Budapest, 1970. (8. évfolyam)

8. szám augusztus - dr. Zombori Miklós: Ostromélet és felszabadulás az Újvárosházán

Ostromélet és felszabadulás az Újvárosházán Valahányszor rágondolok, mindig sajnálom, hogy nem vezettem naplót a borzalmas 1944-es esztendőben. így egyes, közérdeklődésre is számot tartható, szem- és fültanúként végigélt eseményeket már nem tudok napok és órák szerint lerögzíteni. Azzal nyugtatom meg magam, hogy nem is fontos a percnyi pontosság. Viszont már évek óta szinte kötelességemnek éreztem, hogy még élő tanúként, az eddig általánosan nem ismert adatok közlésével, beszámoljak az Újvárosházán átélt egy hónapos ostroméletről és fővárosunk 1945. évi legfontosabb első eseményről: a pesti oldal felszabadításáról. Előzmények A Váci utca 62—64 sz. alatti középület két hivatalt foglalt magában: a főpolgármestereit és a Belváros régi, IV. kerületi elöljáróságát. Mindkettőnél fontosabb szerv volt a harmadik: a főváros törvényhatósági bizottságának autonóm közgyűlési terme. A főpolgármesteri hivatal és a törvényhatósági bizottság 1944 decemberében már passzív volt, nem működött. A nyilas főpolgármesternek sikerült még Budapest körülzárta előtt Nyugatra szöknie. Nyugatra menekült a jobb sorsra érdemes, de hataloméhségből a nyilasoknál polgármesterséget elvállaló Farkas Ákos is, aki ezt a ballépését, az érkezett hírek szerint, súlyos idegbajjal fizette meg. A kerületi elöljáróság végig fungált. A legális elöljárót, Zielinszkyt, a nyilasok már október 16-án leváltották, tudomásom szerint főleg lengyel neve miatt. Helyette Vigyázó tanácsnokot, a X. kerületi, kőbányai elöljárót tették meg belvárosi elöljáróvá, aki a cserét nem szívesen fogadta. Ő megszokta és szerette Kőbányát, kedélybeteg lett és szinte teljesen passzív; helyettese, Varjas tanácsjegyző alig tudta még szóra bírni is. Varjas is elvesztette minden kedvét a közigazgatástól, komoly munkákról szó sem lehetett, pangott minden. Vigyázó és Varjas Budán lakott, karácsony után már be sem jöttek a hivatalba. A szovjet csapatok közeledtével a légvédelmünk sem működött; a Rádiónak nem volt ideje a szokásos figyelmeztetéseket leadni. A szovjet gépek 2—3 perc alatt a fejünk fölött voltak, de kíméletes, csak ablaküveget betörő aknákat hajigáltak le. Ezek ellen az óvóhelyek teljes életbiztonságot nyújtottak. Csak nagyon kivételes esetekben dobtak le — az őket támadó házakra — kisebb-nagyobb bombákat. Az Újvárosháza ezek közé tartozott. Egy szakasz magyar tüzérség kis pukkanós ágyúkkal lövöldözött rájuk a ház padlásáról, s radarral gyorsan fölfedezték őket. Az ostrom Én fogalmazói rangban iparügyi előadó voltam. Aktatologató. Ha a nyilas erőszak nem állított befejezett tények elé (ami ellen semmit nem lehetett tenni), minden üzletigénylést 1945. május 1-re scontóztam. Ugyanígy jártam el az iparjogosítványokkal is. Megadtam az ipartörvényben előírt egy éves szüneteltetést. A scontó, az akta visszaküldésének ideje itt is: 1945. május 1. volt. (Gondoltam: addigra majd csak feléled az iparjog). 1944 karácsonyán is ügyeletes voltam. Elhatároztam, hogy az ostrom végéig hivatalt tartok. Közeledett január elseje, számítottam rá, hogy több kollégám bejön a fizetéséért; hát ne menjenek el üres kézzel. Hogy mennyire felfordult minden hierarchia: az elnöki osztály főjegyzője, a közelben lakó Lehóczky Iván, elvállalta a pénztárosi tisztséget. Áz alkalmazottak fizetése kb. 30 000 pengő volt. Kaptam még 70 000 pengő ellátmányt is, előre nem látott kiadásokra, elszámolásra. A maradványt régebbi pénztárosunk hiánytalanul átvette. Január elsején, Újév délutánján, bevonult az óvóhelyre dr. Szászy Mihály, a főpolgármesteri hivatal vezetője, várandós feleségével. Ő is megelégedett a kerületi anyakönyvvezetői tisztséggel. Összeadta az utcáról bemerészkedő, nagyon szerelmes és várni nem tudó jegyespárokat. (Ő később Szakasits Árpád, az első demokratikus főpolgármester hivatalát vezette.) Lahóczky és Szászy rangban fölöttem álltak, mégis én voltam a „főnök". A polgármesteri teendőket végző Beliczay tanácsnok megbízott elöljáróvá engem tett meg. „Hatóság" lettem, elsőfokú egyszemélyes hatóság. Házparancsnok, óvóhelyparancsnok! Közben minden reggel körül megkapta a ház a maga bombáját. Egyszer a liftet szakította le a földig, egyszer-kétszer a házfalakat a második emelettől a földszintig, egyszer a főlépcsőház felét, nem tisztelve I. Ferenc József és Erzsébet királyné, valamint Horthy Miklós szobrát. Két tüzérzászlós volt a pukkanós ágyúk parancsnoka. Félrevontam őket és dikcióztam: Fiúk, hallgassatok rám! Én végigcsináltam az első világháborút, háromszor megsebesültem. Ne dühítsétek a szovjet repülőket, radarral úgyis látnak. Szűntessétek be az értelmetlen lövöldözést. Ha folytatjátok, ép sarka nem marad a háznak. Hallgattak rám. És a bombázás is megszűnt; csak aknákat kaptunk olykor. Nagy kincset jelentett, hogy a pincei vízvezetékünk épségben maradt. Vizünk mindig volt, a környék nagy örömére. És egy közeli pék naponta, fejenként y2

