Budapest, 1970. (8. évfolyam)

6. szám június - Losonczi Miklós: A ráckevei Duna-ág

Húztam már az igát kegyetlenül. Átkozd meg a várost és menekülj, sírtam fel, s mit az irigy munka tilt, öt hívogattam, az eltűnt Idillt. És szedtem össze emlékeimet, azt akartam, hogy megint fű legyek, s ha szénásszekér ment át éjszaka az utcánkon, holdfényben, s hozta a tücsköket, álmot, a rétek szagát, sóhajtoztam, mint a körúti fák, s míg, ahol laktam, rút csontkoponya lett a bérház, a nagy rovartanya, én, megint Becsen, megint Gyarmaton, akácként álltam a domboldalon: éreztem, mint bozontos istenek lélegzenek köröttem a hegyek s a kelő napban hosszan, kéjesen mosogattam millió levelem. Mi maradt ebben az átfogalmazásban a várostipró új istenből és az ő városalapító prófétájából? Panteista vigasz: azonosulás az akácfával. Dührohamra új idill. Talált ezer alkalmat Budapesten is, még a dobáló, zörgő villamoson is, még a Körúton is, hogy ezt az új idillt megélje. A dühök nem hagyták el azután sem, jelleme nem cserélődött ki. De Budapest átformálódott a verseiben. A diaboükus látomások megszakadtak, s bár a színhely, a környezet nem változott, bár az iga nem lett könnyebb, a város mindig készen állt arra, hogy megmutasson valami szépet. Valami szép — egyik késői versének címében avatta jeligévé ezt a két szót, de a módszert, a környezetében (és önmagában) rejtőző idill kicsiholását már régóta gyakorolta. Verseiben a madarak, virágok, bokrok, hópihék, szelek, szoknyák és mosolyok majdnem mind pestiek vagy inkább budaiak. A Különbéke kötetnél jóval korábbi ez az örömkereső békülékenység. Már a Sátán műremekeinek egyik verse kimondja: Örülni kell, akárminek. De ott még egy kicsit bizonytalankodva bizonykodik, hogy nem gyűlöl semmit, hogy most már mindig azt az akármit keresi, amely örömöt ígér. Elemi érzéki örömöt először, aztán pedig versbefogalmazásának örömét. De ez a makacs program bármikor sebet kaphat kívülről, hiszen lépten-nyomon felbukkanhat akármi, amely ellentétes gondolatsort indít el. Előbukkanhat, akár az utcai csatorna lejáratából: Húszéves rongyos állatok végezték lent az alvilágban azt amit persze végezni kell, és én értettem a panaszt amit ők már nem is gondolnak el, csak gázolnak, térdig-bokáig a belek sarában, kalapálnak, Krisztus gyermekei, s kiabálnak, mint gyermekeik és apáik Sokáig néztem a megnyílt föld alá s rád gondoltam, szerelmesen . . . (Körúti éjszaka) Gusztustalan vers ? Baudelaire fordítója és késői tanítványa nem tesz túl mesterén a gusztustalanságban. Arra mindenesetre jó szolgálatot tesz most ez a vers, hogy tőle mint zérus-ponttól mérjük a távolodást az idillek új tartományaiba. Módszere, hogy az idillt előhívja, a jógik lelki tréningjére emlékeztet: az akaraterőt koncentrálva elszakadni az adottságoktól. Pesti halandó — hirdeti a jógi — mindennap láthatod a villamosból a tengert: Ha — (olvasva valami könyvet, mert már nem érdekel az út) — ülök a pesti villamosban és a kocsi a hidra fut és a szűk házsorok helyett a Duna vesz körül meg az ég, mindig eszembe jut a tenger és megnyílik a messzeség. (Trieszt előtt) Még tisztábban prédikáló verse a villamosút öröméről: Negyedóra isten és a Hivatal közt. Áldassál, gyönyörű reggel, ki meleg hullámaidat arcomba csapod, mikor szomorú kapumon kilépek! Már mögöttem az isten békéje, mégis áldassál, gyönyörű negyedóra, aki rohanó villamoson röpítesz a város felé, a munka felé, gyárba, irodába, a kuli nap börtöne felé, de a lelkeken, ablakokon még beöntöd a napfényt! . . . már csak ilyenkor vagyok a magamé, csak ilyenkor a testvéreimé, mindenkié, aki most itt s mindenütt velem együtt rohan a rohanó villamosokon a pénz felé, a város felé az inkvizítor munka irigyelt kínkamrái felé . . . A nézőpontnak, a szemszögnek is változnia kell ahhoz, hogy az idill kibomolhasson. A lichthof lichthof marad, a csatorna csatorna, akármeddig nézed. De a körútnak egykor borzongva megénekelt csontpalotái karácsonyfákká változhatnak, gyerekkori ámulatot idézhetnek egy áldott tavaszi pillanatban (Március a Körúton). Aki valami szépet keres, nemcsak Budapesten, sokkal csúfabb városokban is rábízhatja magát mennyei meglepetésekre, meteorológiai színjátékokra. Sietnem kéne, de csak állok és nézem az arany napot s mikor szemem már belesajdul és könnyezve elfordulok, kelet felé a szürke város felett új színjáték fogad: két óriás kar fut az égre s parázsló ívben összecsap és Újpesttől Csepelig érnek a puhán izzó félkörök s én szédülve, káprázva állok a nap s a szivárvány között. S égni szeretnék, szállni én is, szín lenni, válasz, üzenet, tükrözni, hogy mily gyönyörűek, jelt adni, amit értsenek, és majdnem sírva fakadok, hogy a szépség milyen idegen: nem értem ezt a ragyogást, és ő sem tud az én nyelvemen. (Szivárvány Pest fölött) Budapest panorámájáról minden költő mindig csak szépet tudott mondani. Szabó Lőrincet még ez is gyötrelmes meditációra ingerli — először. Száz szemem nyílik: Nézd! a város! Ott lent! Mily szép, mily óriás! Hogy szétcsap! Fölcsap a hegyekre! Ház, palota, ház, s újra ház! Házak, ház-tenger. Kertek, villák. Hány ezer? Tíz? Húsz? Nem tudom. Lehet, hogy harminc. Gyönyörű kép. . . S hirtelen elszomorodom. Harmincezer ház. A hazám! De nem látom benne magamat. De a vers végén megint a csakazértis: . . . legyek bár vendég a hazámban és koldus a föld kerekén, a szépnek, amit láttam, így is örök gazdája vagyok én. (Kilátón Budapest fölött) A Tücsökzené-ben ugyanez a panoráma, visszavetítve az ifjúi évekre, majdnem zavartalan harmóniával merül föl. Csak az enjambementokkal megszaggatott sorok adnak hírt az egykori nyugtalanságról, a széthullott világ-ról, amelyet a látvány gyönyöre foglalt új egységbe: Időnkint — soká — megtiszteltetés volt így is, hogy Pesten lehetek, és hogy befogadnak; hogy láthatom a Lánchídról, a Várhegyről a Duna két partját, a fény-Babylont; amott a Citadellát. . . Este a hajók úgy ragyogtak a vízen, mint maga a kettőzött Ezeregyéjszaka. (Megtiszteltetés) Ez a zaklatott ritmus is megenyhül, népdallá oldódik végül (Babitsot idézve, az Ősz és tavasz közt népdal-ihletését) a Tücsökzene Nyár-strófájában: — Lement a nap a Jánoshegy mögött, ébred a hold, hangosabb a tücsök, fölcsattog a boldog fülemüle — Szép a rózsám, hogy váljak el tőle ? 22