Budapest, 1970. (8. évfolyam)

7. szám július - Somogyi Árpád: Régi pesti ötvösművészet

tek: gyertyatartók, kannák, edények, étkészletek. Miután a polgárság igényeit szolgálták az ezüstök, természetesen a francia forradalomból győztesen kikerült Párizs művészeti ideálját követték a pesti ötvösművészek is. A polgárság, amely nem szűnt kinyilvánítani csodálatát az antik művészet iránt, tökéletesnek csakis az antik formákat tartotta. Szakítva korábbi évszázadok divatjával és hagyományaival, új megmunkálási módszerek, új formák jelentek meg. A korszak új ízlésére legjellemzőbb, hogy az ezüstöt többé már nem aranyozták. Az ezüstművek új esztétikája a fém szürke, hamvas csillogására épült. Az ötvösművészet briliáns fénykora Pesten a klasszikus formákat valló empire művészet jegyében állt. Ha összevetjük a pesti képzőművészeti életet és az ötvösművészet egykorú fejezeteit, rámutathatunk arra a nagy ellentétre, mely a kettő között látszik. Pesten az ötvösség fénykora a reformkor, hanyatlása a nemzeti romantika ideje. Képzőművészetünk első nagy fellendülése viszont éppen a nemzeti romantika idejére esik. A reformkor gazdag ötvösművészete a század közepén megszűnt. A szabadságharc után a historizmus, neobarokk korszakában már alig van számottevő ötvös Pesten. Művészeti és technikai vonatkozásban egyaránt hanyatlást tapasztalhatunk. Egy kortanú így látta az általános helyzetet a szabadságharc után: „a reakció fásultsága, mely a forradalmi lázra következett — írja —, a fővárosra még sokkal jobban nehezült, mint vidékre. Általános tespedés volt az összes közélet állapota; színház, irodalom, zene képezték még az egyetlen tért, melyen nemzeti törekvések még némileg érvényesülhettek." A Bach-korszak sötét évei gátolták a művészetek kibontakozását, így az ötvösművészet további virágzását is. Hosszú évek teltek el, míg az ötvösök számára új munkalehetőségek kínálkoztak. Ám az ötvösség művészi céljait legyőzik a Ferenc József-i idők kapitalista törekvései. Az egyéni műhelyek gondos munkáját felváltja a gépesítés, a gyáripari termelés. Az ezüst minősége leromlik, a gépi felhúzástól a fémnyomásig mindenféle mechanikus eszközt alkalmaznak az ötvösség alaptechnikája, a trébelés helyett. Az ötvösművészet ősi nagyszerű technikai eszközei örökre eltűnnek. E korszak ötvösművészetét már újabb generáció alakítja. A régi nagy mesterek, akik magukkal hozták a XVIII. sz. jó hagyományait és az empire technikai ismereteit, öregek, fáradtak. így Szentpéteri József is. Az új generáció, hódolva a historizmusnak, teljesen elszakadt a hagyományoktól. Az öncélú formakezeléssel és díszítéssel, a gépesítés helytelen alkalmazásával az ötvösművészetet holtpontra juttatják. A kor elején még három képzettebb mester munkálkodik ugyan: Müller József, Goszmann György és Laki Károly. De a „nagy hagyományokból" már ők is keveset, őriztek meg. Míg a történelmi hatások meghatározták a pesti ötvösművészet alakulását, annak stiláris szakaszait Pest ötvösművészei alakították. Általában két nagy periódusra osztható a korszak ötvösművészete, technikatörténeti és stílustörténeti alapon. A stiláris áramlatok nem a helyi, hanem az általános európai társadalmi mozgalmak függvényei voltak. A barokk kor művészete vezette be a pesti ötvösség újabb periódusát, és kicsengése mélyen benyúlt a XIX. századba. És ennek a hoszszú periódusnak is van egy választóvonala: 1810, Szentpéteri József fellépésének ideje. Szentpéteri fellépését és életútját alapul véve, tapasztalható, hogy voltak kortársai, akik a XVIII. században is már működtek, szakmai ismereteik a barokk kori technikákból nőttek ki. Ezek közül többen — így Schickinger, Pasperger, Trautzl, Prandtner, Fischer mesterek — még a XVIII. században tanultak; szabadulásuk idején az európai iparművészet nem szabadult meg még a barokk