Budapest, 1970. (8. évfolyam)

9. szám szeptember - Fekete Gábor: A Belváros elnöke

Ii Belváros elnöke Hatvanháromezer állandó lakos gazdája, de a naponta bejáró dolgozókat és a kerületben megforduló sokaságot is számítva 300 ezer ember sorsa, élet- és munkakörülménye, szűkebb környezete foglalkoztatja az V. kerület tanácselnökét, Csehik Ferencnét. Minden nap — immár húsz esztendeje. Az életút A VB titkárában, aki hosszú évek óta együtt dolgozik vele, ma is ugyanolyan kellemes benyomást kelt, mint az „egyszerű" lakosban, aki először keresi fel fogadónapján; zavarbaejtően fiatalos külső, karcsú, egyenes derék, nyugodt, határozott és nyílt beszéd, tiszta, komoly tekintet — íme a benyomás. Ez a tekintet és az életpálya, a külső megjelenés és a belső tartás, az önarckép és az önéletrajz pompás összhangban áll egymással. Az Engels téri tanácsházától igencsak távol, az ország csücskében levő elöljáróságon anyakönyvezték; ennek a távolságnak Csehikné nyolcgyermekes szegényparaszt szülei 1944-ben látták igazából hasznát: Battonyát az elsők között szabadította fel a szovjet hadsereg. A fővárosban még tomboltak a német és nyilas gyilkosok, amikor ő már bekapcsolódott a battonyai ifjúkommunisták munkájába. Néhány hónappal az ország felszabadulása után látta meg először Budapestet, a romos, de bizakodó fővárost, akkor küldték MADISZ-iskolára. És itt maradt. Kitanulta első mesterségét, a női szabóságot, a másodikat, a gyors- és gépírást, aztán következett a közgazdasági egyetem. Politikai pályafutása egyidős a budapesti tanácsok megalakulásával: tanácstagból lett az V. kerületi tanács végrehajtó bizottságának elnökhelyettese 1951-ben. „És ez olyan nagy munka . . .?" — Ma is emlékszem, mennyire kapálództam a rangos beosztás ellen, amivel olyan fiatalon megtiszteltek. Dehát más terveim voltak, meg aztán az ötvenes évek elején ebben a tanácsban meglehetősen nyomasztó volt a hangulat, áldatlan klikkharcok nehezítették a munkát. Reszortjaim annyi teendőt zúdítottak a nyakamba, hogy ki sem látszottam belőlük: hozzám tartoztak az oktatási, a népművelési, az ipari, a kereskedelmi, a lakás- és a házkezelési ügyek, s ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy eljön az idő, amikor tovább bővül a munkaköröm, kinevettem volna. Elrepült hét év, benne az ellenforradalommal, és én, aki magamban örökösen azt hajtogattam, hogy legfeljebb még egy évig maradok, aztán búcsút mondok a tanácsi munkának, 1958-ban megkaptam elnöki kinevezésemet. Háromszor annyi munkának gvürkőztem neki, mint amennyi korábban volt. — Sose felejtem el, fellátogatott hozzám a tanácsba a lányom — lehetett akkor 8 éves - és megkérdezte: - Anyu, egyedül vagy ebben a nagy szobában és nem félsz? Mondtam neki tréfásan, hogy félnék én, csak hát nincsen rá időm, mert rengeteg a dolgom. — Miért, mit csinálsz egész nap? — Hát,iratokat olvasok, telefonálok, tanácskozom a munkatársaimmal, intézkedem, tanulok. Kislányom csalódott arcot vágott: És ez olyan nagy munka . . . ? Néha úgy érzi Csehikné, hogy az a háromszázezer ember, amelyik a nap minden órájában valamilyen kapcsolatban áll a Belvárossal - egyszerre rohanja meg gondjaival. Reggel fél 9-től, munkakezdettől a napi posta olvasása habzsolja az órákat : a felsőbb szervek intézkedéseinek, utasításainak tanulmányozása, a lakosok