Budapest, 1970. (8. évfolyam)

9. szám szeptember - Fülöp János: Angyalföld tudora

Nos, szóról szóra ez esett meg azzal a helytörténésszel is, akiről beszélek, s aki alighanem minden magyar helytörténészek nesztora: angyalföldi családban nevelkedett, Angyalföldről nősült, s ha a helyhez nem is, de a levegőhöz, ha az ott élők személyéhez nem is, de lelkükhöz és gondolatvilágukhoz élete minden percében hű maradt. 2. Kinél valamiféle alkalom, kinél kedvtelés vagy szenvedély, kinél az elhivatottság parancsoló érzése teszi, hogy „műkedvelő" vagy hivatásos helytörténésszé válik. Őnéki mindvalahány lépcsőfok végigjárása megadatott. Nem is akárhogyan. Vegyük az elsőt, az alkalmat! Egy nemrég készült interjúból idézem szavait: „— Húszesztendős lehettem akkor, épp csak megkezdtem tanulmányaimat a műegyetemen, amikor családunk orvos barátja azt tanácsolta apámnak, hogy nyáron okvetlenül küldjön el egy-két hétre a tenger mellé, mert valami baj van a tüdőmmel... így kerültem Abbáziába. Érkezésem másnapján történt: a déli sétány egyik padján üldögéltem, arcomat a napfény felé fordítva, szemben Angeolina tengeri fürdőjével. A nap elbágyasztott, nem is néztem fel, amikor egy férfihang szólított jó németséggel: gestatten sie? Megengedi? Intettem a fejemmel, valaki leült mellém. Nem sokat törődtem az egésszel, egy kicsit bosszantott is a dolog, hiszen jólesett volna az egyedüllét. Az idegen megmozdult mellettem és ismét hozzám szólt, csak akkor vettem szemügyre: alacsony, erősen kopaszodó férfi volt, nálam talán tíz esztendővel korosabb. Beszélgetni kezdtünk és én egy idő után, nem tudom miért, úgy éreztem, szívesen ülök egy padon ezzel az emberrel. Elő ször intellektuális érdeklődése tűnt fel, kérdéseinek lényegre törő egyszerűsége. Mikor megtudta, hogy Budapest egyik munkásnegyedéből származom, ettől a témától többé már szemmel láthatólag nem akart eltávolodni. Firtatta, hogyan kerültem be a műegyetemre, érdekelte minden, amit ebben a tárgykörben tőlem hallhatott. Rövid idő alatt megértettem, nem olyan emberrel van dolgom, aki unalmában társaságot keres. Be kellett látnom azt is, nem annyira személyem, hanem a sorsomban rejlő információk keltették fel érdeklődését. Másnap jegyeztem csak meg a nevét, Vaclav Türk-nek hívták, úgy mondta, a foglalkozása újságíró, Ogyesszából származik s emigránsként él Abbáziában. Nap nap után találkoztunk, én úgy éreztem, ismeretségünk lassan barátsággá mélyül, a tisztelet, amit iránta éreztem, nem csupán a köztünk levő kor- és tapasztalatkülönbségből származott, be kellett vallanom magamnak, egyszerűen megigézett őszintén kitáruló, élvezetes egyénisége. Szórakoztató és tanulságos volt minden perc, amit vele töltöttem, annak ellenére, hogy inkább az általam ismert dolgokról beszélgettünk, de néha furcsa módon e beszélgetések során derengett fel bennem, hogy tulajdonképpen mi is az, amit ismerek . .. Újra és újra visszatérő témánk volt a pesti munkásnegyedek élete, arról én sokat tudtam, hisz ott nőttem fel, az apám azt az életet élte, s azt élték hajdani iskolatársaim, barátaim is. Kérdezett a munkaidőről, a bérről, a lakáshelyzetről, az értekésről, az iskoláról, a szeme üyenkor résnyire szűkült, feszülten figyelt, egyetlen mondatot sem akart elszalasztani. Másfél hét alatt mindazt megtudta a pesti munkások sorsáról, amit én tudtam. Lehet, hogy többet is." A fiatalember később megtudta, hogy Vaclav Türk — nem Vaclav Türk, mert „dr. L. Jerzsenkievicz" névre szóló leveleket kapott; s búcsúzáskor megtudta, hogy az utóbbi név is álnév volt, mert az illetőt — bemutatkozott — így hívták: Vlagyimir Iljics Uljanov. Lenin kérdései jelentették tehát az alkalmat arra, hogy Angyalföld jövendő tudora első ízben összegezze szülőhelyéről szerzett ismereteit és tapasztalatait; akkor még mint ifjú mérnökhallgató . . . 