Budapest, 1970. (8. évfolyam)

6. szám június - Zolnay László: A Névtelen jegyző nyomában

Mozaik a főváros múltjából Munkatörvény és munkaszünet a XVIII. századvégi Pesten A vasárnapi munkaszünetet bizony kevéssé tisztelték a régi Pesten. A kereskedő nyitva tartotta boltját, dolgozott az asztalos, dolgozott a szabó. Ezekhez intézte a kegyes magisztrátus helyett a névtelen humorista az alábbi, megszívlelendő felhívást: „Zárd be kulcsra azt a lakatot azon az ajtón, az előtt a bolt előtt, amelyben sáfárságodnak oktalan buzgalma eljátssza az Úrnak ama kegyét, amelynek neve: Vasárnap! Törd ketté a rőföt, nehogy rajtad törjék ketté! Temesd az üllő alá a pörölyt, nehogy veled pöröljön az Úr szolgája. Vágd földhöz azt az ollót, nehogy leollózzon téged erről a földről, és semmivé aprítson, lelkedből pedig kántust szabjon az ördög nagyanyjának! Ne írj se tintával, se ceruzával, se krétával, nehogy az Úr felírja nevedet a fekete táblára. Eredj és pihend ki magad, mert más ezt úgy sem teszi helyetted. Pihenj szorgalmatosan, ernyedetlenül, lankadatlanul, fáradhatatlanul és tespedetlenül!" A felhívás egyes kereskedőkre, iparűzőkre hatott. Pihentek s legényeiket, inasaikat is ernyedetlenül pihenni hagyták. Mire is a kegyes humorista az alábbiakat szegezte le: „Vasárnap nélkül a hét nem hét. Hét nélkül a hó nem hó. Hó nélkül a tél nem tél. Tél nélkül az esztendő nem esztendő. Esztendő nélkül az idő nem idő. Idő nélkül az élet nem élet. Élet nélkül az ember nem ember! Azért szenteld meg tehát a vasárnapot, hogy ember légy . . ." Bizony elég kezdetleges megfogalmazása ez a modern munkatörvénynek! Z. L. Védjegy a boroshordón A török megszállás után a budai szőlőtermelés hatalmasan megnőtt az új települők, elsősorban a rácok szorgalmából. Amíg a török időkben a budai fehér bornak volt nagyon jó híre, a XVIII. század elején a budai vörös bort dicsérik. Bél Mátyás 1737-ben ír a budai termésről és különösen azt a bort dicséri, amelynek szőlője a Sasad és Sashegy oldalán termett. A gellérthegyi szőlő koránérő volt, míg a pálvölgyiekről feljegyzi, hogy később szüretelték. A budai bor akkor olyan keresete volt, hogy a csalafinta borkereskedők sok másfajta bort hoztak forgalomba ,,budai" név alatt, hogy hasznukat növeljék. Ez persze tetemes kárt okozott a budaiaknak. A város ezért 1726. november 26-án megszerezte III. Károlytól a királyi pátenset, kiváltságlevelet, mely szerint az előfordult csalások megelőzésére a városnak jogában áll minden budai bort szállító hordót — előzetes ellenőrzés után — saját, beleégetett védjegyével ellátni. Érdekes, hogy akkoriban tisztán szőlőtermő volt a Csatárka, Mátyáshegy, Pálvölgy, Zöldmái, Rézmál, Törökvész, Józsefhegy, Farkasvölgy, Mártonhegy, Orbánhegy, Kissvábhegy, Madárhegy (Starentanz), Hosszúrét, Gazdagrét, Őrsöd, Dobogó, Sasad. Sashegy, Németvölgy, Péterhegy, Kis Gellérthegy és a Nyárshegy (Naphegy). Termett szőlő még csekélyebb mennyiségben a Vadaskertben, Kuruclesen, Ferenchegyen, Marharéten, Zugligetben, Kútvölgyben, Őrmezőn, a Gellérthegyen, Tabánban, Újlakon és az Országúton (a mai Mártírok útja vidékén). Egyáltalán nem volt szőlőtermő hely a nagy és kis Hárshegy, Pasarét, János-hegy, Virányos, Svábhegy, Hármashatárhegy, Kakukhegy, Kamaraerdő. Krisztina-, Víziváros és a Vár. A nagy jövedelmet jelentő szőlőtermést a XIX. század harmadik negyedében a filoxera tette tönkre; s ma már a felsorolt helyek legnagyobb része beépített terület. Régi városfalak A török uralom utolsó éveiben egy francia törzstiszt Lotharingiai Károly fővezérhez intézett hadijelentésében írja: „Pest elég nagy Helység a Duna partján, szemben Corvin Mátyás romban levő palotája alatt levő alsó várossal. Háromfelől közönséges városfallal van kerítve, amelyet kerek tornyok szegélyeznek. A dunai oldalról