Budapest, 1970. (8. évfolyam)

7. szám július - Granasztói Pál: A magasházak vitájához

A Budapesti Műszaki Egyetem épülete (Tahin Gyula felvétele) Granasztói Pál n magasházak A magasházak — értve rajtuk általában az ún. középmagasnál, 8—12 emeletesnél magasabbakat — gyakran okoznak vitákat még szakemberek között is. A nagyközönség körében pedig szinte viharokat keltenek. Sok az érzelmi vonatkozásuk. Ezért magam sem vállalkozhatnék itt és most a problematika teljes, objektív áttekintésére, leszűrt álláspontok, bizonyított igazságok közlésére. Inkább néhány, nagyrészt személyes gondolatommal, helyenként érzésemmel kívánnám megközelíteni. Az nem vitás, hogy a magasházaknait varázsuk van; a tornyok ősi módján valamiféle építészeti szuggeszciót keltenek. Talán leginkább a felfelé, az égbetörés és a műszaki, sőt, az emberi haladás képzetét. A középkorban bizonyosan voltak ilyen indítékaik — a szűk, falakkal körülzárt, zsúfolt városokból, a szorongatott életből a kitörést szimbolizálhatták. Voltak persze mindenkor gyakorlati indítékaik is — főként a tűz vagy az ellenség figyelése, nagyobb hatalmú családok számára lakótoronyként biztonság adása, majd hamarosan ezzel együtt a család rangjának, hatalmának reprezentálása. Mint Bologna, vagy San Gimignano tornyai, hazánkban a visegrádi Salamon torony esetében. A versengés — melyik város katedrálisa, melyik főrangú család tornya magasabb — velejárt. E sor elején a mondákba vesző Bábel tornya, vége felé a párizsi Eiffel torony áll. Mai vüágunkban más, de hasonlóan, részben reprezentatív, részben gyakorlati, hasznossági jellegű a magasházak eredete. így elsősorban a századforduló táján, az amerikai nagyvárosokban keletkezett ún. felhőkarcolóké. Maga a szó is velük együtt született. A városok növekvő zsúfolódása, fokozódó telekhiánya és lassan csülagászati számokat elérő telekárai késztettek, túlnyomóan irodaház rendeltetésű, egyre magasabb házak építésére. Ehhez New Yorkban még a sziklás talaj adta különleges körülmények is járultak. A versengés, az egyre magasabb házak intézményekről, cégekről, családokról elnevezése (Empire State Building, Rockefeller Center stb.), hatalmuknak reprezentálása velejárt. Nem ok nélkül s nem csak külsőleg hasonlítható a Manhattan félsziget festői felhőkarcoló csoportja a középkori városképekhez, szüuettekhez — leginkább talán éppen San Gimignano-éhoz —, mert itt, e tornyok tövében még a sokszor sötétlő belső városképek is a középkori zártságot, szorongatottságot mutatják. Maguk a tornyok pedig a kitörést belőle, egyben a hírnévre, a nagy alkotások szuggeszciójára való törekvést. Le Corbusier, aki szeretett és tudott elképeszteni, New Yorkba érkeztekor úgy nyilatkozott, hogy az ottani felhőkarcolók nem elég magasak. Ezzel is felhívta a figyelmet arra a gondolatra, ami napjaink városépítésében, elméleti téren főként tőle indult ki: a városi lakosság zsúfolódása folyamányaként az épületek magasításával használni ki célszerűen a területet, s nem a horizontális építés sűrítésével, terjengősével. Emígy megteremtem az épületek között a kellő távolságokat, biztosítani a légjárást, a napbesugárzást, magasabbról a szép küátást. Inkább lakóházaknak, de általában a városi lakosságnak, intézményeinek. Ez a gondolat alapjaiban városépítészeti volt: nem nyerészkedésre s nem ötletszerűen egyes vertikális hangsúlyokra, hanem magasházak rendszerére irányult. Egyik elsőnek Le Corbusier 1922—25. évi nevezetes Plan Voisin-jében, a Párizs belső városrészére készített ideáltervben, főként szuggesztív modelljében. Jóval később, a gondolatnak a második világháború utáni első megvalósulása is, a Marseille-i magányos ún. nagyház (Unité d'Habitation) egy többtagúnak elgon-4