Budapest, 1970. (8. évfolyam)

7. szám július - Granasztói Pál: A magasházak vitájához

A Szép utcai magasház (Balla Demeter felvétele) vitájához dolt rendszer egyik elemeként épült. Azzal a lényeges s újszerű megol­dással, hogy az elemi kiszolgáló intézmények magában a házban van­nak. Később, Nantes-ban Le Corbusier kisebb ilyent épített, feltehe­tően a Marseille-i ház adta tapasztalatok nyomán. Újabban már nem épülnek hatalmas templomok, tornyos városházák, s ha épülnének, akkor sem volnának kiemelkedőek. A la­kóházak magassága ugyanis általában nagymértékben megnőtt. Az új városrészekben — kivéve a szuburbánus, családi házas övezeteket — nem ritka a hat-nyolc emeletes általános magasság, persze tágabb utak mentén, parkok körül. Ily módon nem csak Le Corbusier város­építészeti elmélete tört részben utat — e lazábban elhelyezett, de ma­gasabb, nagyobb épületekkel —, hanem előállt olyan igény is, hogy a város képében, sziluettjében jó volna, ha egyes épületek kiemelked­nének, és, mint a múltban, súlypontokat képeznének, a térben eliga­zítanának. A „toronyiránt menni" régi vidéki kifejezés nálunk; de üyen igény az egyre nagyobb és egyre uniformizáltabb városokban is fellép. Sőt, Moszkvában a második világháború utáni városépítésben kifejezetten ilyen célból létesítettek elszórtan magasházakat — szállo­dákat, intézményeket —; az egyébként lapos, horizontális összváros­kép élénkítésére és az iránymutatásra. A skandináv városokban pedig egy újabb motívum is járult ahhoz, hogy sok helyen szép magasház­csoportok — lakóházak — létesültek; a sziklás terepen kívül, ami ezt itt is előnyössé teszi, a dús növényzet kímélése kis alapterületű, festői kilátást adó, nem egyszer tengerparti épületekkel. A toronyszerű házak között ugyanis könnyebb átlátni, mint a nem egyszer elfalazó jellegű horizontális tömegek esetén. New York (MTI külföldi képszolgálat) E hevenyészett és hiányos áttekintéséből a magasházak előzményei­nek, mai fő indítékainak, különösen két tényezőt vélek fontosnak, kiemelendőnek. Főként a toronyszerű, tehát viszonylag kis alapterületű s a környezetükhöz képest jelentősen kiemelkedő épületekre értve ezt. Az egyik tényező szubjektív. A magasházakhoz ma is — és bennem is — valamiképpen a megújulás, az előretörés, egy eljövendő jobb világ képzete társul. Hiszen mai alapvető indítékai túlnyomóan humá­nusak: több napfényt, szabad teret, szebb kilátást, nagyobb csendet, kényelmet akarnak nyújtani a bennük lakóknak, dolgozóknak. Bár a reprezentációs és így ugyancsak szubjektív szempont is nemegyszer felmerül. Mégpedig kétféle módon. Egyik esetben az építész szeretne életművet alkotni, s ezt leginkább magasházzal képzeli megoldhatónak. A másik esetben az építtető — városi tanács vagy valamely intézmény — kíván magának reprezentatív, olykor egy-egy vezető személy nevé­hez fűződő alkotást. Mondhatni, megörökítést. Az ilyen szubjektív indítékok éppen ezért óvatosságot igényelnek. Annál is inkább, mert a gyakorlati szempontok — és ez a másik kiemelendő tényező — sok­szor egészen más megvilágításba helyezik a problémát. Elsősorban figyelemre méltó az, hogy — egyelőre és nálunk — a magasházak viszonylagosan is igen költségesek. Akkor is, ha a terület­gazdálkodási, s az ezzel járó kommunális beruházási előnyöket figye­lembe vesszük. Ez okvetlenül szükségessé teszi annak behatóbb mér­legelését, hogy müyen arányban és müyen megokolt célra építsünk emígy drágábban. A puszta reprezentációért, éppenséggel személyi am­bíciókért aligha volna helyes. Ámde, ha a jogosan elfogadható szándé­kokat vesszük figyelembe — így a formai változatosság, az eligazodás, a tágasabb környezet stb. szempontjait —, akkor is meggondolni valók-5

Next

/
Thumbnails
Contents