egyszerű gerenda-I palánk zárja el." Rómer Flóris, a magyar régészet megalapítója, amikor a Bástya utcában akkor, még szabadon álló városfalat felmérte, megállapította, hogy a „közönséges" fal valójában elég tekintélyes védőszerkezet volt. Bár kisebb volt, mint a budai, mégis négy öl magas belső falával, amelyhez hét láb magas mellvéd járult, összesen kilenc és fél méter magasságú volt. Kívülről azonban sokkal többet mutatott, mert előtte, a fal tövében elhúzódó árok nagyon mély volt, ennek helyén ma a Tolbuhin—Múzeum—Tanács körút, a Deák Ferenc tér és utca bal oldali házai állanak. Károlyi Árpád leírása szerint a városfal Pest déli oldalán, a Duna-parton, a Só utca és Molnár utca sarkán kezdődött, egy félkör alakú rondellával (körbástyával). Végigment a Só utca 5—7—9 sz. házak homlokzatán, az 5. sz. ház sarkán kerek toronnyal. Ezután folytatódott a Zöldfa (Veres Pálné) utca 44. sz. háza között, átvágta a Vámház (Tolbuhin) körút és Bástya utca közti házak udvari építményeit, úgy hogy ezek mind hátukkal a városfalnak támaszkodtak. A Királyi Pál utcát derékban átszelve (a 18—20 sz. házak helyén rondella), a fal egyenes irányban a Kálvin tér és Bástya utca közötti háztömeg választó tűzfalán haladt tovább. A Kecskeméti utcához érve (itt állott a Kecskeméti kapu és mellette rondella), a városfal 150 fokú szögben megtörött és a Múzeum körút és Magyar utca közötti épületek választóvonalán folytatódott egyenesen a mai Kossuth Lajos utcáig. Az egyik itteni átjáróház középvonalán ma is látható még a vastag városfal maradványa. Ezen az úton a Károlyi utca 28. sz. ház helyén újra volt rondella. A városfal ezután átszelte — a Hatvani kapun túl — a Kossuth Lajos utca 20—22 sz. házakat és az Újvilág (Semmelweis) utca és a Károly (Tanács) körút közötti házak tűzfala mentén vonult. Majd az Újvilág utca 13. sz. és Károly körút 44. sz. házak érintkezésénél megtörött és a Rostély (Gerlóczy) utca 11. sz. házat derékban átvágva (itt ismét rondella), rézsút tört a Károly kaszárnya (a Fővárosi Tanács központi székháza) keleti részén keresztül és a Károly (Bárczy István) utca 2. sz. ház tűzfalát alkotta. A Sütő utca 6. sz. és a Deák tér 3. sz. házak közös tűzfalánál 130 fokos szögben erősen megfordult (itt is rondella) és a Váci utcai kapunál levő rondellára és az egykori Angol királynő (most az UVATERV székháza) Kishíd utcai kerek bástyája mellett egyenesen tartott a Dunának. Előbb azonban a Mária Valéria (Apáczai Csere János) és a Régi Posta utca sarkán volt egy kerek torony, amely a legnagyobb volt az összesek között. Ebbe a török uralom végén 436 török foglyot zártak be, majd később itt volt a pesti városi német színház. Egykori diákzavargások Pest német nyelvű s szellemű polgárai hatalmaskodásuk folytán sokszor ütköztek össze a piarista gimnázium hazafiasan nevelt diákjaival. Ezek a viszályok szinte állandóan dúltak és évekig tartó perekké is fajultak. A magyar érzésében megbántott diákság a német főkolomposok ablakainak beverésétől a legcsúnyább verekedésekig védte az igazát. Annyi bizonyos, hogy nem ők voltak legtöbbnyire a kezdő felek, ahogy azt egy 1779 decemberében történt eset is bizonyítja. Ekkor néhány gimnazista Zsedényi László nevű tanulótársuk lakásán illendően szórakozott, amikor egyszercsak nagy robajjal, kétségbeesve berohant hozzájuk Záborszky patvarista, lélekszakadva kiáltva: „Gyertek gyorsan, mert a németek agyonverik iskolatársunkat, Bendiket!" Erre a diákok ajung-féle házhoz szaladtak, ahová közben a németek bezárkóztak, mert a patvaristák már megostromolták őket. A gimnazistákkal megerősített diákság azután csúnyán elbánt a németek ,,erőd"-jével és nem távozott, amíg azt teljesen fel nem dúlta. Másnap a Pest városi tanács a verekedésben résztvett ifjúságot elfogatta, bebörtönözte. Schaffrath, a