hozzá címzett, névre szóló levelei. Ez utóbbiakból annyi gyűlik öszsze, hogy estére is hazavisz belőlük. Folytatódik a nap a konzultációkkal, az elnökhelyettesek, osztályvezetők részvételével. Közben tucatnyi telefonbeszélgetés zajlik le. Az útépítőkkel, akik az ígéret ellenére sem végzik el a kért munkát, egy vállalattal, mely soron kívül kért üzlethelyiséget, a tanács jogászával, az állandó bizottság elnökével, a KÖJÁL-al, a KISZ-bizottsággal és így tovább. Aztán sietni kell az értekezletre a fővárosi tanácshoz — amelynek végrehajtó bizottsági tagja —, vagy a kerületi pártbizottságra, majd rohanás vissza a fogadóórára. — Emlékszem az első, húsz évvel ezelőtti fogadóórámra. Egy idős néni jött be hozzám. Hellyel kínáltam és bátorítottam a beszédre. Nem sokáig kellett buzdítanom. Eltelt egy negyedóra, félóra és belőle csak folyt a szó. Nem tudtam, mire akar kilyukadni, hagytam. Csak akkor ijedtem fel, amikor az órámra pillantottam, s kint már jónéhányan türelmetlenül vártak rám. Kifakadtam: — De édes néni, az ég szerelmére, mondja már meg végre, mi a kívánsága ? — Semmi, drága lelkem -hangzott a válasz —, dehát olyan jó dolog, hogy valahol végre kibeszélhetem magam ... — Ma már nem engedhetem meg, az ilyesfajta „jóleső" panaszkodást, az idő, no meg a teherbíróképességem is rövidebb, fontosabb eszmecserékre szorítanak. Kinek könnyű . . . Időnként, amikor a huszonkét budapesti kerület tanácsi vezetői — köztük négy női elnök összegyűlnek, Csehikné megkapja a félig tréfásan, félig komolyan hangzó, sóhajjal kísért irigykedő szemrehányást: „Hja, könnyű nektek . . . kicsi kerületet igazgattok, beépített, rendezett területekkel, fehér folt nélküli szolgáltató hálózattal, sok üzlettel, a közlekedésre, közvilágításra, parkosításra sincs gondotok, annyi a főútvonalatok . . ." Ha a látszat valóság lenne, joggal „irigyelhetnének" minket. Sajnos, nem így van. Hogy egy kerület vezetőinek könnyű-e a dolguk, az pontosan mérhető azon, mennyire elégedett a tanács és a lakosság. Mi tagadás — egyikünk sem elégedett. Én azért nem, mert minden jogos kívánságért, amit meg akarok valósítani, nagyon keményen meg kell küzdeni, hiszen kevés a lehetőségünk, az anyagi eszközünk. Még mérlegelni is nehéz az igények súlyát, fontossági sorrendjét. Mások a kívánalmak Rákospalotán vagy Budatétényben és megint mások a Belvárosban. A mi lakosaink legszívesebben azt szeretnék, ha minden házban lenne Közért és Röltex, Palotán a fele annyi üzlettel is elégedettek lennének, mint amennyi ma nálunk van. De hát ettől az érvtől az igény még igény marad, méghozzá kielégítetlen igény, és emiatt a tanács nem lehet elégedett. Üzlettel valóban bőven ellátott a Belváros, de milyenekkel ? Nagyon sok közülük a korszerűtlen, a zsúfolt, hiányzik belőlük mindenfajta szociális létesítmény, bővítésükre nincs szabad terület. — Meg aztán nálunk találhatók a legrégibb lakóházak, a lakáshelyzet, az ingatlankezelés épp oly fájó gondja a belvárosiaknak, mint a főváros más pontján élőknek. Sehol sincs a fővárosban olyan kevés zöldterület, mint a mi kis szűkebb hazánkban, s azzal sem dicsekedhetünk, hogy a mi kerületünk az egyetlen, ahol nincs egyetlen ABC-áruház sem. Négy éve készülődünk az építéséhez, de még hozzá sem foghattunk. Aztán itt a gázfűtési program, vagy a Belváros rekonstrukciója. A