Budapest, 1970. (8. évfolyam)

6. szám június - Sziklai Imre: Cigányok

vívni a hatóságokkal az engedély nélküli építkezés miatt. Mert a cigányok természetesen engedély nélkül építkeznek, hiszen egyetlen hatóság sem engedélyezné ilyen épületek építését a fővárosban. De ha már áll, és laknak benne — esetleg egy tíztagú család —, a hatóságok szinte megoldhatatlan dilemma elé kerülnek. A törvény lehetőséget nyújt arra, hogy a cigánycsaládot kilakoltassák engedély nélkül épült házából. A családot azonban akkor el is kellene valahová helyezni. Lakás pedig nincs. Ennek ellenére, néhány esetben megpróbálkoztak azzal, hogy ilyen családoknak állami tulajdonban levő bérlakást adtak. A cigányok azonban nem érezték otthonosan magukat ezekben a lakásokban. A viszonylag kulturált lakáskörülmények előnyei nem ellensúlyozták számukra a hátrányokat. Volt ugyan vízvezeték és gáztűzhely, de nem volt lehetőség baromfi- és sertéstartásra. Nem lehetett nyáron szabad tűzön főzni, a tüzet körülülve énekelni, mesélni, táncolni. És ott volt a nagy csábítás: az állami bérlakást ingyen adják — de jelentős összegért eladható. Bár az adás-vételnek e módja nem teljesen legális ügylet, mégis mindennapos. Megvannak a kialakult formái; le lehet bonyolítani anélkül, hogy bárki ellen eljárást indíthatnának. Nem csoda, ha ennek a csábításnak sokan nem tudtak ellenállni. Budapesten egy komfort nélküli szoba-konyhás bérlakást legalább 40 000 forintért el lehet adni. Azoláhcigány ennek az öszszegnek a negyedrészéből felépíti a „házát" és él a maga megszokott módján, környezetében. Rosszul él? Szerintünk roszszul. Azt megértjük, hogy az Óbudán megöregedett polgár, akinek a „kertjében" csak egy ecetfa fért el, és a lakásában mindent megevett a penész, most fájó szívvel hagyja el lebontásra ítélt otthonát és költözik például a kelenföldi lakótelepre. Pedig a régi Óbuda hangulatát nem választja el olyan távolság a kelenföldi lakótelepétől, mint a vándorló oláhcigányság telepeit a főváros bármelyik negyedétől. Az oláhcigány évszázadok óta megszokott életmódját napjainkban korszerűbbre váltja fel. Korszerűbb ez akkor is, ha mi végtelenül primitívnek érezzük. A hagyományosan megszokott a biztonság érzetét kelti, akkor is, ha már túlhaladott — az új viszont nyugtalanítóan bizonytalan. A bizonytalannal szemben az ember — ha cigány, ha nem cigány — bizalmatlan. A vándorló oláhcigány hagyományos életmódja a törzsön belüli legszorosabb együttélést jelentette. Most olyan életmódra tértek át, ami főként a férfiakat munkaidejük tartamára kiszakítja cigány környezetüktől. Diszkrimináció — asszimiláció Az oláhcigány-családok férfiai a fővárosban általában nagyüzemekben helyezkedtek el. Túlnyomó nagy többségükben teljesen szakképzetlenek, sőt, írástudatlanok, és a nagyüzemi munkaszervezethez nem szoktak, nagyüzemi munkatapasztalattal nem rendelkeztek. Nyilvánvaló, hogy még a legnagyobb jóakarattal sem helyezhették őket más beosztásba, mint a legdurvább segédmunkára. Ezek a cigány dolgozók objektíve diszkriminált helyet foglalnak el az üzemi hierarchiában. Ez a diszkrimináció sok esetben nem tükröződik a fizetésben, mert nálunk a bérviszonyok relatíve kedveznek az alacsonyabb szakképzettséget igénylő vagy szakképzettséget egyáltalán nem igénylő munkaköröknek. Ha nem így lenne, ezeket a munkahelyeket nem lehetne betölteni. A társadalom értékrendje azonban az egyes foglalkozási ágakat nem csupán a fizetés nagysága alapján rangsorolja. Anyagmozgatónak vagy salakozónak lenni mindenképpen alacsony társadalmi státust jelent. És a diszkriminációt az előítéletek is erősítik. A cigány dolgozók jelentős része ebből az objektíve és bizonyos fokig szubjektíve is diszkriminált munkahelyi helyzetéből a munkaidő lejártával nem kíván egy más módon diszkriminált helyzetbe kerülni — amit számára a nem-cigány környezet jelent. Lakóhelyének cigány környezete meglevő kvalitásai alapján megfelelően értékeli. Abban tehát, hogy a Budapestre betelepült oláhcigányság az elkülönült településformát választotta, tévedés lenne csak a társadalmi kirekesztettség jelképét látni. E települési formának számukra több vonzó sajátossága is van. Nagyobb védettséget, vagy annak illúzióját jelenti; az ellenségesnek vélt környezetből esetleg jelentkező agresszió elhárításának fokozott lehetőségét biztosítja. De biztosítja azt is, hogy a cigány anya gyermekét rábízhatja valakire, ha vásárolni megy. Biztosítja az öregek és betegek ellátását. Körükben az öregekről való gondoskodás élő tradíció. Mindebből nem következik, hogy a