Budapest, 1970. (8. évfolyam)

1. szám január - Vincze Oszkár: A munkaerő-helyzet

lalat tért át a rövidített munkahétre, anélkül azonban, hogy létszámát avagy a túlórák számát érzékelhető mértékben növelte volna. Nem kevésbé jellemző, hogy e vállalatok — a munkaidő csökkentése ellenére — adott termelési kötelezettségüknek is eleget tettek. Sőt, egyes helyeken a rövidített munkahét nyomán a termelés nem csökkent, hanem emelkedett. Mindez tehát azt valószínűsiti, hogy a „rejtett tartalék" bizonyos hányada nyomban napfényre kerül, mihelyt a dolgozók tömegei némi közvetlen hasznát látják. Munkaerőhelyzet a fővárosi tanács gazdaságában A tanács már-már idestova 10 esztendeje küzd olyan munkaerőgonddal, amely a vállalatok feladatainak mind minőségi, mind mennyiségi teljesítését nehezíti. Az elmúlt nyolc évben a tanácsi gazdaságban foglalkoztatottaklétszáma, 1961—1968 között, 149 584-ről 140 323-ra csúszott vissza, miközben a feladatok igen tetemesen növekedtek. így például az 1968.-évi létszámcsökkenés mértéke az 1964. évi átlagos állományhoz képest az építőiparban 958 dolgozó (9,1%), a közlekedésben 1787 fő (5,5%), az ingatlankezelő vállalat kötelékében 1381 fő (4,7%) volt. Minthogy a felsorolt szakmák feladatai évről évre igen jelentősen növekednek, a műszaki fejlesztés pedig — a munka jellege miatt — egyetlen szakmában sem áll arányban a volumen növekedésével, egyéb megoldás híján létszámemelés lett volna indokolt. Az építőiparban a létszámhiány elsősorban a szakmunkáskategóriában érezhető. A hiány 20 százaléka kőművesben, 7—7 százaléka tetőfedő-bádogosban, a másik 50 százalék pedig segéd- és betanított munkásokban jelentkezik. A többi szakmában a hiány megoszlása igen nagy szóródást mutat (portállakatos, asztalos, felvonószerelő stb.), de csupa igényes ipari szakma, amelyekben az utánpótlás ma sem bíztat sok jóval. A kerületi ingatlankezelő vállalatok is több mint 50 százalék hiánnyal küzdenek, de az utóbbi évek során itt is a szakmunkáshiány válik egyre érezhetőbbé. Legsúlyosabb a létszámhiány a Budapesti Közlekedési Vállalat apparátusában, ahol kereken 900 fővel kisebb létszám dolgozik, mint 1967-ben. A pillanatnyi létszámhiány itt kereken 2000 fő. Néhány éven át a gépkocsivezető hiány volt nyomasztó. Újabban a villamoskocsi vezető, a szak-, a betanított- és segédmunkáshiány vált kritikussá. Ez egyik oka a forgalmi csúcsidők krónikus jellegű súlyos zavarának. Hasonló létszámhiány jellemző a Fővárosi Szállítási Vállalatra is, ahol 100—200 gépkocsivezetői munkakör vár betöltésre. A közmű- és szolgáltató vállalatokra is a létszám állandó lemorzsolódása jellemző. Minthogy pedig utánpótlásra e szakmákban is aligha számíthatnak, sőt, a kieső kézi munka gépesítéssel sem pótolható, a helyzet további romlásával számolhatunk. így például az utcaseprő létszám már i960 óta erősen csonka, a gépjárművezető, a szemétrakodó gépjárműkarbantartó szakmunkás utánpótlásában is mintegy 20 százalék a hiány. A munkaerőhiány elsősorban a víz- és csatornamű üzemeltetésében okoz gondot. Ilyen munkahelyeken ugyanis ni.ics ötnapos munkahét és a folyamatos üzemek tetemes hányadában még a szabadnapok kiadása is igen komoly fejtörést okoz az üzemek vezetőségének. Fokozza a kérdés súlyosságát, hogy a mai 50—60 évesek öt-tíz éven belül nagy számban elérik, részben túl is haladják a nyugdíjas korhatárt és az utánpótlás lehetősége — egyelőre legalább — igen kevés jóval biztat. A kiskereskedelemben a gyenge minőségű munkaerő és a tényleges munkaerőhiány főként a dolgozó háziasszonyok helyzetét nehezíti. A kiskereskedelemben a létszám 1964-hez képest mind eladókban, mind takarító- és segédmunkaerőben 15,4 százalékkal csökkent. Ebben a többműszakos üzemeltetésnek is erős taszító szerepe van. Nem kis súllyal esik a latba továbbá, hogy a foglalkoztatottak 60—70 százaléka nő, akik a legkevésbé szívesen vállalnak többműszakos elfoglaltságot. A tanácsi jelentés szerint a forgalomtól függő létszámhiány begyakorlott dolgozókban az 1500 főt is meghaladja. Nem sokat javított e helyzeten a nyugdíjasok munkábaállítása sem, miközben az ipari tanulólétszám növekedése is alig haladja meg a 7 százalékot. A munkaerőhelyzet további alakulásától tehát ezek szerint szintén nem sok jó várható. További elgondolkoztató számok a jelentésből: az ingatlankezelő vállalatok saját rezsiben végzett felújítási tevékenyságében 130 000 légköbméter a lemaradás. Ez egymagában 2600 átlagos méretű lakószobának felel meg. Az év folyamán bejelentett karbantartási kérelem további 15 ezerrel 43 ezerre