mi javaslatainkat is beépítették a tervekbe, elsősorban minket szolgál majd az újjászülető Belváros s bármennyire is fővárosi beruházásról van szó, a rendezés okozta zökkenőkre mégsem mondhatom az embereknek: „nem az én asztalom". Egyszóval — nem is olyan könnyű nekünk. Anya és városrendező — Tanácselnöki tevékenysége folyamán mi szerezte a legkedvesebb perceket ? Hosszasan gondolkodik. Aztán a komoly arcon halvány mosoly jelenik meg. — Bánom, hogy sohasem készítettem legalább mégoly szűkszavú feljegyzéseket is élményeimről. Csakhát húsz évvel ezelőtt nem számítottam arra, hogy a mai napig is itt dolgozom majd, most pedig már úgy érzem, elkéstem a naplóírással. Bizonyára történt velem kedvesebb epizód is, mint amit elmondok, de nagyobb elégedettséget ritkán éreztem . . . Egy idős ember felkeresett a fogadóórámon, nem lakást, nem segélyt, nem adókedvezményt kért. Csak azt: akadályozzam meg, hogy az utcában folyó építkezés miatt az építők kivágjanak egy fát. Meghatott, hogy egy ember veszi a fáradtságot, eljön hozzám, egy órán át türelemmel vár, hogy sorrakerüljön és harcol egy fáén, amely nem is csak az övé. Megakadályoztam a fakivágást. A megfontolt beszéd, a belőle áradó nyugalom késztet arra, hogy megkérdezzem: volt-e példa rá, hogy kihozták a sodrából ? — Volt is, van is. Például mindannyiszor felmérgesedek, valahányszor a tanácsi dolgozók közül valaki a saját hatáskörében is megoldható feladattal „labdázni" kezd. Az államigazgatási teendők sok papírmunkával, sok üggyel járnak, s a hosszú éveken át naponta, óránként jelentkező ügyek intézése csak egyféleképp mentesítheti az ügyintézőt attól az érzéstől, hogy ő valamiféle taposómalomban dolgozik: ha szenvedéllyel végzi munkáját. Ez a szenvedély megnyilvánulhat a főváros, a kerület szeretetében, az emberek és az őket kiszolgáló, gyönyörködtető létesítmények szeretetében, vagy abban az örömben, ami egy-egy, törvényesség és emberség kísérte ügy ad acta tételét követi. Ezzel kapcsolatban hadd említsem meg, mennyire nem elvont fogalom számunkra a tanácsi hatáskör bővülése: amióta a mi költségünkből, a mi terveink alapján is gazdagíthatjuk a kerületet, sokkal inkább a magunkénak érezzük az új létesítményeket. Talán ezért is tartozik a legkedvesebb teendőim közé egy-egy új üzlet, intézmény avatása. — Az elnöki teendők igen szerteágazók; mégis, melyek azok a feladatok, amelyeket különösképp a magáénak érez ? — Talán úgy fejezném ki, hogy a legotthonosabban az anya és a városrendező szerepében érzem magam. Munkám végzésére idestova húsz éve képezem magam, műszakilag, és jogilag éppúgy, mint egészségügyi vagy szervezési tekintetben. De az anyák gondjait magamtól is átérzem, a bevásárlás, a gyermeknevelés, a mosás-takarítás — az én teendőim között is helyet kapnak, a második műszaktól magam sem mentesülök; Érthető, hogy valahányszor az ezekkel kapcsolatos gondok, fejlesztések kerülnek a tanácsi munka napirendjére, igencsak „aktív" vagyok. Másrészt a kerület felelős gazdájának megbízását is vállaltam, s ilyen megbízatásnak csak belső kényszer sugallta patriotizmus alapján felelhetek meg. Talán ezzel magyarázható, hogy a városnak, a városrésznek rendezgetése, jövőjének tervezgetése anvnyira szívügyem. Búcsúzunk az elnöktől. Sok sikert kívánunk neki - újabb húsz évre. Fekete Gábor 12