3. . . . alig néhány évvel később pedig már műépítész, tehetséges, keresett szakember, akiről azt szokás mondani: „jónevű". Nos, az ő neve bizonyos „jobb körökben" mégsem volt jó. A szellemi élet sok szférájában felfigyeltek széles körű érdeklődésére, barátai közé sorolhatta — Csathó Kálmántól Bársony Istvánig — a korszak valamennyi élethitű, valóságszerető íróját, érdekelte a képzőművészet, belekóstolt a művészi fényképezésbe, régészkedett, kutatta a magyar flórát — azokkal a „jobb körökkel" azonban legfeljebb üzleti kapcsolatba, ha került, s volt idő, mikor még abba se, mert nehezen bocsátották meg egy-egy mezallianszát, „méltatlan" munkáját, elsősorban a Vasas Székház megtervezését. . . . . . mert ő tervezte az épületet, a legális magyar munkásmozgalom egyik mindenkori központját, fellegvárát! A nagymúltú szakszervezet vásárolta meg a Magdolna utcai telket (nem volt olcsó, 2700 millió koronába került), s hamarosan elkészült a székház is, hatalmas üléstermével, számos kisebb-nagyobb helyiségével. E falak közt kezdettől gyakran voltak éles viták, olyan konferenciák és kongresszusok, amelyek befolyásolták az egész magyar munkásmozgalom helyzetét, irányát (s természetesen tükrözték sajátos ellentmondásait is). Nemcsak opportunus vezetők, párthivatalnokok dolgoztak itt, hanem megingathatatlan forradalmárok is, a párt mártírjai, Pataki Istvántól Koltói Annáig, s ő mindüket ismerte, mert sűrűn megfordult a magatervezte épületben. 1944 októberének elején a hatóságok bezáratták a székházat. A láncokat — ha képletesen is — a felszabadítók verték le az ajtókról, ekkor vette kezdetét a Vasas Székház — sajnos, tudtommal még megíratlan — történetének második fejezete, amikor annyi országos érdekű esemény színhelyévé vált... Az alkotó számara vajon mit jelentett a történelmi fordulópont? Hatvankét esztendős volt akkor, nyugdíjas korú, ilyenkor az emberek legtöbbje jól megérdemelt pihenőéveibe kezd. Ő azonban a jól megszolgált szabadidőt — munkára fordította. A múlt táróiba szállt alá, hogy az új jelent gazdagítsa azzal, ami előbányászható. így lett a régi kedvtelésből szenvedély s abból a régóta dédelgetett elhivatottság. Az emlékek, adatok bekezdésekké álltak össze, a bekezdések fejezetekké, a fejezetek tanulmányokká sokasodtak. 4. Jómagam a hatvanas évek elején találtam szembe magam — nagyon is „kézzel fogható módon" — Angyalföld történetével. A kerületi pártbizottság egyik munkatársa bevezetett az egyik helyiségbe és kitárta a sarokban álló öreg szekrény ajtaját; a polcokról, egyensúlyukat vesztve, vaskos papírkötegek oszlopai dőltek felénk: tanulmányok, visszaemlékezések, fényképek, különféle adatok, ezer meg ezer oldalnyi „nyersanyag", melyet egy ezzel foglalkozó, népes bizottság gyűjtött öszsze, s amelyből egy, a kerület sorsát és embereinek életét jellemző dokumentumregényt terveztem írni. Ennek a rengeteg irománynak a rendszerezése is hónapokig tartott. Kiderült, hogy vannak olyan memoárok, dolgozatok, melyeket jószerével változtatás nélkül felhasználhatók; más korszakokról viszont semmiféle feldolgozás nem akadt. Hamarosan kialakult bennem a készítendő könyv jellege és szerkezete, ebben azonban — ha úgy tetszik, tudat alatt — máris befolyásoltak a meglevő, egészükben is használható kéziratok, s ezek közt is különösen egy, amelyik életszerűségével, színeivel, adatainak szerteágazó voltával sokszorozta meg tárgyismeretének eleven hatását. Ez a — joggal nevezhetem így: — történeti riportázs egyformán hiteles ízekkel idézte fel Angyalföld levegőjének füstszagát, a Duna felől szállongó vízillatot s az építkezéseken dolgozó szlovákajkú napszámosok bográcsainak ínycsiklandó páráját; szaporaszavú cicerónéja volt a kutatónak nemcsak a kerület térképén, hanem lakóinak szokásai közt is, felkeléstől lefekvésig, születéstől a halálig; vérbő alakok, emlékezetes figurák keltek életre s váltak ismerőseinkké, gyárosok és munkások, iparosok és kereskedők, vándorok és őslakók, katonák és civilek, mindenféle angyalföldiek; teljes listáját kaptuk gyáraknak, korcsmáknak, neveknek, divatnak, kedvtelésnek. A név, mely e fóliák homlokán szerepelt, ismeretlen volt előttem, s mert munkám javát nem a meglevő adatok kiegészítése, hanem a hiányzók felkutatása jelentette, később sem szorgalmaztam a találkozást. Nem tettem jól. Ma, ismerve Angyalföld tudorát, s emlékezetének percenként meghökkentő bravúrjait, bizonyosra veszem, hogy az általa fel nem dolgozott többi korszakról is rengeteg értékes adatot kaphattam volna. „Angyalföldi krónika" című könyvem első harmadában így is alig van olyan oldal, ahol valamüyen összefüggésben fe1

ne használtam volna a rendelkezésemre jutott adat-csemegéket. Örülök, hogy ezt most elmondhatom. 5. S a név, mely e bizonyos tanulmányok élén szerepelt ? Nem megtalálni volt nehéz, nem szóra bírni, barátságát elnyerni — az volt nehéz, hogy meggyőzzük: szükséges a bemutatása. A neve: Tauszig Béla. Gyémántdiplomás építészmérnök, s Budapest egyik legbrilliánsabb tollú historikusa. 14