Budapest, 1970. (8. évfolyam)

6. szám június - Zolnay László: A Névtelen jegyző nyomában

Kutyatartás Pest-Budán A magyarok legrégebbi háziállata a kutya. Ember és állat kapcsolata igen régi, még honfoglalás előtti eredetű. Nem szorul tehát különösebb bizonyításra az az állításunk, hogy paraszti-úri illetve falusi-városi kutyatartásunk több száz éves— bár a 18. századig elég hiányosan ismert — múlttal rendelkezik. Az alábbiakban a pest-budai kutyatartás néhány 19. századbeli adatát idézzük. Az ország legnagyobb városában az ebek tartásának oka nemcsak a vagyon fitogtatása volt. A kutya hasznos segítőtársnak bizonyult néhány emberi tevékenység végzésében. Funkcionálisan tehát megkülönböztethetünk vadász-, házőrző-, luxus- és mészáros kutyákat. Ami a fajták at illeti, az első esetben agarakkal, vizslákkal, kopókkal, vérebekkel, a második, harmadik esetben a legkülönbözőbb hazai és külföldi fajtákkal illetve azok keverékeivel számolhatunk. A mészároskutyák kizárólag ún. ,,szelindek"-ek (Canis familiaris molossus hibernicus) voltak. A vadászat nemcsak a királyok, főurak szórakozása volt, hanem a vagyonosabb polgároké is. Budapest környékének változatos természeti viszonyai kedvező terepet nyújtottak. A vad kifürkészésében, felhajtásában és feltartásában a legalkalmasabb fajtájúnak tartott kutyák segédkeztek. Ezek a tulajdonos birtokába vagy kölyökként kerültek és a gyakorlat során fokozatosan sajátították el teendőiket, vagy betanított s éppen ezért azonnal használható állatként. Ami az első esetet illeti, tanácsokban nem volt hiány, hiszen a 19. század csaknem minden évtizedében jelent meg egy-egy vadászatról szóló könyv, amelyek az ebekről is szóltak (pl. Pák Dienes: Vadászattudomány I—II., Budán 1829). A házőrző kutyákra, vagyon- és életbiztonsági okokból volt szükség. Ami a luxuskutyákat illeti, ugyancsak szép számmal akadtak a Duna mindkét partján. A mészárosok ún. „szelindek"-eket (másnéven „sinkorán", a francia „chien courant"ból vagy angolból származó nemzetközi nevén „bulldog") tartottak körülbelül a 19— 20. század fordulójáig, sőt, esetenként még tovább is. Egész Európában fellelhető volt ez a — véleményünk szerint — Földközitenger mellékéről származó gyakorlat. A tompa orrú, vágott farkú, apró, sima szőrű állat a „mészárosoknak olly segítségül van, mellyet 2—3 legény sem pótolna ki". Vad szarvasmarhák vágóhídra hajtásánál (lásd francia „chien courant" = hajtókutya), elszabadult bikák megállításánál, taglózásánál (lásd angol „bulldog" = bika kutya) nélküle nem boldogultak; a megvadult állat fülébe, orrába, nyakába kapaszkodva úgy megtartották, hogy mozdulni sem tudott. JElmondhatjuk tehát, hogy Pest-Budán sok volt a kutya. Összefoglaló pontos adataink nincsenek, de annyit tudunk — és az arányok érzékeltetéséhez ez is elég —, hogy 1850-ben Pesten 20 000 ebet tartottak nyüván, míg a lakosság száma 100 000 körül mozgott. A szabadon kóborló állatok a város állat-és közegészségügyének nagy gondot okoztak. Egyrészt járványok idején akadálytalanul terjesztették a betegséget, másrészt a veszettség (ebdüh, víziszony), hatásos ellenszer hiányában, állandó veszélyt jelentett. A védekezés egyetlen módját a hatósági szabályrendeletek képezték. 1836-ban, Budán jelentek meg a „Dühös állatok marását és veszettséget távoztató orvosi közbátorsági rendeletek". A 2. § kimondja, hogy „minden kutya, melly utczákon' s köz helyeken egyedül futkos és nyakán különös jegy (nyakszalag) nincsen, üttessék agyon' s takarítassék el. .." Közbevetőleg itt kell megjegyeznünk, hogy e lenézett munkát — az előbbre tartó nyugat-európai városfejlődés mintájára — a gyepmester, másnéven pecér, sintér (németül „schinden" = megnyúzni) végezte el, aki felfogadott cigány, vagy más szegény ember volt. „Ha kutya vagy más állat valamelly veszettséghez hasonló betegségbe esik, ... haladék nélkül a' nyúzónak általadassék, vagy más bátorságos helyre vitessék, vagy teljes bátorság' okáért tüstént vesztessék el. ... A' nyúzó pedig a' befogott kutyákat a' körülmények szerint vagy mingyárt verje agyon, vagy további vizsgálat végett szoros őrizet alatt tartsa. A' nyúzó minden dühösségről gyanús és agyon ütött vagy veszettségben eldöglött kutyát bőröstűi együtt mélyen elásni szoros felelet' terhe alatt köteles ... ... Az ollyan kutyák, mellyek ismeretlen vagy szinte dühről gyanús kutyák által marattak meg, mint azok is, mellyek dühös kutyákkal közlekedésbe és érintkezésbe jöttek, de meg nem sérültek, orvoslás és szoros felvigyázat alá kivétel nélkül a' peczérnek adassanak. ... Ezt egészen elkülönzött helyen őrizze, szorosan vizsgálja 's minden rajta észreveendő jelenségeket az illető orvossal legottan közölje . . . .. . Tulajdonosaiknak 21 nap' eltelte előtt vissza ne adja, 's akkor is csak úgy, ha rajtok semminemű betegségnek jele nem mutatkoznék." 1842-ben Pesten ismét elrendelték a befogott kutyák 48 óráig való életben tartását, mely idő alatt 48 pengőkrajcár lefizetése mellett kiválthatók. Azokban a városrészekben pedig, ahol veszettségre gyanús eb kóborolt, „az utcán találandó kutyák minden tekintetben és kivétel nélkül befogatnak és rögtön megöletnek". -A. rendeletek érvényre juttatása, betartásuk ellenőrzése minden bizonnyal akadozhatott, érthető tehát, hogy felmerültek olyan javaslatok is, miszerint „igen czélszerű volna a kutyák roppant számát... az ebadó behozatala által kevesbíteni, mint Európa több mívelt országaiban szokás". Mintegy 20 év múlt el, míg ez az ötlet megvalósult s 1870-ben megjelentek az első „Hatósági rendszabályok az ebek tartása és az ezért fizetendő díjak iránt Pest városa területén". A végleges rendezést az 1888. évi állategészségügyi törvény jelentette, mely kimondta, hogy „a veszettség korlátozása czéljából minden törvényhatóság a törvény életbelépte után hat hónap alatt tartozik a kutyatartásról szabályrendeletet hozni, a melyben egyúttal a fölösleges kutyák tartásának megszorítása végett alkalmas adó állapítandó meg". Létay Miklós 40