Budapest, 1970. (8. évfolyam)

8. szám augusztus - A címlapon: Balla Demeter felvétele

polgárháború éveiben megvolt, így is került a lenini definícióba; nálunk a tanácsok soha nem feleltek meg egy tömegszervezet kritériumainak), viszont különleges hangsúlyt kap a tanács népképviselet jellege. Mi kell ahhoz, hogy a tanács valóban a kerület lakosságának képviseletében működjék itt, Budapesten? Mindenekelőtt az, hogy a tanácstagot a közvetlenül érdekelt lakosság jelölje, válassza, ellenőrizze, s ha szükséges, visszahívhassa. Ez az elv az eddiginél jobban érvényesül majd az új jelölési és választási rendszer során ott is, ahol eddig inkább csak formális volt. Miről van szó? A választók és a körzeti tanácstag között a személyes kapcsolat még elképzelhető, és általában eddig is kielégítő volt. Nem így a lényegesen fontosabb funkciót betöltő fővárosi tanácstagok esetében. A választók itt, Budapesten, sok esetben jelöltjük személyét sem ismerték, és nemigen volt módjuk rá, hogy tevékenységét ellenőrizzék. Már a megválasztás is tehát meglehetősen formális aktus volt, a visszahívhatóság pedig: papíron érvényes, de a gyakorlatban érdektelen jog. Alapvetően más lesz a helyzet most, amikor a fővárosi tanácstagokat a megválasztott kerületi tanácsok delegálják. (Mégpedig előreláthatóan jelentős részüket, mintegy 75%-ukat a saját kebelükből, további mintegy 25%-ot olyan tekintélyes szakemberekből, akik a városigazgatásnak valamely ágában hozzáértéssel, tehát hathatósan fogják a fővárosi közigazgatás egészén belül a kerület érdekeit képviselni.) Ily módon a fővárosi tanácstagok testületét s azon belül minden egyes tagot is, közvetlenül tud majd ellenőrizni olyan szűkebb testület, amely delegálta és határozott feladatokkal bízta meg őket, s amelynek valóban módja van menet közben is állandóan szemmel kísérni tevékenységüket. A múltban a fővárosi tanácstag helyileg a választói között élt, de valóságos kapcsolatban nem állott velük. (Azt, hogy időnkint fogadóórát, egy-egy beszámolót tartott, amelyre választóinak csekélyke töredéke ha eljött, kapcsolatnak alig nevezhetjük. A választók ugyanis ebből igazán nem tudták megítélni a legfontosabbat: azt, hogy választottjuk jól dolgozik-e vagy sem a fővárosi tanácsban.) Az új választási rendszer éppen ezt a valóban funkcionáló kapcsolatot teremti meg választó és választott között; közvetettségében is, sőt, éppen annak révén, a demokratizmus szempontjából tartalmasabbá teszi. — Külön kérdés, de szorosan idetartozik: abban, hogy a helyi közigazgatás valóban hatékonyan képviseli-e a terület lakosságának érdekeit, igen fontos a tanácsi apparátus szerepe. Két dolgot említenék itt meg. Az egyik: mint a határozat utal rá, rendezni kell a tanácsi dolgozók fizetését. Nem egyszerűen anyagi ügy ez, hanem a szelektálás lehetőségének kérdése. A tanácsi apparátusban egy sor elsőrangú szakemberre van szükség: mérnökre, orvosra, közgazdászra, jogászra stb. Nem lehet, hogy azok a szakemberek, akik egy-egy terület igazgatásában az egész lakosságot érintő, súlyos kihatású, felelős munkát látnak el, lényegesen kisebb fizetést kapjanak, mint ha ugyanezzel a szakképesítéssel az igazgatott területnek valamely posztján dolgoznának. Nem szabad visszaélni a közigazgatás, a közszolgáltatások és közművek „megszállottjainak" — tudjuk, sokan vannak — önfeláldozó lelkiismeretességével; s azt sem szabad megengedni, hogy a tanácsi szakposztok betöltésében netán a kontraszelekció érvényesüljön. A másik: a tanácsi munka feltételeinek kérdése. Ma a tanácsok dolgozói a heti negyvennyolc órából tizenhat és fél órát töltenek félfogadással. Elvben. A gyakorlatban ennél még többet. Magyarán: heti több mint két munkanapot. (És vannak, akik még ezt is keveslik. Van demagóg vélemény, amely szerint a tanácsi dolgozók „igazi" munkája éppen a félfogadás.) így aztán nem marad kellő idejük és energiájuk a tulajdonképpeni munkára, az ügyintézésre. — Nem szeretem ezt a szót, hogy önkormányzat, de nincs jobb. A kormányzás a kormánynak a dolga, amely a legfőbb államhatalmi szervnek, az országgyűlésnek felel. Amikor pedig önkormányzatról beszélünk, ezen azt értjük, hogy a helyi szervek önálló hatáskört kapnak. Az április 16-i határozatok ezt a hatáskört jelentős mértékben kiszélesítik. Mindenekelőtt azzal, hogy a helyi tanácsoknak az önálló döntésekhez és cselekvésekhez szükséges anyagi alapot biztosítják. A múltban a tanácsok költségvetését az országgyűlés szabta meg, ez az eljárásmód a helyi tanácsok hatáskörét és felelősségét erősen csökkentette. A jövőben a központi költségvetésben a tanácsok költségvetésének csak a fő összege szerepel, ezzel a tanácsi gazdálkodás terén teljessé válik a helyi szervek önállósága és