Budapest, 1970. (8. évfolyam)

9. szám szeptember - Dr. Viszket Mihály: A budapesti ipar szelektív fejlesztése

Dr. Yiszkei Mihály A budapesti ipar szelektív fejlesztése A felszabadulás óta gazdasági életünk fejlődésének legjellemzőbb vonása az iparosodás ütemének meggyorsulása volt. Az ipar a népgazdaság vezető ágazata lett. A mezőgazdaságon kívüli ágazatokban országosan körülbelül másfélmilliós lett a dolgozói létszámnövekedés, amelynek nagyobb fele (57%-a) az iparba áramlott. Jelenleg az ország ipara a keresők egyharmadát foglalkoztatja. Budapesten, ahol az ipar különösen nagymértékben koncentrálódott, a keresőknek közel a fele az iparban dolgozik. Az iparosítás megnövekedett ütemére jellemző, hogy az ipar termelési értéke, a második világháború előttihez mérten, országosan hét és félszeresére, az utóbbi két évtizedben pedig közel ötszörösére emelkedett. A termelőerők területi elhelyezése A társadalmi-gazdasági változások következtében az elmúlt két évtized során igen jelentős erőfeszítések történtek a termelőerők arányosabb területi elhelyezésére. Már a második világháború előtt is nyilvánvaló volt, hogy az ipar túlzottan Budapestre koncentrálódik; de az akkori tőkés társadalmi-gazdasági tényezők nem segíthették elő a vidéki települések fejlődését, iparosítását. Az egészségesebb területfejlesztésben csak a második és harmadik ötéves tervidőszakban mutatkoztak eredmények, jóllehet már a szocialista építés kezdete óta lényeges beruházásokat végeztünk vidéken; például 1949 és 1956 között 87 gyár vidéken épült fel, a második hároméves terv során pedig az új vállalatok nagyrésze vidéken létesült. Megkezdődött a fővárosi üzemek vidékre telepítése is. A vidék ipari fejlesztésében elért számottevő eredmények következtében módosult a népesség gazdasági ágak szerinti foglalkoztatásának aránya is. A szocialista iparban foglalkoztatottak száma 1949 óta Budapesten több mint kétszeresére, vidéken pedig háromszorosára nőtt. Jelenleg már — az 1949. évi helyzettel ellentétben — mintegy 75%-kal többen dolgoznak a vidéki gyárakban, gyáregységekben, telephelyeken, mint Budapesten. Kedvező, hogy az 1930-as évek 60%os és az 1949. év 51%-os foglalkoztatási arányával szemben ma a szocialista iparban dolgozóknak már csak 37%-a tömörül a fővárosban. Ez azt jelenti, hogy 10 000 lakosra Budapesten 3190 iparban foglalkoztatott jut. Az utóbbi évtizedben a termelőerők területi elhelyezkedése és ezzel a vidék gazdasági fejlődése olyan mértékben módosult, hogy nemcsak az egyes országrészek között még fennálló lényeges gazdasági és életszínvonalbeli különbségek csökkentek, hanem a főváros túlzott ipari súlya és korábbi monopolhelyzete is mérséklődött. A lakosság számához mérten az ipari állóeszköz-állomány és a villamosenergia-felhasználás tekintetében az ország egyes területei már megelőzik Budapestet. így például az egy lakosra jutó állóeszközök bruttó értéke alapján a főváros Komárom és Borsod-Abaúj-Zemplén megyék után következik; az egy foglalkoztatottra jutó villamosenergia-felhasználás terén Budapest jóval az országos átlag alatt áll. A főváros és közvetlen környéke azonban — gazdasági struktúrája alapján — továbbra is jelentősen eltér a vidék iparosított területeitől. A fővárosi agglomeráció ugyanis olyan sokoldalúan fejlett— nemzetközi mértékkel mérve is igen magas — feldolgozóipari koncentráció, amellyel mint fennálló adottsággal, a jövőre nézve is számolni