Budapest, 1970. (8. évfolyam)

9. szám szeptember - Dr. Ábrahám Kálmán: Metró a Deák tértől a Déli pályaudvarig

gány! — akkor a kézenfekvő közhely jut eszembe: mennyivel kedvezőbb itt az életük, mint a nagyvárosi bérházak elszigeteltségében. Kritikusságom azonban tárgyilagosságra int: a kellemes hónapok után az öregeket kétszeresen sújtja a külvárosi lakások hidegsége, a központi fűtés, a fürdőszoba, a hideg-melegvíz hiánya, az üzletek messzesége stb. (JÖVÖ) Jól tudom, hogy — ha nem akarok egyoldalú lenni — illenék idéznem a számokat: menynyit költ a főváros évről évre közművesítésre, elöregedett lakások helyrehozására, üzlethálózat fejlesztésre a külvárosban. Azzal is tisztában vagyok, hogy az amúgy sem rózsás helyzetet súlyosbítja a vidékiek szakadatlan föláramlása, amely mindenek előtt a külső negyedek gondjait sokszorozza meg Ismerem a közgazdászok becslését: minden egyes vidéki több tízezer forint évi többletkiadást okoz Budapestnek, ha itt telepszik le, itt vásárol, itt helyezkedik el, s itt veszi igénybe a közszolgáltatásokat, amelyek — a víztől, gáztól, világítástól a közlekedésig — nem kis mértékben terhelik az államháztartást. Abban sincs semmi csoda, hogy az állami erőfeszítések máig sem voltak képesek alapvető változást előidézni. Mi várható tehát? — kérdezheti bárki, aki nem magyarázatra, mentegetődzésre kíváncsi, hanem a reális kilátásokra. Azt hiszem, immár nem ingatag jóslat: akinek úgy hozza a sora, hogy a következő évtizedre el kell hagynia szűkebb hazáját, a XXI. kerületet, 1980-ban egy másik Csepelre tér viszsza. A Boráros tér felől érkező gyorsvasút ablakaiból már látni az emeletes házsorokat, amelyek szinte valószínűtlenül emelkednek a jellegzetes földszintes munkásházak fölé. S a Gubacsi híd irányába is ellentmondásos az utcakép: a dán házgyári épületek sora ugyan hamar megszakad, s föltűnnek a hajdani csepeli polgárok avitt „előkelőséget" árasztó egykori „főutcái" házai. De a Papírgyár épülő irodaházának panelkolosszusa egyelőre csak jelképesen — már a házgyári házak ívét zárja be. A változást a mi utcánk is jelzi. Az egyik végén üresek a telkek, s egyelőre hatalmas toronydaru acélökle lóg az úttest fölé. Száz méterrel arrébb alapokat ásnak, csatornáznak. A földrakások mellett törmelék, tégla, cserép, kerítésmaradvány. A lebontott házak ásatag hírnöke. Szomszédaink számolgatják-találgatják, mikor kerül házaikra a sor. S persze, kérdezgetik az új lakásba költözőiteket, akik gyakorta visszajárnak a régi ismerősök közé. Ha a szomszédos háztömbbe szólít a dolgom, akárha új negyedbe kerülnék. Modern, tágas üzletek, szabályos pázsitparcellák, aszfaltozott játszótér, magasba szökő pontházak, s itt-ott elnyújtott négy-ötemeletes épületek. A sárgásfehér sóderral fölszórt utcákon gyermekek rajcsúroznak; a piros padokon napozgató nagymamák. A kép szinte idilli. A holnapi Csepel ? — kérdezem magamtól. Mi mást felelhetnék: igen, a holnapi. De vajon az élet is ilyen idilli lesz ? - ötlik föl bennem a másik kérdés. Nyilván nem, mondom a sablonos választ. A tegnapi külváros megszüntetése korántsem csupán építészetivárosrendezési probléma. A környezet végső soron nem több, mint lehetőség: régi és új módon egyaránt lehet élni vele. Az új lakásokba költöző nyugdíjasok például görcsös erőfeszítéssel igyekeznek valamennyi megszokott bútordarabjukat a kicsiny szobákba zsúfolni. Akad, akinek a konyhájában a beépített konyhaszekrény mellett a — régi is megtalálható. (Csak a polcos részéből kellett lefűrészelni egy darabot . . .) Ebben, persze, nincs semmi meghökkentő. Akárcsak abban, hogy az ifjabb évjárathoz tartozók végre többé-kevésbé a saját elképzeléseik szerint igyekeznek berendezkedni. Ami hozzávetőlegesen 2 — 3 éves anyagi gondot jelent. Ez alatt az idő alatt azonban a szó szoros értelmében a a fogukhoz kell verni a garast. Egy könyv, egy színházi előadás, egy vendéglői kiruccanás aligha megengedhető. Az egyetlen szórakozás a televízió: ha vége az adásnak, szinte gombnyomásra alszanak ki a fények az új házak ablakaiban. Csupán találgatni lehet: hagy-e nyomot a szűkös 2 — 3 esztendő, vagy sem. S érvényesül-e az, hogy például az összkomfort úgyszólván minden nap értékes félórákkal-órákkal nyújtja meg a szabad időt? Elsősorban a háziasszonyok számára. De a férfiak is megszabadulnak a ház körüli barkácsolás kényszerűségeitől. A hetvenezres lélekszámú Csepel lakói közül egyelőre nyolc-tízezernél többet nem érintenek az elmondottak. S ők sincsenek túl a szűkös éveken. Azaz legföljebb találgatni lehet, miképpen módosul életrendjük, ha anyagi helyzetük régebbi egyensúlya helyreáll. Arról azonban meg vagyok győződve, hogy előbb-utóbb társadalmilag is számolni kell ennek a szám szerint mind jobban gyarapodó rétegnek az életében az új környezet hatására bekövetkezett változásokkal. A szabad idő növekedésével, az esztétikusabbá lett külvüág emberformáló hatásával, a kertjüktől elszakított emberek fölfokozott természet utáni vágyakozásával, a már itt fölnövekvők újabb — ki tudná megmondani, miféle hatások kereszttüzében alakuló — igényeivel. Azaz a külváros — belvárosiasodásával ? Nem. A külváros — városiasodásával. Mi a különbség a kettő között? Azt hiszem, az, hogy a mai külváros természet adta előnyeit, csöndességét, tágasságát, helyenkénti kertváros jellegét, dús növényzetét föltétlenül megőrizzük. Ezeknek a negyedeknek a zöme ugyanis kellemes — vagy legalábbis kellemessé tehető — természeti környezetben van. Ahol a városias életkörülmények meghonosítása hozzásegíti az embereket ahhoz, hogy mind fizikai, mind szellemimunkájukkiteljesedése szempontjából a legkedvezőbb természetitársadalmi klímát teremthessék meg maguk körül. 11