növekedett. Egyidejűleg tágult a bejelentés és a ténylegesen elvégezhető murka közötti „olló" nyílása. Romlik a közmű- és szolgáltató vállalatok, a víz- és csatornahálózat karbantartó kapacitása. Ezt betetőzi, hogy a közlekedésben, kommunális vállalati viszonylatban, a tanácsi gazdaság egészében a munkakörülmények és bérek is kedvezőtlenebbek, mint az állami intézmények és vállalatok apparátusában. így például az autóbuszüzem gépkocsivezetői csupán néhány percnyi menetközi időt kaphatnak — pedig nem burgonyát, nem téglát stb., hanem embert szállítanak —, ugyanakkor a TEFU-nál havi 30—35 óra, a MÁVAUT-nál 20—26 óra állásidő számolható el. Nem véletlen tehát, hogy a létszámhiányt ilyen körülmények között már 4000—6000-re becsülik. A vizsgálatról készített jelentés szerint a speciálisan szolgáltató szakmákban a következő három-öt év során felszabadítható létszámtartalék legfeljebb 6—8 százalékra becsülhető, amely számban azonban már a kalauz nélküli közlekedés hatását is mérlegelték. A tanácsi gazdaságban — a jelentés szerint — az új mechanizmus szabályozói ez ideig mit sem javítottak a létszám összetételén és a termelési struktúrán. Takarító és egyéb alacsony bérű kategóriákban a létszámhiány már az 50 százalékot súrolja. A lefolytatott vizsgálat — jóllehet csak a régi ismereteinket erősíti meg — mindenképpen hasznos volt, mert tények és számadatok alapján tárta fel a főváros munkaerőhelyzetét, amely lényegében csaknem azonos az egész országra jellemző munkaerőviszcnyokkal. De mi, és hol van a kiút ? Érdemes volna fontolóra vennünk, vajon mi helyesebb: annyit tervezni, amennyivel anyagban, gépben, emberi munkaerőben ténylegesen megbirkózhatunk, vagy ennek két- sőt többszörösét? Ha előbbi elv szerint járunk el, az előírt minőség, minden kitűzött terminus „bejön" és a létesítmény rendeltetésének tervszerűen átadható. Érdemes volna tehát arra törekednünk, hogy a szakemberek végre olyan egyenletek megoldását kapják feladatul, amely valóban egyenlőséget fejez ki. Ha ugyanis az egyenlőségjel két oldala nem egyenlő, kár minden fáradozásért. Ez az egyik alapvető kérdés, amely nemcsak anyagi, de morális-politikai hatásaiban is példátlanul súlyos, mert a dolgozóknak a józan észbe, a hozzáértésbe vetett hitét destruálja. A másik hatékony medicinát az átlagbérdogma revíziójában látjuk. A munkapiac nem karitatív intézmény. Kellő ellenszolgáltatás nélkül senki se vehessen fel bért. Ez ugyanis nemcsak azt demoralizálja, aki kapja, de azt is, aki kiutalja és mindenki mást, aki e gesztiónak tanúja. Úgy érezzük viszont: el kellene kezdeni egy olyan érát, amikor a mérhetően több munkáért végre annyit fizetünk, amenynyit teljesítője valóban megérdemel. E módszer népgazdaságunk egészébe friss vért áramoltatna. A szorgalmas, jó szakember a munkahelyen magával ragadná a gyengébbeket és az új gazdaságirányítási rendszer is meggyőzően bizonyíthatná az elképzelés helyességét. Véget kell vetni annak is, hogy a helytelenül értelmezett nyereségszemlélet kinövéseként igen gyakran súly- és minőségcsonkítással, fogyatékosan megmunkált anyaggal operálhassanak. A mi devizaforrásaink nagyon szegények. Beruházásainkat elsősorban szervezési és morális-politikai tényezőkre építhetjük, különösen addig, amíg a termelékenység mérföldkőnek számító emelkedésével olyan termékek sorait tehetjük le a világpiac nagy „standjára", amely nemcsak az ártámogatás népgazdasági vérveszteségével terhelve exportálható, hanem valóban versenyképes. Ehhez a hazai ár-bérrelációk okos alakításával olyan bérezési viszonyokat kell teremteni, hogy a dolgozók munkahelyüket végre nem futó mun -kaalkalomnak, hanem egzisztenciának érezzék, amelyhez egy életen át ragaszkodni érdemes. Végül pedig érdemes volna fontolóra vennünk, hogy a szocializmus felépítésének nincs naptári terminusa. Klasszikusaink hagyatékában ilyen dátumról nem tudunk. A szocializmus építése hosszú folyamat, amelynek csak állomásai vannak. Minél nagyobbat lépünk előre, annál szélesebb perspektíva tárul ki előttünk. Az előrejutást azonban valóban tervszerűen és nem utópisztikus módon kell megterveznünk. Ennek ismérve a reális mérlegelés, annak felmérése, hogy adott szakaszban hol van kapacitásunk, teherbíróképességünk határa. A termelékenység növelése népgazdaságunk életkérdése. E téren végre valóban meg kell találni azt a „bűvös eszközt", amely a stagnációból a legrövidebb úton kivezet. Mérlegre kell tennünk eddigi tapasztalatainkat és ha valamely doktrína nem illeszkedik az élethez, a doktrínát kell az élethez igazítanunk. 27