cigányság számára intézményesen településeket kellene létrehozni. Sőt, segíteni kell őket abban, hogy eljussanak az asszimilációt lehetővé tevő fejlettebb formákhoz. Hiszen szép számmal vannak köztük olyanok, akik nem kívánnak már cigánykörnyezetben élni, de ebbeli törekvéseiket akadályozzák egyes magánszemélyek, esetleg hatóságok is. Nem akarnak nekik házhelyet eladni, akadályozzák a már megvett ingatlan átírását, alaptalanul tagadják meg az építési engedély kiadását stb. Nem szorul magyarázatra, hogy ez mennyire helytelen. Az asszimilálódni akaró cigányt segíteni kell ebbeli törekvésében. De nem várhatunk ölbe tett kézzel arra, hogy valamennyi cigány asszimilálódni akarjon. Addig is számos halaszthatatlan tennivaló akad a cigánytelepülések tájékán. Mindenekelőtt az elemi higiénés viszonyok biztosítása. Sok helyen nincs például víz, nincs megfelelő árnyékszék. Nagyon fontos, hogy a cigánysággal kapcsolatos intézkedések megfelelő tapintattal, kellő körültekintéssel történjenek — ami nem minden esetben mondható el. Gyakran előfordul, hogy a cigányok télen eltetvesednek. Ha megfelelő mennyiségű rovarirtószert bocsátanának rendelkezésükre, ezt el lehetne kerülni. Ezzel szemben más intézkedési lehetőséget is biztosítanak a rendeletek. A III. kerületben például a KÖJÁL egy téli hajnalon karhatalmi segédlettel körülzárta a Bécsi úti cigánytelepülést, hogy mindenkit elszállítson a Váci úti fertőtlenítő telepre. Eközben a házakat is fertőtlenítették. Néhányan természetesen kicsúsztak a gyűrűből. Kéthárom hét múlva tehát már ismét akadt közöttük tetves. És a történteket annyira szégyellték, hogy munkahelyükről kiléptek — bár hiányzó napjukról a KÖJÁL-tól igazolást kaptak. Az igazolást azonban nem merték felmutatni. Az eset elsősorban arra tanította meg őket, hogy a tetvességet titkolni kell . . . A legsürgetőbb: iskoláztatásuk átgondolt megszervezése A döntő kérdés: a cigány gyermekek iskoláztatása. A társadalom teljes értékű és teljes jogú tagja mindaddig nem lehet a cigány, amíg a közműveltség elemeit nem sajátítja el. Mindenekelőtt az írásbeliséget. Lehet és kell ezen a felnőttek körében is változtatni — de legfőképpen a gyermekeknél. A főváros területén nagyon sok iskolaköteles korú cigánygyerek kicsúszik az iskolázásból. Egy részüket pedig a kisegítő osztályokba iskolázzák be, mint értelmi fogyatékost. Pedig a cigánygyerekek között sem lényegesen több az értelmi fogyatékos, mint más rétegekben. Csupán arról van szó, hogy sajátos életkörülményeik, környezetük és a magyar nyelv hiányos tudása miatt a normál általános iskolai követelményeknek nem felelnek meg. Intelligenciájuk nem alacsonyabb, de más jellegű, mint az azonos korú nem-cigány gyermekeké. Ezen nem kisegítő iskolai osztályokkal, hanem speciális cigány osztályokkal kellene segíteni. Az elmúlt években volt is ilyen speciális cigány osztály és cigány napközi a III. kerületben — de néhány év után megszüntették. Sokan a cigány osztályban vagy cigány iskolában a diszkrimináció jelképét látják, és ezért idegenkednek tőle. Pedig jelentheti ez az oktatási forma a segítés leghatékonyabb eszközét is. (És lehet diszkriminálni cigány osztály nélkül is.) Valóban vétkes diszkrimináció az értelmi fogyatékosok közé való indokolatlan beiskolázásuk. Következményeiben pedig a legsúlyosabb az, ha a cigánygyerek egyáltalán nem jár iskolába. Márpedig az esetek döntő többségében a cigány osztály hiánya ezt eredményezi. A fővárosi iskolarendszer jelenlegi körülrnényei, a meglevő osztálylétszámok nem teszik lehetővé, hogy a cigánygyerekek lépést tartsanak a követelményekkel. Nincs megfelelőképpen biztosítva tanszerellátásuk, iskolai étkezésük. Nem kapják meg a szülői háztól azt a támogatást, amit az iskolázott szülők tudnak nyújtani gyermekeiknek. Nincs megfelelő helyük leckéik elkészítésére. Mindezeken csak speciális képzéssel, fokozott támogatással lehet segíteni. Épp úgy nem diszkrimináció ez, mint ahogyan senkinek eszébe sem jut kifogásolni a fizikai dolgozók tehetséges gyermekeinek speciális kollégiumi nevelését. A cigánykérdés sem országosan, sem a főváros viszonylatában nem oldható meg adminisztratív eszközökkel. Megfelelő tapintattal, hozzáértéssel, sok-sok segítséggel is csak hosszabb távon remélhetjük problémáik lényeges csökkenését. A cigányság feláramlása a fővárosba nem zárult le. Emellett népességük természetes növekedése is lényegesen meghaladja a nem-cigány lakosságét. Megfelelő intézkedések hiányában tehát a velük kapcsolatos problémák nemhogy csökkennének — még sokasodhatnak is. 14