át" azt. S főként nem kerülhetne sor arra, hogy előbb készüljön el egy gomb, és csak később, hozzá igazítva, a ruha. Ez utóbbi megjegyzés főként a kellően át nem gondolt, elő nem készített vállalati beruházásokra vonatkozik. A beruházási vállalatok munkáját nagyobb szigorral kellene ellenőrizni, mert ezek többnyire a legolcsóbb megoldást keresik (ez érdekük), s emiatt hihetetlenül megnövekednek az üzemeltetési és karbantartási költségek. Alig ad át ugyanis valamit üzemeltetőjének a beruházási vállalat, annak máris átalakítással és felújítással (!) kell törődnie. Az ilyenkor megindított perek a tényleges helyzeten mit sem változtatnak. A regionális elfogultság minden intéző bizottság, így a DIB munkájában is érvényesül. Ez részben jó, men hajtóerő, amely előbbre visz, 18