piaristák igazgatója mindent elkövetett, hogy növendékeit kiszabadítsa, de eredménytelenül. Ezért a főigazgató segítségét kérte, aki egyenesen Mária Terézia királynőhöz fordult. Ő azonnal elrendelte a tanulók szabadon bocsátását és az egyik diákot, aki a verekedés főhőse volt, de iskolai munkájában a leghanyagabb, az iskolából való kizárásra ítélte. Mivel az ifjúság vallomásából kiderült, hogy a tanács illetéktelenül, a hatáskörét túllépve avatkozott az ügybe ésforrongóbelyzetet is teremtett a városban, ezért sérelmes eljárását helytartótanácsi végzéssel helytelenítették. Egy másik ilyen diákzavargás 1781-ben szomorúbban végződött, amikor a súlyos rendbontásban az ifjúság volt a kezdeményező. A gimnázium legjobb tanulóját két napi koplalásra, az intézetből való kicsapásra és az egész ifjúság jelenlétében huszonnégy bot-büntetésre ítélték. A vezérek közül az egyiket, mert nem akart vallani, szintén kicsapták és tizenkét botütéssel fenyítették. A harmadik hat botot kapott, s a negyediket kicsapták. Tilos a batyuzás 8uda város tanácsa 1699. május 15-én német nyelvű rendeletében mindenkinek tudomására adta a kirendelt császári bizottság kegyes parancsára: ,,A közügy legnagyobb hátrányóra az élelmiszerek jelentékenyen megdrágultak, mert az elővétel, a halmozás nagyon elharapódzott, pedig a közügy azt követeli, hogy kedvező olcsóság legyen. Ennélfogva tartózkodjék a város lakossága mindenféle kedveskedő, az eladó kedvét kereső elővételtől, nemkülönben attól is, hogy a közelfekvő faluba utazzék, vagy az utakon várakozzék, hogy az élelmet behozó falusiaktól azokat nagyobb áron elcsalja és batyuban hazahordja. Aki mégis ilyenre vetemedik, attól a drágábban vásárolt élelmiszert elkobozzuk és érzékeny büntetéssel sújtjuk. Ellenben buzdítjuk a népet a heti vásárok rendes látogatására. E tilalmat nyilvános kidobolás által hirdetjük, hogy mindenki a kártól óvakodhassék. Budán, ut supra." R. R. S. Wink úr, a magyar Putois Ki ne hallott volna Anatole France költött alakjáról, Monsieur Putois-ról. Ő az az ember, akire minden rosszat ráfognak, aki minden rosszat elkövet, akiről minden pletyka szól. Csak az az egy hiba, hogy Monsieur Putois — éppenséggel nem létezik. Nos, hát, száz évvel ezelőtt — akkor, amikor Pestet, Óbudát Budával Budapest néven egységessé tették — Budapestnek is volt egy Monsieur Putoisja. Wink úr volt e honi Putois-nak prózai hangzatú neve. A dolog úgy történt, hogy 1873 októberében, amikor a végleges főváros-egyesítés történt, az új városnak megválasztották négyszáz tagból álló képviselőtestületét. Kétszázat a virilisekből (tehát a vagyoni kvóta alapján), kétszázat szabadon. A hajdani polgártársak bizalmát a legnagyobb mértékben egy Wink nevű polgártárs érdemelte ki. Kevés híján ő kapta a legtöbb szavazatot. Amikor azután megvizsgálták s összeszámlálták a voksokat, felmerült a biztosok fejében: — ki hát ez a Wink úr? Ki Budapest legnépszerűbb embere! Mely bokros érdemeknek köszönheti a szavazópolgárok felé áradó bizalmát? A csatornázás, a kisajátítások, épületeknek olcsó emelése körül tett jószolgálatokat? Avagy árváknak, özvegyeknek jóságos gyámola? Avagy új kiváltságokat vívott ki városának? Netán iparkodással, kereskedéssel gazdagította Budapestet ez az aranyember? Minderre azonban nem kaptak feleletet a választás biztosai. Amikor kihirdették városi képviselővé választását, kiderült, hogy Wink úr nevű egyén sem Pesten, sem Budán, sem Óbudán nem honol. Nevét másé helyett, tévedésből írták a szavazólistára. Wink úr nem létezik. S elmerengtek a honatyák: ha Wink úr nem is létezik, hogyan nyerhette meg annyi választópolgárnak voksát? Hogyan összpontosult személyében a közbizalom? — Éppen azért szavaztak rá — mondotta Borsszem Jankó —, mert nem tudtak róla semmit. Z. L. 41