Budapest, 1970. (8. évfolyam)

8. szám augusztus - Császár László: Az iparosodás értékes emlékei

Így Budapest külső kerületeiben is létrejött egy olyan építészeti arculatalakító folyamat, amely városrészeket teremtett a Soroksári út, Csepel, Kőbánya, a Váci út környezetében. Csarnokai, gyárkéményei a várossziluettet befolyásoló tényezőkké léptek elő, az ipari nagyváros hangulatát sugallták. Ma már világosan látjuk, hogy ezeknek a poros, gyér növényzetű, gépek zajától hangos, sivárnak mondott városrészeknek mélyén sajátos folyamatok zajlottak le, erők feszültek, amelyek a mai szemlélő előtt, ha befogadja hatásukat, lenyűgöző atmoszférában öltenek testet. Ezekhez a városrészekhez, épületekhez fűződnek a magyar munkásmozgalom történetének emlékei is. És itt, ezeken a célszerűségre szánt épületeken kelnek harcra először a maradi és az újat jelentő építészeti erők. Az új törekvések sajátságos érvényesülési formái nemcsak az építészet történetével foglalkozóknak, hanem mindenkinek, aki érzékkel rendelkezik a tűnő múlt karakterének megragadásához, nagyon érdekes élményt nyújtanak. A jól használhatóság, a technológia, a funkció kielégítésének elsődlegessége, valamint az olcsó és gazdaságos építkezés követelményei jelentkeznek egyfelől; a cég anyagi erejének, ipari potenciáljának szuggerálása a hagyományos építészeti reprezentációval vagy a tektonikus merészséggel: ez a másik szempont. A legjobb alkotásoknál e két, látszólag ellentétes követelmény közös rezultánst eredményezett: egyszerű, logikájában szellemes, nagyvonalú szerkezetek, építészeti terek maradtak máig fenn ebből a korból. Fővárosunknak ezeket a kevésbé ismert építészeti arcvonásait szeretném most kissé előtérbe helyezni. • A XIX. század folyamán (hol előbb, hol pedig később) a nagyüzemi termelés elterjedése több jelentős következményt idézett elő az építészet területén: új típusú, nagy tér- és fényigényes üzemi épületekre, közlekedési létesítményekre, raktárakra, kiállítási csarnokokra stb. lett nagy számban szükség. Ugyanakkor szintén maga az ipar az, amely szolgáltatta a feladatok megvalósításának eszközeit: az öntött vasat, az acélt, a cementet. Ezek azok az anyagok, amelyeknek széles körű alkalmazása forradalmasítja a historizmusban enervált építészetet és korunk architektonikus törekvéseinek materiális alapját adják. Mindezen az épületanyagon belül azok érdemlik meg a legnagyobb figyelmet, és keltik fel — jogosan — leginkább érdeklődésünket, amelyeknél kezdetben csak egy-egy részletmegoldás kapcsán, később már nagyobb egységeken keresztül esztétikai igényességgel kerülnek felhasználásra ezek a matériák, elsősorban a vas. Ezt az anyagot építészeti, építőipari célokra már régóta használják alárendelt szerepben, falkötővasak, kapcsok céljaira. Az előállítás módszereinek fejlődése s ami ebből következik: az anyag minőségének és mennyiségének kedvező alakulása azonban a felmerült igényeknek is merőben új kielégítését tudta adni. A próbálkozások nálunk először még eléggé határozatlanok. Nem csoda, hiszen eleve nincs szükség olyan műszaki teljesítményre, mint az iparilag fejlettebb államokban, s a termelés szintje is igen alacsony. Csupán összehasonlításul említem meg, hogy míg az 1870-es években Magyarországon átlag évi 1,5 millió q nyersvasat termeltek, addig Angliában 60, Németországban 13, Franciaországban 12 és Ausztriában 2,5 millió q volt a termelés. Annál értékesebb és megkapóbb számunkra az a teljesítmény, amelyet akkori konstruktőreink ezen a téren produkáltak. Hol készítették ezeket az épületalkatrészeket? Néhány, más néven ma is működő gyárunk, mint pl. a Salgótarjáni Vasfinomító Rt. (ma Salgótarjáni Acélárugyár), a Diósgyőri Vasgyár (Lenin Kohászati Művek), vagy a Nicholson-féle gyár, aztán a Magyar Államvasutak Gépgyára alkalomszerűen foglalkozott magasépítési vasszerkezeti anyag előállításával. Lényegében azonban épületszerkezetek megtervezésével, gyártásával, összeszerelésével az Oetl, a Schlick és a Ganz gyárak foglalkoztak. A gyakorlat többnyire az volt, hogy igényesebb épület — lehetett az esetleg gyári műhely is — esetében a műépítész megtervezte az architektúrát, a vasszerkezetet pedig a gyártó cég tervező részlege. A mérnökök fennmaradt nevei között sok az idegen — német, osztrák — hangzású. Ez nem is csoda, hiszen a legtöbb szakmában külföldi szakemberek segítségével indult meg a munka. E mérnökök közül azután sokan le is telepedtek Magyarországon. Ügy mint Johann Kohn, akit az 1885-ös országos kiállítás iparcsarnokának tervezésére hívtak meg Ausztriából, s aki később mint Kohn János, a Schlick gyár vezető vasszerkezeti tervezője lett. Ez a gyár sok jelentős épületünk vasszerkezetein munkálkodott. Itt készültek, a többi kö-A Nyugati pályaudvar volt királyi váróterme A Zrinyi nyomda udvari folyosórészlete wmm