felelőssége. A tanácsok gazdálkodását a kormány természetesen a törvényesség szempontjából ellenőrzi. Ebből bárki megértheti: mennyivel gyorsabb, hatékonyabb, az élet folyton változó követelményeihez szorosabban igazodó lesz ezáltal az egész tanácsi ügyintézés, ily módon tehát mennyivel jobban fogja tudni szolgálni a közvetlenül érintett lakosság érdekeit. A területfejlesztés koordinátája Kitért ezután Sarlós István néhány régóta vajúdó, sajátosan budapesti problémára, amelynek megoldására a készülő törvények módot adnak. A legfontosabb ezek között a Fővárosi Tanács és a tanácsi hatáskörön kívül eső, de a főváros életében nagy szerepet játszó üzemek, vállalatok, intézmények közötti viszony. — Területfejlesztési koordinációs bizottságot hozunk létre — mondta — a tanácsi terveknek és a nem tanácsi ületőségű vállalati, üzemi,intézményi terveknek az egyeztetésére. Nem lehet a budapesti közigazgatást, a közművek és közszolgáltatások irányítását úgy intézni, hogy ne tudjuk, mi történik városunkban a hatáskörünkön kívüleső területeken. Ha egy üzem terjeszkedik, ez a mi szempontunkból azt jelenti, hogy — például — több lesz a vízigénye. Vagyis nekünk időben megfelelően kell gondoskodnunk a Vízművek kapacitásának növeléséről. Ellenkező esetben előáll az a helyzet, ami a múltban is nemegyszer: minthogy nekünk első kötelességünk a lakosság ellátása, ha nincs elegendő vizünk, kénytelenek vagyunk megvonni az ipartól. (Közvetve, persze, ez is sérti a lakosság érdekeit, mivel az ország gazdasági érdekeit sérti.) A vizet példaként említem, mint egyet azokból az igényekből, amelyeket az iparfejlesztéssel kapcsolatban a fővárosnak kell kielégítenie. Ismernünk kell tehát a nem hatáskörünkbe tartozó, de Budapesten levő ipar fejlesztési terveit, hogy kellő időben minden téren az ezzel kapcsolatos szükségletekre felkészülhessünk. És hogy adott esetben az igényt támasztó intézménytől a fejlesztés feltételeként bizonyos hozzájárulást is kaphassunk, pénzben vagy munkában, megállapodás szerint. — Nem tudunk jól gazdálkodni, például, akkor sem, ha nem ismerjük a fővárosban működő üzemek, vállalatok, intézmények várható munkaerőigényét. Pénzben kifejezve, minden egyes újabb, vidékről fölkerülő munkás vagy alkalmazott a fővárosi tanácsnak várhatóan 125—130 ezer forintjába kerül. Ennyi esik építkezésben, közműben, közszolgáltatásban stb. minden egyes „plusz főre" a fővárosban. (Ami, ha nem tudjuk megadni, és amíg nem tudjuk megadni, ennek megfelelő arányban hárít kényelmetlenséget, tolakodást, sorbanállást, hiányt a már honos budapesti lakosságra.) Voltak olyan elgondolások, hogy vessen ki a Fővárosi Tanács magasabb adót a létszámon felüliekre. Tetszetősnek látszik, de félő, hogy az ilyen intézkedés végül a budapestieken csattanna, éppen most, amikor olyan fontos, hogy egyes területeken, mindenekelőtt a szolgáltatásokban jelentősen emeljük a létszámot. Másképpen, de meg kell találnunk a módját a koordinálás során annak, hogy a főváros területén fejlődő intézmények megfelelő részt vállaljanak abból a teherből, amely fejlesztésük során a Fővárosra hárul, építkezés, közművesítés, szociális ellátás stb. tekintetében. — Ennek kapcsán arra is különböző variációkat dolgozunk ki, hogy az üzemek miként vegyenek részt a lakásépítésben és így dolgozóik jogos lakásigényeinek minél gyorsabb kielégítésében. Ezek a variációk a legegyszerűbbtől (az üzem pénzben kifizeti a Fővárosnak a lakásépítés költségeit) a bonyolultabbakig (üzemi társasházak, szövetkezeti lakásépítkezések finanszírozása, anyagellátása stb.) terjedhetnek. (Jó példa erre a legutóbbi időből az a társasház-építkezés, amelynek során 90 ápolónő kap anyagi támogatást, azzal, hogy amennyiben az elkövetkezendő tíz évben az egészségügy területén dolgoznak, ezt az összeget nem kell visszafizetniük.) — A területfejlesztési koordinálás a legjobb módja annak, hogy a Tanács a lakosságot érintő minden kérdés eldöntésében jelen legyen. S egyben annak is, hogy a Tanács és a területén piűködő nem tanácsi intézmények között a viszony javuljon. Mi a kötelezettséget kétoldalúan értelmezzük. Mi máris bevonjuk — s a jövőben még inkább folytatjuk ezt a gyakorlatot — a tanácsi jellegű döntések megvitatásába mindazoknak az üzemeknek, vállalatoknak, intézményeknek illetékes vezetőit, amelyeket az a fővárosi döntés várhatóan, akár közvetve is, érint. Mit is jelent a közigazgatás demokratizmusa ? Azt, hogy az őt érintő kérdések intézésébe minél több ember szólhasson bele ? Igen, feltétlenül jelenti ezt is. De nemcsak ezt. Hanem, hogy minél több ember szakértelemmel, jól informáltan, tehát hathatósan szólhasson bele. Úgy gondoljuk, a Fővárosi Tanácsnak itt említett, részben már megvalósult, részben megva-2