kiló kenyeret sütött részünkre. Egy januári napon nyilas küldöttség látogatott el hozzánk. Egy altábornagy és 3—4 árpádsávos nyilas. Szászy és én fogadtuk őket. Amikor az altábornagy bizonygatta, hogy a németek megnyerik a háborút, megrökönyödésemre Szászy azt mondta: A történelem már sok meglepetést csinált. Mi lesz, ha mégsem nyerik meg? Sem az altábornagy, sem az árpádsávosok nem csináltak emiatt botrányt. Hja, ők is tudták, hogy körül vagyunk zárva. Egyszer egy este — szélcsend volt — felmentem a földszintre. A pinceajtóban ott állt a magyar tüzérőrmester. Nyugodtan cigarettázott. Felnézek a II. emeletre: a közgyűlési terem ég! Az ablakfák, a függönyök lángban állnak. Odaszóltam az őrmesternek: Én az első világháborúban hadnagy voltam. Parancsolja meg a szakaszának, hogy teli vizesvödrökkel azonnal itt sorakozzanak. Megtörtént. Vagy harminc teli vizesvödörrel fölvezettem őket a közgyűlési terembe és megkezdtük az oltást. Még a székekbe és asztalokba is belekapott a tűz. Háromszor kellett vízzel megtölteniük a vödröket, leönteni az égő részeket, mikorra teljesen eloltottuk a tüzet. A kár jelentéktelen volt — és hála jó sorsunknak, éppen nem járt fölöttünk gép. Megtudtam, hogy a két zászlós hazament civilruháért és a legénység majd minden tagjának volt már civilruha a hátizsákjában. A Fővámházból eközben az oroszok kiverték a németeket, akik rohanva bejöttek hozzánk. Egy bécsi orvos — utálta már a háborút — kötözgette a sebesülteket. Az épségben maradtak azonnal kidobtak minket a legjobb óvóhelyekről. A tisztek pezsgőztek. Szórakoztatásul volt velük — hogy finoman fejezzem ki magam — egy-két hölgy is. Bámulatos dolog: a Dunától a Kálvin térig húzódó fronton csak negyven-ötven németet hagytak hátra a védekezésre. És hogy egy derűsebb történetet közbeiktassak: az egész januári hónapban a Váci utca túloldalán tanyázott egy kisebb SS-különítmény, s az egyik altisztünknek, Bortnyik Sándornak a feleségét szakácsnőnek elkérték. Ő főzött rájuk, és fizetségül hat porció húsos (borjúhúsos, marhahúsos) ebédet kapott. Én ebből egy falatot sem ettem. Ahogy lóhúst sem, még leves formájában sem. De kit traktáltam meg egy porcióval? Hatósági óvóhelyen, a főpolgármesteriben, vendégül láttam egy üldözött nőt, aki Szőnyi István névjegyével jelentkezett nálam. Nos, nem éppen az SS kívánságára, a szerencsétlen üldözött ette az SS napi porcióját. A felszabadulás A németek egy napig szerencséltettek bennünket. Akkor már egészen közelről kattogtak a szovjet gépfegyverek. Éjjel y2

2-kor a telefonisták kezdték feltekercselni a vonalaikat. Fél óra múltán egyetlen német sem volt nálunk. Ekkor leborotváltam két'ietes szakállamat, s alaposan megmosdottam. Hajnalban pedig mint hatóság, üdvözöltem a már Váci utcán járkáló szovjet katonákat. dr. Zombori Miklós 34