kell. Kétségtelen, hogy Budapest és környékének magas koncentráltsága számos ellentmondást rejt magában. A fővárosi ipar, szerkezeti adottságánál fogva, a foglalkoztatottsági aránynál magasabb termelési értékkel járul hozzá a nemzeti jövedelem alakulásához, annak ellenére, hogy az állóeszközökből való részesedése alacsonyabb, az állóeszköz-állomány elhasználódottságának foka pedig kedvezőtlenebb, mint vidéken. Ez részben az ipari fejlődés korábbi alakulásával, másrészt a kevésbé állóeszköz-igényes feldolgozó ipar kiemelkedő szerepével magyarázható. A fővárosi koncentráció kialakulása A jelenlegi helyzetet még mindig alapvető módon befolyásolja az, hogy Budapest iparának területi struktúrája közel egy évszázados fejlődés eredménye; e sajátos és már hosszabb ideje kedvezőtlen adottságokat nagyrészt a felszabadulás előtti időszakból örököltük. A főváros és a vidék közötti területi aránytalanság már az első világháború előtt is jellemző volt. A kitermelő iparágak nagy része a Kárpát-medence perifériális részein, a nemzetiségi területeken, kisebb részben a magyar középhegység és a Mecsek vidékén fejlődött ki. A feldolgozó ipar pedig már akkor a fővárosba és környékére, továbbá a Kisalföld vidékére koncentrálódott. Az így kialakult ipari központok és peremterületek közötti országrészek — különösen az Alföld — alig iparosodtak. Az alapanyagipar jellegzetesen a nyers- és fűtőanyagbázisok körzetében, a feldolgozó ipar pedig a kedvező földrajzi, közlekedési, piaci adottságú, munkaerővel és vízzel rendelkező területeken — nagyrészt a fővárosban — összpontosult. Budapestnek és vonzáskörzetének a területi munkamegosztásban mind ez ideig kiemelkedő szerepe tehát természetszerűen összekapcsolódik a magyarországi gyáripar kifejlődésével. A kedvező adottságok mellett a Béccsel való versengés növelte Budapest ipari, politikai, gazdasági és kulturális súlyát. Ez a centrumjelleg az első világháborút követően éleződött ki, midőn a csökkent országterülethez mérten az arányok megváltoztak. Az ipar területi elhelyezkedésének egyenlőtlensége a két világháború között még tovább növekedett. A gyorsan fejlődő könnyű-és gépipari ágazatok csaknem teljesen Budapestre települtek. Következésképpen 1938-ban az ország gyáripari dolgozóinak 54%-a a fővárosban összpontosult, sőt, a gép- és könnyűipar egyes ágazataiban a dolgozók 75—80%-a (esetenként csaknem 100%-a) a fővárosba koncentrálódott. A felszabadulástól az 1950-es évek közepéig — az adminisztratív korlátozó eszközök ellenére is — rohamosan bővült a főváros ipara és nem haladt kellően előre a vidék iparosítása. Az új, nagyobb üzemek telephelyének megválasztása sem volt a leggazdaságosabb. Az új ipartelepítési politika hatása Jelenleg közvetlen és közvetett gazdasági intézkedések segítik elő a telepítési politika kívánt irányú fejlődését és hatékonyságát. A munkaerő-tartalékok kimerülése után előtérbe került a népgazdaság — és ezen belül az ipar — intenzív fejlesztése és ezzel párhuzamosan az új iparpolitikai koncepciók, iparfejlesztési módszerek kidolgozása és alkalmazása. Ezek közül — jelenlegi gazdasági helyzetünkben — a szelektív iparfejlesztést tekinthetjük a legeredményesebbnek. Ezt a megállapítást támasztja alá a korábbi fejlesztési módszerekkel elért eredmények áttekintése. Az utóbbi két évtized ipari fejlődését illetve az ipartelepítési politika eddig elért eredményeit a következő adatok jellemzik: 3