Budapest, 1970. (8. évfolyam)

8. szám augusztus - Halász Zoltán: Amerikai városok - budapestiszemmel

Halász Zoltán Amerikai városok -budapesti szemmel New York. Lőrinczy György felvételei Érelmeszesedés. Nem szeretem, ha fákat döntögetünk ki, s még kevésbé, ha öreg budapesti fákat dönt le a fejsze és a fűrész. Mégsem értek egyet hümmögő és fejcsóváló barátaimmal a Bem József rakparti fák ügyében. Sajnálom a kidöntött fákat én is — de örülök a nagy nekirugaszkodásnak, amellyel most egyszerre épül Metró és kéregvasút, Duna alatti alagút és BHÉV végállomás. Amit az elmúlt hetekben-hónapokban, amerikai városokat járva láttam, csak arról győzött meg, hogy a tömegközlekedés fejlesztése érdekében vállalnunk kell minden beruházást és áldozatot, ha el akarjuk kerülni azt a végzetes „érelmeszesedést", amellyel az óceánon-túli metropolisok küzdenek. Az Egyesült Államok nagyvárosai közül néhánynak — így New Yorknak és Chicagónak — van ugyan metrója, de régen épültek, s vonalaikat nem építették a városok fejlődésével párhuzamosan tovább. A nagyvárosok tucatjainak viszont — a 6 milliós Los Angelestől a 2 milliós Denverig és az 5 milliós San Franciscótól a másfélmilliós Detroitig nincs sem metrójuk, sem villamosuk, sem más, használható tömegközlekedési eszközük. San Franciscóban a pittoreszk „kábelkocsi" emlékeztet csak arra, hogy valaha tömegközlekedés is létezett errefelé. Félek, hogy hitetlenkedni fog az olvasó, de elmondom: Budapesten járt amerikai barátaim nosztalgiával emlegették beszélgetéseink során azt az aranyos kék autóbuszt és sárga villamost, amivel „mindenünnen mindenhová el lehet jutni". Ennek a mondatnak az igazi értelmét csak az értheti meg igazán, aki — mint e sorok írója — két órát töltött „hajótöröttként" Detroitban, a világ valamennyi moteljének ősében, a Dearborn Inn-ben, melyet még Henry Ford alapított. Metro, autóbusz, villamos híján csak akkor tudtam onnan a városba bejutni, amikor egy jótét lélek autójába „potyautasnak" befogadott. Hát igen, hallom az ellenvetést. Minek a sokféle tömegközlekedési eszköz ott, ahol mindenkinek van autója. De a gépkocsi a nagyvárosokban már nem old meg semmit. Amerikában csak arra volt jó a sok tízmillió gépkocsi, hogy lekonkurrálja a tömegközlekedési eszközöket, majd ezt követően óriás-tömegével lehetetlenítse önmagát. A városok belterületén — köztudott dolog — az autó használhatatlan, mert parkírozni vagy nagyon költséges, vagy egyáltalán nem lehet. Reggel és délután, a főforgalmi időben, még a négysávos autópályákon is idegesítően lassú a forgalom a nagyvárosok körül. Emellett, minden ellenkező híreszteléssel szemben, Amerikában sincs mindenkinek gépkocsija. Igaz: nagyon sok családnak ma már két autója is van, mert autó híján az otthon maradó középosztálybeli háziasszony nem tudná elfuvarozni a gyerekeket az iskolába, hazafuvarozni a háztartáshoz szükséges dolgokat. De van ezenkívül 50 millió szegény ember is, aki a létminimum határán él. Ezeknek nem telik gépkocsira. A munkanélküliség egyik főoka az amerikai városokban, hogy ezek az emberek lakóhelyeikről nem tudnak eljutni a távoli városrészekbe, ahol munkalehetőség kínálkozik. A nagyvárosok „érelmeszesedésének" egyik tünete az is, hogy az utóbbi évek során gombamódon elszaporodtak a városokon kívül, autóutak mellett létesített „bevásárlási központok". Régebben az emberek vidékről és peremvárosokból a belvárosokba igyekeztek vásárolni. Most az áramlás iránya megváltozott: az autós tömegek kifelé özönlenek, mert a „shopping center"-ek előtt levő hatalmas térségekben könnyen találnak gépkocsijuk számára parkoló helyet. Ez a hat-nyolc év óta bekövetkezett változás persze érzékenyen sújtotta a belső kerületek boltjait és áruhazait. Egész üzletutcák haldokolnak az amerikai városokban. A belvárosi áruházak, kereskedelmi vállalatok a „bevásárló központokban" létesítettek fiókokat. 4