kori művészet hagyatékától, technikai készségeitől és formai elemeitől. Az európai új stílus, a klasszicizmus iránt fogékony Szentpéteri részére idegen e mesterek művészetében még ott lappangó „regi" stílus. Raisch 1768-tól munkálkodott és több mint tíz éven keresztül kortársa a „magyar Cellininek." Pasperger 1784-től tartott fenn műhelyt és csaknem húsz éven keresztül kortársa Szentpéterinek. Prandtner mester,akit Szentpéteri a legfőbb ellenségeihez számított, egy évtizedet adózott a barokk kornak. Prandtner munkáin érezni, hogy a barokk ötvösművészetből magával hozta a technikai felkészültséget, de ugyanakkor fogékonyan érzékelte az új európai stílus alakulását. Megtanulta és formálta díszítőelemeit, új technikai eszközeit és így az empire korszak egyik legjobb ezüstművese volt. Szentpéteri és Prandtner egyforma mű-Giergl Alajos motívumkincséből, 1818. Cizellálás vészi érdeklődése alkalmas volt arra, hogy a mindig szűkösen élő Szentpéteri a jó anyagi helyzetben levő Prandtner mesterben riválist lásson. A barokk és empire kor ötvösművészetének alakításában részt vevő mesterek mellett voltak olyanok is, akik működésükből csak rövid szakaszt töltöttek a XVIII. századi Pesten, s a barokk kori művességgel kevéssé azonosultak. Az 1751-ben fellépő Fauser, az ízig-vérig barokk mester pesti működése csak egy évtizedet tett ki. Öt évvel később Schätzl mester jelentkezik, de csak kilenc évet munkálkodott itt. Reichenpfalter, Schickinger, Kunért, Dallinger mesterek működése Pesten még ennél is rövidebb ideig tartott. Nem kétséges, hogy e mesterek, éppen rövid itteni működésük miatt, nem válhattak a pesti ötvösművészet alakító mestereivé. Stílusalakító szerepük csak azoknak lehetett, kik a barokk kortól a XIX. század első évtizedéig részt vettek a pesti művészeti életben. Szentpéteri fellépése után közvetlenül még felemelkedik egy új generáció, a szabadságharc előtti évtizedek mesterei, akik az empire ötvösművészet ízlését és technikai ismereteit bírták alapismeretül, onnan indultak ki, s haladtak a historizmus felé. Ez a generáció a technikai újításokat karolta fel, az egyre jobban elterjedő gépi megmunkálást vezette be. Pieroth, Schmidt Müller, Schickinger és mindenekelőtt Goszmann mesterek generációjáról van szó, amely generáció még mindig nem utolsósorban említhető a XIX. század felnövekedett pesti ötvösei között. A szabadságharc után még néhány mester élethivatása az ötvösség, de Cseh Pál, Teschlag és Krinner működését már a teljes gépesítés jellemzi, a historizmus, főként a neobarokk teljes elfogadása. Az ő generációjukkal zárul a pesti ötvösművészet végső korszakának utolsó fejezete. Természetesen, Pestnek egyre nagyobb gazdasági és politikai szerepe országosan éreztette hatását, így az ötvösművészetben sem hanyagolódott el ez a centrális szerep. A pesti ötvösök nem csak a jövendő fővárosnak és közvetlen vidékének mesterei. A legtávolabbi magyar tájakról érkeznek hozzájuk a megrendelések. Az Alföldön Szegedig, Dunántúlon Fejér, Veszprém és Vas megyéig teljesítettek megrendeléseket. Pesti műhelyekben kovácsolták az ezüstöt a messzi vidékek templomai számára, főúri kúriák és vidéki polgárok részére. Ez a szerepük nemcsak arra mutat, hogy Pest és művészete egyre nagyobb szerepet kezd betölteni a magyar életben, de vall a vidék erősödő gazdasági helyzetéről is. Falusi templomok és egyházi közösségek már komoly megrendelésekkel kereshetik fel a pesti ötvösöket, akik a magyar vidéki városok mestereinél kétségtelenül színvonalasabb, korszerűbb munkákkal láthatták el megrendelőiket. Az új művészeti áramlatokkal hamarabb megismerkedett a centrális helyzetben levő Pest, könnyebben és hamarabb összeköttetésbe kerülhetett az új stílusokat közvetítő Béccsel, Pozsonnyal, ahova az új európai stílusáramlatok' leghamarabb behatoltak. 40